Karácsony [1].

A Megváltó születésének évét is különbözőképpen állapítják meg a tudósok,[2] a születés napját pedig — sajnos — a történelmi források szűkszavúsága miatt egyáltalán nem lehet meghatározni. Tehát mindazok, akik egyik vagy másik naphoz kötik e világraszóló eseményt, legfeljebb hagyományra hivatkozhatnak. Ilyen tiszteletreméltó régiségű hagyomány szól december 25-e, mint az Úr születésnapja mellett.

Rómában, az örök városban, találjuk e hagyomány első nyomait. Szent Péter bizonyára tudta a napot, melyen isteni Mestere született. Ugyanezt Szent Lukács is ismerhette, aki a Boldogságos Szűztől alkalmasint többször is hallhatta e szent történetet. Nem lehetetlen tehát, hogy már ezek a szent férfiak voltak azok, akik itt december 25-én megemlékeztek az Ige megtestesülésének ünnepéről. Ez még csak tapogatódzás. Nem sokkal értékesebb tudományos szempontból Liber pontificalis és a pápakatalógusok tanúsága, ahol Telesphorus pápa (125—136?) neve után ez olvasható: „ő működött közre, hogy a mi Urunk születése napján éjjel misék tartassanak és az áldozat elején az angyalok éneke: ,Dicsőség a magasságban’ mondassék.” Egy századdal később, azaz a III. század első feléből már kissé értékesebb bizonyság áll rendelkezésünkre a nemrég felfedezett Hlippolytus-féle Dániel kommentárok[3] 4. könyvének 23. fejezetében: „Az Úr első eljövetele testben, amelyben Betlehemben született, január Kalendái (január 1.) előtt a 8. napon történt egy szerdai napon, Augusztus császár 42. évében, Ádámtól számítva az 5500. évben.” Azonban a kutatók megegyeznek abban, hogy e hely későbbi betoldásokat szenvedett és éppen ezért erre sem lehet bizonyossággal támaszkodni. Mig Bonwetsch szerint[4] nem sokkal Hippolytus után történt a betoldás, addig Kellner azt vitatja, hogy új kéztől származik.

Ha ismét körülbelül egy századdal tovább megyünk, akkor akadunk az első megbízható adatra: 354-ben. (Többféleképp nevezik ezt az iratot: a 354. év chronographusa, Anonymus Cuspiani, Catalogus Bucherianus, Furius Philocalus kalendáriuma.)[5] Eszerint Róma alapítása után 754-ben — erről már előbb szólottunk — december 25-én pénteki napon és újhold 15. napján született a Megváltó. Tehát ebből bizonyos, hogy Rómában már 354-ben december 25-én ünnepelték az Úr születésnapját, de az is természetes, hogy ez nem ebben az évben keletkezett felfogás volt, hanem már előbb szokásba jöhetett. Nicaeai János püspök szerint I. Julius pápa (337—352) alatt kezdték Flav. Josephus iratai nyomán. Rómából terjedt el azután az egész világra, úgyhogy ma minden keresztény nép e napon üli Karácsony ünnepét.

Keleten régebben legáltalánosabban január 6-án emlékeztek meg Jézus születéséről is,[6] amely felfogás itt körülbelül csak a VI. században veszett ki. (Cosmas Indicopleustes: VI. század közepén is január 6-a Krisztus születésnapja. A szakadár örményeknél még ma is január 6-a az Úr születésének ünnepe.) Viszont pedig kelet legfontosabb helyein a december 25-i ünnep már a IV. század végén meghonosodott. De Mezopotámiában még a XIV. század vége felé is helyenként ismeretlen volt.[7] Így Konstantinápolyban 379 vagy 380-ban Nazianzi Szent Gergely emlékezik meg róla és ünnepli meg,[8] ugyanekkor Kappadóciában Nysszai Szent Gergely.[9] Hat évvel később, 386 december 20-án, Antiochiában Aranyszájú Szent János így beszél: „Még nincs tizedik éve, hogy ez a nap világosan tudomásunkra jutott... bár azoknak, akik nyugaton laknak, kezdettől fogva ismert volt, most nem sok évvel ezelőtt végre hozzánk jutott... A rómaiak, miután már sokkal régebben régi hagyomány alapján ünnepelték, most mihozzánk is eljuttatták ismeretét.”[10] Már az V. század elején az állam hivatalosan is elismeri Karácsony ünnepét. Honorius és Arcadius császárok 400-ban megtiltják e napon a cirkuszi játékokat.[11]

