Az egyházi év Adventtel, magyarul Úrjövettel kezdődik. A görög-katholikus egyházi év szept. 1-én,[1] az ambrozián egyházé (Milánó) pedig november 11-én, szent Márton napján veszi kezdetét.[2] Duranti Vilmos (Durandus) szerint azért kezdi az anyaszentegyház a visszahívás idejével az évet és nem a történeti egymásután szerint a bukás idejével, nehogy az emberek mindjárt év elején a kétségbeejtő szavakat hallják, azokat t. i., melyekkel Isten a bűnbeesett embert kiűzte a paradicsomból.[3]

A Karácsonyra való előkészület Galliából veszi eredetét,[4] mégpedig a húsvéti előkészület, a nagy­böjt mintájára alkották meg az V. vagy VI. század­ban.[5] Erre vall, hogy itt mindenütt eleinte böjttel volt kapcsolatos ez az idő, amennyiben november 11-től minden hétfő, szerda és péntek böjt volt, sőt a szerzetesek egész decemberben böjtöltek. Itáliába Galliából jött át a VI. században,[6] Rómában a VIII. századi könyvekben találjuk meg először, (még előbb N. szent Gergely többször említi: Hom. in evang. 1.)[7] de csak liturgikus előkészület gyanánt, a böjt elmaradt. Ugyanebben az időben honosodott meg keleten is a hathetes böjt Fülöp naptól (november 14) Karácsonyig, így van ez keleten általában, de a koptok november 15-től kezdik ezt a böjtöt.[8] Ilyen hosszú az előkészület az ambrozián és mozarab (ó-spanyol) szertartásban is: öt advent vasárnap.[9]

Ez a két előkészületi mód, a gall és a római, egészen a X. századig vetekedett nyugaton,[10] míg utóbb a római fölfogás diadalmaskodott A böjt különben sem volt általános sohasem, mert mindig inkább öröm ideje volt ez a Karácsonyra való tekintettel, mint a bűnbánaté. Mikor XIV. Kelemen pápa Mária Terézia királynő kérésére az ünnepek számát kevésbítette, akkor az eltörölt apostol-ünnepek előkészületi böjtjeit az adventi szerdákra és péntekekre tette át (1771. június 22) és így e két nap szigorú böjti nap volt, míg a szombat csak megtartóztatás.[11] Ilyen volt az általános gyakorlat (a helyi fölmentésektől eltekintve) egészen az új egyházi törvénykönyv meg­jelenéséig, mely az adventi böjtről már nem tévén semmi említést, ezáltal teljesen a régi római fölfogást tette általánossá. (Can. 1252.) így tehát adventi böjt nincs többé.

A középkori írók, akik szerettek mindenben rejtett értelmet kutatni, az Advent négy hetében is ilyet véltek föltalálni. Szerintük ezek Krisztus Urunk négyféle eljövetelét jelképezik. Testben — Betlehem­ben, értelemben — minden nap, minden ember halála alkalmával és teljes méltóságában — t. i. a világ végén.[12] E négy megjelenést szépen írja le III. Ince pápa: 1. a test felhőjében — értsd: a testben Krisztus Istensége mintegy felhőbe burkolva elrejtetett; 2. a ke­gyelem harmatában; 3. a halál forgatagában és 4. az ítélet tüzében. (Szent Bernát csak három Úrjövetelről tud: az emberekhez, az emberekbe és az emberek ellen.) Ezzel szemben az újabbkori írók az üdvözítő eljöveteléig eltelt négyezer évet (?) szokták keresni e hetekben, aminek azonban — mint látni fogjuk — nincs semmi nyoma a liturgiában és az elmondottak szerint a hagyományban sem. Bár némely liturgikus, mint Kellner és Kramp nagyszerű és szép értelmű magyarázatnak tartja ezt, mások viszont (például Müller és Mihályfi) helytelenítik abból a szempontból, mert utat nyit oly feltevésnek, mintha az egyház Krisztus Urunk előtt négyezer esztendősnek gondolná az emberiséget.

