Kellner azt írja, hogy az egyházi év egyes hetei annak mintegy láncszemeit alkotják és minden egyes vasárnap megjelöli annak a hétnek jellegét, melynek élén áll. E vasárnapnál, mint az egyházi év első napjánál, azonban bátran elmondhatjuk, hogy sokkal tovább terjedő jelentősége van, mert liturgiája a maga nemes egyszerűségében az egész üdvtörténet alapját veti meg.

E vasárnap Szent András apostol ünnepéhez (november 30-ához) legközelebb eső vasárnap, tehát az, amelyik november 27. és december 3. napja között előfordul. Az anyaszentegyház mindjárt az egyházi év első vasárnapján a végcélt helyezi híveinek lelki szemei elé: az örök életet és az ezt megelőző világ ítéletét.[1] Azok fognak ez alkalommal Isten kegyelméből az Úr jobbján állani, akik földi pályafutásukat Krisztus egyházának vezetése alatt hűségesen végezték.[2] Ezt kéri a mai szentmisében az egyház minden hívőjét illetőleg. Így kell értelmeznünk a 24. zsoltár esdeklő szavait az Introitusban, Gradualeban és Offertoriumban,[3] míg a 84. zsoltár 8. és 13. verse a Megváltó után való epedő várakozást juttatja Úrjövet első három vasárnapján kifejezésre, mert hiszen az örök boldogság elérését a második isteni személy megtestesülése és önfeláldozása tette lehetővé az emberiség számára.[4]

Szentlecke. Atyámfiai: Tudjuk az időt, hogy itt az óra az álomból fölkelnünk; mert most közelebb vagyon a mi üdvösségünk, mint mikor hívőkké lettünk. Az éj elmúlt, a nap pedig elközelgetett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltözzünk a világosság fegyvereibe. Mint nappal, tisztességesen járjunk, nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben; hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba. (Róm 13,11-14)

Evangélium. Abban az időben: Így szólt Jézus tanítványaihoz: Jelek lesznek a napban és holdban és csillagokban, és a földön a népek szorongatása kétségbeeséssel a tenger és habok zúgásakor; elszáradván az emberek azok félelme és várása miatt, mik az egész világra következnek. Mert az egek erői megindulnak; és akkor látják az ember fiát eljőni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Midőn pedig ezek elkezdődnek, tekintsetek föl, és emeljétek föl fejeiteket, mert közelget a ti váltságtok. És hasonlatosságot monda nekik: Nézzétek a fügefát és a többi fákat. Mikor immár gyümölcsözésnek indúlnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Úgy ti is, midőn látjátok ezeket megtörténni, tudjátok, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek, nem múlik el e nemzedék, mígnem mindezek meglesznek. Az ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. (Lk 21,25-33)
_____________________
[1] Evang. Luk. 21,25-33.
[2] Lectio. Rom. 13,11-14.
[3] Az ősi misében a püspöknek és papságnak az oltárhoz való vonulás alatt az énekkar zsoltárt énekelt (I. Ordo Rom.); a római zsoltáréneklési mód szerint a zsoltár elején és végén karverset (antifonát) énekeltek, ez a Bevezetés (Introitus) őse. Később a karvers megmaradt, de rövidség kedvéért a zsoltárnak csak első versszakát hagyták meg: innét mostani alakja. (Vannak e szabálytól eltérő Introitusok is.)

A szentmisénél énekelni szokott zsoltárrészek közül (Bevezetés, Lépcsőének, Fölajánlás, Áldozás) a Lépcsőének a legrégibb. Már a zsinagógai istentiszteletnél is az egyes szentírási olvasmányok közt zsoltárt énekeltek, amit a keresztények is átvettek. Duchesne szerint azért áll többnyire két részből, mert egészen a VI. századig legtöbb misében két lecke volt (lecke és prófécia), mindegyik után egy-egy énekeltetett. Nevét onnan nyerte, hogy kezdetben a szerpap (solo), majd N. Szent Gergely óta a kar a szószék (ambon) lépcsőin állva énekelt.

Régen Offertoriumkor is egész zsoltárt énekeltek, mialatt a hívők a magukkal hozott kenyeret és bort fölajánlották. Ugyanez a Communio keletkezésének magyarázata is.
[4] A zsoltárok bő magyarázatát adja liturgikus szempontból is Wolter: Psallite sapienter című hatalmas munkája.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 20-21. old.)