Amint láttuk, nem lehet igazolni, hogy december 25-e volna valóban az Úr születésnapja, mert történeti támaszaink erre nincsenek és a régiek által felhozott bizonyítékok sem állják meg helyüket,[12] de azért mégsem merjük föltétlenül azt állítani, hogy nem ez az Úr születésének igazi napja. Azáltal ugyanis, hogy a december 25-e mellett felhozott érvek elestek, még nincs bebizonyítva az, hogy nem e napon született a Megváltó, mert még mindig megmarad a IV., sőt talán a III. századig visszamenő hagyomány, még pedig nem kevésbé mértékadó helyen, mint Rómában, az egyház központjában. A világ végéig az egyházzal levő Szentlélek működését sem szabad figyelmen kívül hagyni e kérdés tárgyalásánál.

Újabban a liturgia történetével foglalkozók között általánosan elismert tény gyanánt szerepel az a föltevés, hogy december 25-e a pogány „Natalis invicti Solis” ünnep ellensúlyozására választatott ki az Úr Jézus, az örök nap, az isteni fényforrás születése napjául. December 21-e után a nappal ismét hosszabbodni kezd. Ez adott alkalmat a pogányoknak „a legyőzhetetlen Napisten” ünneplésére. Alexandriában Kikellia ünnep volt december 25.-én, Bostrában és Pellában is ünnepeltek. Vannak, akik a római Saturnalia ünnepet (december 17—23-ig) is keresik az összeköttetést, de ez valószínűtlen. A Szentírás (V. ö. Mal. 4, 2; Luk. 2, 32; Jn. l, 9; 8, 12. stb.) és a Szentatyák szívesen használják az Üdvözítőt illetőleg ezt az amúgy is kézenfekvő hasonlatot, (Cyprianus,[13] Ambrosius,[14] Greg.Naz.,[15] Greg.M.,[16] Prudentius,[17] azonkívül az agg Simeon; Lumen ad revelationem... (Luk. 2, 32); Maxim. Taur.[18] stb.) sőt az egyházi liturgia is mintha megemlékeznék róla.[19] Nem lehetetlen tehát, hogy a lelki világban történtekhez hasonló természeti tünemény adta meg az indítást, hogy e pogány ünnepet keresztény ünneppel elnyomják.

Akármiként legyen is a nap meghatározva, nem ez a fontos. Maga az esemény Isten irántunk való szeretetének örök bizonyságára megtörtént. A várva-várt Megváltó elérkezett és megkezdte feladatának teljesítését. Az eredeti bűn miatt haragvó Isten most már szeretettel tekinthetett le az ördög rabságában sínylődő földnek egy kis pontjára. A Mindenható ígéretei teljesedtek, az isteni Ige megtestesült, a kis Jézus megszületett Betlehemben. Isten „végtelen jóságának bámulandó jelét adá abban, hogy üdvösségünk ígérete szintoly régi, mint kárhozatunk ítélete és hogy ugyanaz nap volt tanúja mind természetünk buktának, mind reményünk biztosításának. A fenyegetés és ígéret itt egymással határos s a könyörület vigasztaló fénye a harag lángjának közepette csillámlik” — Írja Lonovics.