Ami az adventi szertartásokat illeti, a szentmisék igen régiek. Már a VII. és VIII. századi Sacramentariumokban — ezek a misekönyv ősei — föltalál­hatók, ha nem is azon a helyen, ahol mai misekönyvünkben állanak. A liturgia is visszatükrözi azt a körülményt, hogy az Adventben összekeveredik a Megváltó közeli születése fölött érzett öröm a bűnök fölött való szomorkodással. Az öröm kifejezésre jut az allelujában, a szomorúság pedig az orgona elnémulásában, Az angyali ének elmaradásában,[13] az egyházi ruhák lila színében, a szerpap és alszerpap elől fölhajtott miseruhájában (planeta plicata) az örvendetes dalmatika és tunicella helyett.[14] „Ite, missa est” (Menjetek, a mise véget ért) elbocsátás helyett a szentmise végén „Benedicamus Domino” (Áldjuk az Urat) felszólítással további imádkozásra és magábaszállásra inti az egyház híveit.Az Advent komolyságával függ össze, hogy ez idő alatt tilos az ünnepélyes lakodalom tartása éppúgy, mint a Nagyböjtben. Régen nagyon szigorúan minden lakodalom meg volt tiltva úgyannyira, hogy szét­választották azokat, akik netalán ilyen szent időben keltek volna egybe. A trienti zsinat[15] hozott először enyhítést, mert ennek rendelete szerint csak az ünnepélyes esküvő megülése képezné a tilalom meg­sértését. Azonban XIV. Benedek pápa[16] ezt az intéz­kedést úgy magyarázta, hogy ahol eddig különleges törvény tiltotta ezen időben a csendes házasságkötést is, ott e rendelkezés továbbra is fönnmaradt, így volt ez nálunk is, mert már az 1611.-i nagyszombati zsinat 3. fejezete külön püspöki engedélytől tette függővé a tiltott időben való házasságkötést. Tiltott idő volt Advent I vasárnapjától egészen Vízkeresztig és a Hamvazószerdától Fehérvasárnapig terjedő idő. Az új törvénykönyv ebben is nagy enyhítést gyakorolt, amennyiben így rendelkezik: Can. 1108. § 1. „Házasságot az év bármely részében szabad kötni.” § 2. „Csak a házasság ünnepélyes megáldása — a nász-misével kapcsolatban — tilos Advent első napjától Karácsony napjáig bezárólag és Hamvazószerdától Húsvétvasárnapig bezárólag." § 9. „Azonban a püs­pökök kellő okból megengedhetik ezen mondott idő­ben is azt a liturgikus törvények épségben tartásával, csak figyelmeztessék a házasfeleket, hogy a túlságos fényűzéstől tartózkodjanak."

Hazánkban helyenként[17] nagy kedveltségnek ör­vend az adventi hajnali mise, a Rorate, — a Szentmise Bevezetésének kezdő szaváról elnevezve. (I. Adv. IV, vas.) — melyet a boldogságos Szűz tiszteletére mondanak. Angyali misének is nevezték régebben, mert evangéliuma az angyali üdvözletről szól és a végén is nyilvánosan elimádkozták azt. Ez újabb ere­detű szokás és mindennap való elmondásához külön engedély kell. Ilyen kiváltsága van nálunk a vesz­prémi egyházmegyének. Lonovics idejében vasárnap és Szeplőtelen fogantatás ünnepének kivételével mindennap mondották december 24-ig.[18] A középkor­ban csak Karácsony előtt egy héttel kezdtek a Meg­váltó Anyjáról megemlékezni.[19] Ez az utolsó hét nap különben most is mintegy egy fokkal följebb emeli az Advent ünnepélyességét,[20] ami legkivált a vecsernyének ú. n. Ó antifonáiban (karvers) nyilatkozik meg.

Ezeket már Honorius és Sicardus is ismerik. Mind Ó felkiáltással kezdődnek, innét származik a nevük.

December 17.-én: „Ó Bölcsesség, ki a Magasságbeli szájából eredtél, aki elérvén egyik végtől a másikig, mindent erősen és kegyesen elrendeztél: jöjj és taníts meg minket a bölcsesség útjára.”[21] Magasztalja az én lelkem , . . (Luk. l, 46. s köv.)

December 18.-án: „Ó Uram és Izrael házának vezére, aki Mózesnek az égő csipkebokor lángjában meg­jelentél és neki a Sinai hegyen törvényt adtál: jöjj és nyújtsd ki segítő karodat a mi megváltásunkra.”

December 19.-én: „Ó Jessze törzse, ki a népek szá­mára jel gyanánt állsz, aki előtt a királyok elnémul­nak, akihez a nemzetek könyörögnek: jöjj a mi megszabadításunkra, immár ne késlekedjél.”

December 20.-án: „Ó Dávid kulcsa és Izrael házának kormánypálcája, ki amit megnyitsz, azt senki be nem zárja és amit bezársz, senki ki nem nyitja: jöjj és vezesd ki fogsága házából azt, ki a sötétben és a halál árnyékában ül.”

