Alexandriában szenvedett vértanúságot Maxencius császár idejében a 305. esztendő táján. Idők folytán a keleti és nyugati egyházban egyaránt a legünnepeltebb szentek sorába jutott. A 14 segítő szent között is ott találjuk. Legendája a 8-9. században alakult ki. S azóta Szent Katalin verses és prózai feldolgozásban állandó alakja a legendáriumoknak. Festőknek is kedvelt témája a szent vértanú szűz. Kerékkel és karddal, vértanúságának eszközeivel szokták ábrázolni, és könyvvel, ami bölcsességét jelzi. A középkor óta több egyetem filozófiai fakultása patrónáját tiszteli benne. Ez a tisztelet indítja meg a latin egyházban a hivatalos ünneplést. A 13. században kap külön ünnepet misével és zsolozsmával. Legendájának régi magyar verses feldolgozása az Érsekújvári kódexben található.

A legenda úgy beszéli, hogy Szent Katalin Kosztus királynak volt egyetlen leánya. Az egy igaz Isten csodálatos jóvoltából történt a leány születése. Pedig akkor még nem ismerte Kosztus király ezt az Istent. irgalmát azonban tapasztalta.

Idős ember volt már a király s nagyon búsult, mert hogy nem volt gyermeke, országának örököse. Hiába áldozott a pogány bálványoknak töméntelen kincset, nem tudtak azok segíteni rajta. Akkor egy bölcs tanácsára színaranyból akart öntetni bálványszobrot, hogy ahhoz folyamodjon. Az öntvény a kereszt formáját mutatta. A kereszt Istenéhez fohászkodott tehát, bár nem is sejtette, ki legyen az. És csodák csodája, kérése most meghallgatásra talált. Felesége egy kisleánynak adott életet.

Nagy volt a király öröme, hogy így feléje fordult az ismeretlen nagy Isten kegyelme. S elnevezte a leánykát Katalinának (katharos szóból), tisztának, szeplőtelennek. Udvarába hivatta a legjelesebb bölcseket, hadd tanítsák a leányt minden szépre, jóra. Úgy is nőtt föl Katalin, mint tanítómestereinek gyöngye; tudományáról, bölcsességéről, ragyogó szépségéről messzi földön híressé lett.

De még nem ismerte az igaz Istent.

Mikor Kosztus király halálra vált, mindenét kedves leányára testálta. Legdrágább kincsül pedig az aranykeresztet adta át neki. S meghagyta erősen, csak ennek Istenét imádja és a többit mind hagyja el.

Apja, anyja halála után hosszú útra indult egyszer a királyleány. Nagyszámú szolganép kísérte. Mégis eltévedtek egy rengeteg erdőben. Második éjszakára végül egy remete kunyhójára találtak. A vén remete tanította meg azután Katalinát, hogy ki az az ismeretlen nagy Isten, a kereszt Istene az Úr Jézus Krisztus, az Atyaistennek egyszülött fia.

Ismerte most már hallomásból, nemsokára meg is látta. Mert megjelent előtte a Boldogasszony, karján a kisded Jézussal. És szívesen ajánlotta Szent Fiának Katalinát. Kedvesen szólt az ajánlásra a kis Jézus a leányhoz:

Én szerető szép jegyesem
És én választott jó kegyesem,
Ím látod dicsőségemet,
Ismerjed meg már jegyesödet.
És a Szűz Anyával arany jegygyűrűt húzatott ujjára.

Megkeresztelkedett ezután Katalin és testestül-lelkestül mennyei jegyesének szolgált. Népeit is az Úr Jézus hitére fordította. S mikor Maxencius császár üldözni kezdte a keresztényeket, elment Alexandriába, hogy védelmükre legyen az üldözötteknek.

Először magával Maxenciussal beszélt. Elámult a császár a szűz bölcs beszédén, csodálkozott nagy szépségén. És mert nem tudott mit válaszolni, ötven bölcset hívott össze. Azok talán meggyőzik Katalint s eltántorítják a kereszt Istenétől.