Nem szorítkozott Isten küldöttének várása zsidóország szűk határai közé, hiszen minden nép jobbjai hőn óhajtotta már a megújhodási, az emberhez méltóbb élete „Egész keleten elterjedt régi és állandó föltevés volt, hogy a sors könyvében az van megírva, hogy ebben az időben Judából származottak fogják a hatalmat kezeikbe vonnia — írja Svetionus. (In Vespas. c. 4.) „Sokakban élt a meggyőződés, hogy a régi papi könyvek szerint ebben az időben fog bekövetkezni Kelet fölemelkedése és hogy Judából származottak fogják a hatalmat elnyerni.” (Tacitus: Hist. 5, 13.) Azokban a régi papi könyvekben (t. i. a Szentírásban) meg volt határozva az idő, (Gen. 49, 8; Dán. 9, 25. sk.(?); Agg. 2, 4. sk.; Malach. 3, 1.) meg volt jelölve a hely, (Mich. 5, 2.: Betlehem.) ahol az Úr születni fog.

Ilyen előzmények után következett be az idők teljessége és született meg az Isten Fia, a kis Jézus, a Boldogságos Szűztől,[20] aki a betlehemi istálóbarlang (Origenes,[21] .Jeromos.[22] E barlangban Hadrián császár Adonis szobrát állíttatta föl.[23]} jászolába fektette. Jeromos említi,[24] hogy állatok is voltak a jászol körül, ezért szokták így ábrázolni e jelenetet. Általános szokás betlehemi jászolt is fölállítani a templomokban. Az elsőt 1223-ban Assisii Szent Ferenc állította föl a pápa engedélyével. Fiai, a ferencrendiek, terjesztették el a nép között e szokást. Karácsonyfát csak a XVIII. század óta kezdenek a családokban fölállítani.[25] Tehát „Krisztus ember fiává lett, hogy mi Isten fiaivá lehessünk.” (Nagy Szent Leó,[26] Aranyszájú Szent János.[27]) Az emberek közül elsők gyanánt a szegény pásztorok hivattak meg látogatására.

MI is csak akkor leszünk képesek megérteni és hasznunkra fordítani a megtestesülés szent titkát, ha a földi élvezeteknél nagyobbra becsüljük a krisztusi szegénységet és alázatos lélekkel borulunk Jézus jászola elé. „Mit büszkélkedel, ó ember? Isten maga megalázta magát éretted. Ha talán restellenéd utánozni az alázatos embert, legalább utánozd az alázatos Istent!” (Szent Ágoston.)[28]

Szent Karácsony ünnepének szertartásai között kiemelkedő mozzanat a három szentmise, ezt már Nagy Szent Gergely pápa is említi[29] és a Gelasianumban meg a Gregorianumban is megvan. Ebben az időben azonban még az első két mise „Áldjuk az Urat” befejezéssel végződött.[30] Már Szent Ágoston Krisztus Urunk hármas születéséről beszél: öröktől fogva az Atyától, időben a Szűztől és a hívők lelkében. (Sermo 184.) Ezt azután a középkori szertartásmagyarázók a három misére vonatkoztatták. Az éjféli mise eszerint jelképezte a testi születést, a hajnali az emberek lelkében valót és a nappali az örök születést. (XIV. Benedek pp.)[31] Ezt a magyarázatot, mely először Amalariusnál található Kramp erőszakoltnak tartja és elveti. Mások az éjféli misében a törvény előtti időt látták, mert Isten törvényei előtt sötétség volt a földön. „PopuIus gentium, qui ambulabat in tenebris”. A hajnali mise e felfogás szerint a törvény alatti időt jelzi, annak csekély világosságával, — „Lux fulgebit hodie» — míg a nappali mise a kegyelem idejének felel meg, mikor a lelkek napja, az Úr Jézus, már fölkelt, „Puer natus est.” A régiek ezt versbe is foglalták; Nocte prior, sub luce sequens, in luce suprema: Sub Noe, sub David, sub cruce sacra nota.[32] Ugyanezt a magyarázatot fűzték a karácsonyi három nocturnushoz (éjjeli istentisztelet a zsolozsmában), azért az első alatt fekete takaró fedte az oltárt (sötétség), a második alatt fehér (világosság), míg a harmadik alatt vörös (t. i. szeretet az Úr és jegyese: az egyház között).[33] A legújabb magyarázat szerint azonban mind a három szentmisét Krisztus Urunk testi születésére kell vonatkoztatnunk, még pedig az elsőben Krisztus születik mint az igazság fényessége, a másodikban mint a béke fejedelme és a harmadikban mint Isten fia és az istenfiúság kegyelmének meghozója.[34]