December 21.-én; „Ó Kelet, az örök világosság fényessége, és az igazság napja: jöjj és világosítsd meg azokat, akik a sötétben és a halál árnyékában ülnek.”

December 22.-én: „Ó nemzetek Királya és várva-várt reménye, sarokkő, ki egybefoglalod őket: jöjj és szabadítsd meg az embert, akit agyagból for­máltál.”

December 23.-án: „Ó Emánuel, Királyunk és Tör­vényhozónk, kire a népek várakoznak és ki az ő Megváltónk: jöjj megmentésünkre mi Urunk és Istenünk.”

Duranti Vilmos szerint e hét karverssel az ószövet­ségi emberiség hét betegségének gyógyulását kéri Istentől: tudatlanság (ó Bölcsesség), az örök kárhozatra szántság (ó Uram), az Ördög rabsága (ó Jessze törzse), bűnös szokások rabsága (ó Dávid kulcsa), lelki sötétség (ó Kelet), az örök hazából való szám­űzetés (ó nemzetek Királya) és a paradicsomból való kiűzetés (ó velünk az Isten!) Azt is írja, hogy ezen antifónák száma néhol kilenc, sőt másutt tizenkettő volt.[22]

Milyen lelkülettel kell tehát a kereszténynek ezt az időszakot eltöltenie? Először is „bűnbánó lélekkel; azután lelki összeszedettséggel és őrködéssel, vala­mint az isteni Igazság ájtatos mérlegelésével; végül komoly vágyódással Krisztus és az ő igazsága után, amely legtökéletesebb és legteljesebb kielégülését a szentáldozás méltó vételében nyeri.” Az egészet pedig az örvendező reménynek kell besugároznia az írás szavai szerint: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; mert ők kielégíttetnek.” (Mt 5, 6.)[23]

Befejezésül megemlítjük, hogy az Advent első vasárnapjától Gyertyaszentelőig a boldogságos Szűz tiszteletére énekelni szokott karverset: „Üdvözítőnk­nek szent Anyja” — valószínűleg a XI. században Vehringeni Ármin gróf (Hermannus Contractus + 1054) írta.[24]
__________________________
[1] Nilles: Kalendarium I. 264.
[2] Duchesne: I. m. 152. o.
[3] Filastrius Haer. 119. ín Epiph.; Beda: H. E. III. 27. és VI. 30.; Rationale 147. o.
[4] Toursi Perpetuus (+ 491) l. Gregor. Turon: Hist. Francor. 10, 31. (M. L. 71, 566.); 567. évi II. toursi zsinat can. 27.; 581. évi I. maconi zsinat can. 9. és Chrodegang: Reg. canonic. 35: Márton naptól böjt.
[5] Durandus szerint Szent Péter 3 hetet rendelt előkészületre és Cabrol (Revue Benéd. 1905. I. 1.) a IV. századra akarja tenni az Advent eredetét. Ítéletünket föl kell függesztenünk.
[6] Így Nilles i. m. I. 536. és a VI. századi(?) Ravennai tekercsben valóban 40 oratiot találunk a karácsonyi előkészületre.
[7] M. L. 76, 1078. sk.
[8] Sinax. Mich.Atriba (19.Athyr.)
[9] 650.-i silosi lectionarium. (Kellner 279. o.)
[10] Erre vonatkozó adatokat l. Kellner 121. o.
[11] Lonovics: Népszerű egyh. archaeologia I 3.
[12] Durandus i. h. L. még Beleth: Rationale 45. (M. L. 202, 73.); Honor. Aug.: Gemma animae 1. (M. L. 172, 641.) és Sicardus: Rationale 4, 2.
[13] Joannes Abric. epp.: De oíf. eccles.
[14] U. o. és Hugo a s. Vict: De spec. Miss. obs.
3, 9. (id. Lonovics.)
[15] Sess. XXIV. de ref. matr. cap. 10., ugyanígy Rituale Rom.
[16] Institutiones Eccles, 80.
[17] Müller is említi, szerinte I. és II. oszt duplex ünnepeken kívül minden nap lehetett ilyen misét mondani. (Das Kirchenjahr 83. o.)
[18] I. m. I. 6.
[19] Ordo Rom. ad Usum monast. a VIII. sz.-ból. (Mihályfi 117. o.)
[20] Micrologus. (M. L. 151, 1004.)
[21] E karversek szabad fordítását versben l. Kiss: Imádkozzunk 307. o.
[22] Rationale160. o.
[23] Így Müller: i. m. 73.
[24] L. Kiss: i. m. 10. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 13-19. old.)