Ember ember hátán tolongott a császári palotában a vita napján. Maxencius trónusán ült. Körülötte a bölcsek. Az egyik méltatlankodva állt elő: „Miért kellett egy leány ellen felvonultatni ezt a sok tudós embert? Hiszen akármelyik tanítványuk is helyt állna azzal szemben!” A császár válasza azonban elnémítja: „Legyőzi ez a lány a bölcsek tudományát, ha nem vigyáznak magukra! Mert elég vakmerő ahhoz, hogy az isteneket is pellengérre állítsa, ördögöknek bélyegezze őket. Kényszeríthetném ugyan, folytatja tovább, de mégis jobbnak látom, ha rácáfoltok az egész nép színe előtt. Meglesz a jutalmatok érte”.

Most vezetik elő Katalint. Minden szem feléje fordul. A leány - még csak tizennyolc éves - keresztet vet magára. „Császár uram, mondja, ötven tudós egy fiatal leány ellen?! És még jutalmat is ígérsz nekik, míg engem minden jutalom reménye nélkül küldesz a harcba! De az én jutalmam Krisztus, az én reménységem az őérette küzdőknek kijáró jutalom!”

Elkezdődik a vita. Vége, hossza nincs. Hogy miért hisz Krisztusban, miért tartja Istenének? Katalin tud felelni nekik. Beszél az emberi szív örök, vágyakozó nyugtalanságáról, ami csak akkor csitul el, ha rátalál az igaz Istenre. Könnyű rátalálni. Hiszen megsejtette magát már a régi bölcsekkel. De meg beszélt is prófétái által s tégy terelgetett magához. S hogy még emberségesebben szólhasson, hogy jobban a szívünkhöz férjen: egyszülött Fiát küldte hozzánk, aki a Krisztus. Igaz Isten; megbizonyította magát sok csodajellel.

És idéz a leány a régi bölcsekből, idéz az Írásból. Minden szó élő és tüzesen gyújtó az ajkán. Az ötven bölcs csak hallgatja. S kezdi sejteni, hogy minden eddigi bölcsességük kevés az Igazság hétpecsétes könyvének fölnyitására. Eleinte még válaszolgattak.

Azután ki fogyva az argumentumokból, döbbenetes, töprengő csendben hallgatnak, míg meg nem szólal a császár mérges, gúnyolódó szava. Hogy csak ennyit ér a bölcsességük? Egy leány így fölcsúfolja, elámítja őket?

A legtudósabb válaszol a császárnak: „Tudod, Fölség, hogy eddig nem szállt velünk szembe ember, akit meg ne győztünk volna. De ebből a leányból az Isten lelke beszél. Ezért ámultunk el, ezért nem merünk, de nem is tudunk Krisztus ellen szólni”.

Amint a legenda tovább mondja, az ötven bölcs meg is tért és vállalta a vértanúságot Krisztusért. Hívőkké lettek még Porfirius, a császár hadvezére, sőt maga a császárné is. Maxencius ezeket is kivégeztette. A legszörnyűbb bosszút azonban Katalin ellen tervezte. Egy késekkel kirakott kerékkel akarta összevagdaltatni. De egy villám csapott le az égből és összetörte a kínzószerszámot. Rémülve beszélte a nép akkor, hogy nagy a keresztények Istene. Látta a császár, hogy minél tovább akarja kínoztatni Katalint, annál többen lesznek keresztények. Lefejeztette tehát.

A szent vértanú testét angyalok vitték a legenda szerint a Sinai-hegyre, ahol tiszteletére kolostor épült: a híres Szent Katalin-kolostor. Egyre több lakója támadt, idővel szinte várossá nőtt. És ott a forró sivatagban, hol a homok még mindig égett a tűztől, mely 22.000 hitetlenkedő zsidót elpusztított, és a hegyeken még gyakran ott borongott a köd, melyből Mózesnek szól az egy igaz Isten, tudós remeték gyűjtötték, másolták, tanulmányozták és reánk hagyták a győzhetetlen, Krisztust-valló szent tudományt, melyet a jámbor gondolat Szent Katalinban személyesített meg.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)