A karácsonyi matutinum az egész év egyik legmeghatóbb zsolozsmája. A nagyobb ünnepek előtt az ősegyházban szokásos virrasztás (vigília) ma már csak e napon maradt fenn. Máskor a következő napi matutinumot rendesen előző nap délutánján mondják (anticipálják).

A 2. zsoltárral kezdődik a karácsonyi zsolozsma, mert egyrészt ez az első messiási zsoltár,[35] másrészt pedig az egyház már itt eszünkbe juttatja azt a szomorú tényt, hogy a gonosz világ az édes Üdvözítőt születésének első perectől kezdve üldözte (Heródes). Azonban hiábavaló minden erőlködése, mert amint a 18. zsoltár kifejezi, az Üdvözítő isteni dicsőséggel és hatalommal jön a mennyből mindenek megváltására. Művét be is fogja fejezni a legigazságosabban: küzdve ugyan, de szelídséggel győzve. E harcban mellette lesz a mennyei királyné, a Boldogságos Szűz, fiai lesznek az egész föld vezérei és dicsősége mindörökké fönnmarad. (44. zsoltár.)

A 47. zsoltár ez alkalommal a hívő szívének háláját tolmácsolja, mert az Úr teljesítette ígéretét és elküldötte a Megváltót. A 71. zsoltár azután Krisztus uralmának elterjedéséről és áldásairól beszél: a békéről és szeretetről. A 84. zsoltár végül a bűnök elengedését kéri Istentől, hogy az ember a megváltás kegyelmeiben részesülhessen. A kiengesztelődés nyomán, melyet az Üdvözítő közvetített Isten és ember között, visszatér a leiekbe az elveszett paradicsomi boldogság.

A 88. zsoltár azt a gondolatot fejezi ki e helyen, hogy a Dávidnak családjából származó Messiás uralma elterjedvén az egész földre a világ végéig fönnmarad. Boldogok, kik ezen örvendeznek. Ugyancsak erről szól a 95. zsoltár is, amikor Isten uralmának a nemzetek között való terjesztésére buzdít, valamint szintúgy a 97. zsoltár.

A Te Deum[36] fejezi be a matutinumot.

EZUTÁN KÖVETKEZIK AZ ÉJFÉLI MISE.

Az éjféli mise ugyanazzal a zsoltárral veszi kezdetét, mint a karácsonyi zsolozsma első Nocturnusa. Az egyház szándéka ezzel ugyanaz, mint fönt említettük. Azonban figyelemreméltó az a párhuzam, mely e szentmise Introitusa és Gradualéja között van, amennyiben ez utóbbi mintegy megokolja és kiegészíti az elsőt. „Az Úr szólott hozzám; Fiam vagy te nekem ...” azért „Nálad az uralom hatalmad napján.” „Miért zúgtak a népek ...” — „ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem!” A 109. zsoltár egyébként a legvilágosabban megjövendölte a Megváltó királyi és főpapi méltóságát. Az Offertoriumot a 95. zsoltárból merítette a liturgia; ennek értelmét a III. Nocturnusban már volt alkalmunk megismerni.

HAJNALI MISE.

A hajnali szentmise ószövetségi helyei az Üdvözítő királyi méltóságát hirdetik. Isteni hatalommal és fényességgel jön el az Úr (Intr. zsoltár 92, l.Grad. Off.) „Az Úr uralkodott, ékességbe öltözött, erősségbe öltözött az Úr és felövezte magát” De hatalma a szeretet (Grad. zsoltár 117, 26. 27.) „Áldott, ki az Úr nevében jön.” A Béke fejedelme ő! (Intr. Izaiás 9.) „Ragyogni fog ma a fényesség fölöttünk, mert az Úr született nekünk és az ő neve csodálatos, Isten, a Béke fejedelme, a jövő élet atyja ; az ő uralmának nem lesz vége.” Ez a csodálatos és azelőtt példátlan jelenség Isten legnagyszerűbb műve (Grad. zsoltár 117, 23.); „Az Úr cselekedte ezt és ez csodálatos a mi szemeinknek.” Az egyház efölött érzett örömének hangja csendül ki a Communióból. (Zach. 9, 9.) „Örvendezzél Sion leánya és dicsérj Jeruzsálem leánya: íme jön a te királyod, a szent, a világ Megváltója.”

NAPPALI MISE.

A hajnali mise utolsó akkordját képező örvendezés folytatódik a nappali misében. (Intr. zsoltár 97, 1. Grad. zsoltár 97, 4.) „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodálatos dolgokat cselekedett.” „Örvendezzék Istenben az egész föld.” Ez az érzelem azután az imádattal bővül, miután az egyház híveinek lelki szemei elé állítja az emberré lett Fiúistennek az egész földre kiterjedő hatalmát. (Intr. Izaiás 9. 6. Grad. Comm. zsoltár 97, 2. 3. és Off. zsoltár 88,12.15.) „Gyermek született nekünk és fiú adatott nekünk, kinek a hatalom vállain nyugszik.” „A föld minden határa látta a mi Istenünk üdvösségét.” „Tieid az egek és tied a föld.” „Megszentelt nap ez, mely ránk virradott: jöjjetek nemzetek és imádjátok az Urat, mert ma nagy világosság szállott le a földre.”

A keleti egyház Karácsony napján ünnepli a mágusok eljövetelét is, mert hagyományuk szerint Krisztus születése és a bölcsek eljövetele ugyanegy napra, de nem ugyanabba az évbe esett. [37]Nálunk ez a Vízkereszt ünnepének egyik tárgyát képezi, csak a karácsonyi 3. mise utolsó evang. emlékezik meg róluk. (Mt. 2, 1—12.)
______________________
[1] Szláv eredetű, de mindez ideig megállapíthatatlan elemzésű szó.
[2] Legvalószínűbb, hogy Róma alapítása után 749-ben született, ha az evangéliumok idevonatkozó helyeit figyelembe vesszük. (Luk. 2,1.: népszámlálás 746-ban (ez pár év múlva jutott Palesztinába) és Mt. 2,1.: Heródes halála (750) előtt röviddel tehát 749-ben.) Így Székely, Lonovics stb., míg mások későbbre teszik, (Pl. Ritter: 753 mert Heródes halála némelyek szerint 753-ban következett be: Seyffarch és Riess) ismét mások előbbre. (Alzog: 747-re.) Dionysius Exiguus (+ 556.), akitől a mi időszámításunk ered, a 754. évet veszi Krisztus születése évének. L. erről Székely: Krisztus születési éve és a ker. időszámítás c. munkáját. (Bpest, 1922.)
[3] Felfedezése 1885-ben a chalki kolostorban.
[4] Hippolyts Werke L Leipzig 1897.
[5] L. bőv. Kellner 259. sk. o. és Mommsen: Über den Chronographen von 354., Leipzig 1850.
[6] Így alexandriai Kelemen, Epiphaniuis, Peregr. Silviae (385 táján): epiphania napján Betlehemben is nagy ünnepély, Ephrem; pedig Szent Jeromos szerint Krisztus inkább elrejtőzött születése alkalmával a testbe, mintsem hogy megnyilvánult volna (epiphania: megnyilvánulás). Egyéb időpontok: De pascha computus: márc. 28.; Hippolytus más helyén márc. 25. stb.
[7] Hefele: Conciliengeschichte VI. 504. 575,
[8] Hom. 38. in Theoph. és hom. 39. c. 14. Utána ismét eltűnik és csak Honorius császár alatt anyja és fivére, Arcadius, (Rómákól) rábeszélésére állítják vissza. (Így a már említett nicaeai János püsp.)
[9] Or. funebr. in Basil. (M. Gr. 46, 789.)
[10] Hom. in NatIv. (M. Gr. 49, 351.)
[11] Cod. Theod. 2, 27. és 425-ben 15, 5, 5.
[12] Zachariásnak, keresztelő szent János atyjának, az engesztelő napon jelent meg az angyal a templomban (?), mert csak ekkor léphetett be a főpap a szentek-szentjébe (Zachariás nem volt főpap), az engesztelőnap szeptemberbe esett, szept. 23.-ára {?). Hat hónap múlva jelent meg. az angyal Máriának: márc. 25. és így az Úr születése: dec 25. e. (Így Aranyszájú Szent János és Nicaeai János, püsp. idézett helyein.) Mások a 24 zsidó papi család hetenként változó sorrendjéből az istentiszteleteknél akartak következtetéseket levonni (Abia törzse, melyből Zachariás származott, a nyolcadik volt), de eredménytelenül.
[13] De orat. Dom. 35.
[14] Sermo 7, 1. 3. (M. L, 17, 614.)
[15] Or. in s. lumina.
[16] Hom. 29. in evang. c. 10.
[17] Cathem 11, l
[18] Hom. 103. (M. L. 57, 491.)
[19] Így Kramp is l. 77.
[20] Iz. 7, 14. — „Nem fogsz kételkedni afölött, hogy szűz szült, ha el akarod hinni, hogy Isten született” (Ágoston) és „Istennek olyan születés illett, hogy csak szűztől szülessék; csak olyan szülés felelt meg a szűznek is, hogy csakis Istent szülje” (Bernát.)
[21] Contra Cels. 1. 51.
[22] In Ruf. c. 3.; u. a. Eu. 108. ad Eustoch.
[23] Jeromos : Ep. ad Palin. 58.
[24] Ep. 27. ad Eustoch.
[25]A Karácsony napján és utána, a középkorban szokásos sokszor mélyértelmű, de néha naiv, sőt burleszk pásztorjátékokról stb. l. bőv.. Mihályfi: 124. sk. o.
[26] Sermo 26.
[27] Hom. 2. in Matth. és sz. Ágoston: Epist. 140. ad Honorat.
[28] Tract. 26. in .Joan.
[29] Hom. 10. (8) m Evang.
[30] Micrologus: c. 39 (M. L. 151, 1005 )
[31] De testis D .N. J. Chr I 17,57.
[32] Nilles: i. m. I 365.
[33] Beleth: Rationale c. 69. (M. L. 202, 75.) és Durandus 161. o.
[34] Kramp: I. 80.
[35] A messiási zsoltárokról bővebben l. pl. Reinke: Die messianischen psalmen, Giessen 1857.
[36] Az ú. n. Szent Ambrus hálaéneke, a „Te Deum”, melyet a legtöbb matutinum után énekeltet az egyház nem Szent Ambrus milánói püspöktől ered, hanem első említése a VI. századból való és csak a VIII. század óta tulajdonítják hol Szent Ambrusnak, hol Szent Ágostonnak, hol mindkettőjüknek. Ma Nicetas remesiai püspök művének tartják. L. Kiss: 363. o.
[37] Nilles: I. 364.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 37-48. old.)