Beer Miklós váci püspök december 29-én interjút adott a ZOOM-nak, melyben egyebek mellett a katolikus tanítást érintő kijelentéseket is tett. Ez önmagában mindig üdvözlendő egy püspök részéről, sajnálattal azonban Beer Miklós püspök úr mondatai kapcsán épp a katolikus tanítás alapján kell tisztázó kérdéseket feltennünk, hogy vajon mire is gondolhatott a püspök úr.

Beer Miklós ezt mondja az interjúban a Ferenc pápával való ad limina találkozóra visszaemlékezve az elváltak, az elváltak és újraházasodottak (nb. először külön említi ezt a két csoportot, majd egy kalap alá veszi őket) és az Amoris Laetitia témakörében. 

"[Ferenc pápával] külön is beszéltünk a szolidaritásról, ami neki nagyon fontos témája, valamint a peremre kerültek helyzetéről. Utóbbi a zátonyra futott, válással végződő házasságokat jelentette ebben a beszélgetésben. Szerinte segítenünk kell ezeket a híveket is, megértéssel feléjük fordulnunk, és nem szabad a fafejű bürokráciát követnünk, amely szerint ezek az emberek nem vehetik magukhoz a szentségeket. Én nagyon bízom benne, hogy ez a folyamat, ami jelenleg is zajlik a témában, úgy fog végződni, hogy minden egyes ilyen válást külön-külön fog vizsgálni az egyház, mert nem lehet sablonokat és előre legyártott recepteket követni. Akik nem értik Ferenc pápát, azok a lelkiismeretük megnyugtatására paragrafusok mögé bújnak, hogy ne kelljen megtalálni az egyes helyzetekre a megoldást, és felelősen dönteni. Ha például egy férj veri a feleségét, és ezért a feleség elválik a férjétől, akkor miért kellene ettől a nőtől megtagadnunk a szentségeket? Hiszen ő áldozat. De az újraházasodottak esetéről is hasonló nyitottsággal kell gondolkodnunk, főleg akkor, ha gyermekek is vannak egy-egy ilyen családban."

Anélkül, hogy elhamarkodottan bármit is ténylegesen Ferenc pápának tulajdonítanék ezekből, mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, vajon Beer Miklós püspök atya mire gondol, amikor ilyeneket mond? Érdekes körülmény, hogy Beer Miklós püspök első nyilatkozata az ad limina látogatásról, nem említi a ZOOM interjúban felbukkanó kérdéseket. Csak spekulálhatunk, hogy ennek mi az oka. Elfelejtette volna a püspök? Központilag le volt tiltva az újraházasodottak és az Amoris témája a Kurír interjúkban? Vagy a váci püspök ezt a témát csak most akarta elővenni (ezidáig soha nem nyilatkozott-e kérdésben, tudomásom szerint), hogy Ferenc pápa taníthivatali szintre emelte az Amoris Laetitiának egy téves értelmezését, ami egybevág a püspök véleményével? Visszakanyarodva az interjú tartalmához, felvetődik a kérdés, hogyan is kéne értenünk Beer Miklós szavait az elváltakkal kapcsolatban.

Egy barátom az interjút olvasva aggódva felhívott, hogy megkérdezze, a katolikusok szerint tényleg bűn-e egy asszonynak elhagyni az erőszakos férjét - mert ő erről még katolikus létére nem hallott -, és hogy tényleg így van-e, ahogy a püspök úr mondja.

"Nem." - feleltem - "Nincs így. A katolikus tanítás alapján ilyen helyzetben egy asszonynak nemcsak joga, de erkölcsi kötelessége a saját testi épsége védelmében akár külön is válni a bántalmazó házastársától.". Az Egyház ősidők óta ismeri az ágytól-asztaltól való elválasztás lehetőségét, ami indokolt esetben (pl. épp bántalmazás esetén) nem bűn a házasság ellen. Egyházi és szentségi értelemben viszont ez nem is válás - mint ahogy a polgári válás sem válás, csak annak látszata. Az asszony, noha a férjétől külön élve, annak mégis felesége marad mind szentségi, mind természetjogi értelemben. És a lényeg: ez önmagában nem akadálya az áldozásnak. Hacsak nincs a pakliban az asszony újraházasodása, amit Beer püspök úr nem említ az eset összefüggéseként. Ha pedig említené, nem lenne igaza abban, hogy az asszony áldozat mivolta miatt nem járulhat szentségekhez, egy újraházasodásban ugyanis már nem volna vétlen. Erdő Péter bíboros ezzel kapcsolatban korábban világosan fogalmazott, amikor azt mondta:

A bűn ebben az esetben nem kifejezetten az a magatartás, ami az első házasság felbontását idézte elő. Ami a kudarcot illeti, lehetséges, hogy mindkét fél egyenlően vétkes volt, bár nagyon gyakran mindketten csak bizonyos fokig felelősek. Tehát nem az első házasság kudarca, hanem a második kapcsolatban történő együttélés az, amely megakadályozza az Eucharisztiához való járulást.

Akárhogyis értelmezem, a Beer püspök úr kijelentése problémás és félrevezeti a jószándékú olvasót. Először is a püspök atya félreérthető úgy, mintha a felvázolt probléma az Egyház tanításában volna, amit most "bátor pásztorok" igyekeznek megváltoztatni - holott nincs így. Beer Miklós (és Ferenc pápa) javaslata a különválni kényszerülő áldozatok számára az ősi tanítással összhangban lévő jelenlegi gyakorlat. Semmi forradalmi nincs benne. Legfeljebb téves papi gyakorlatról beszélhetnénk.

És ha téves papi gyakorlatról beszél a püspök atya, úgy hol van olyan Magyarországon, hogy egy bántalmazott különvált nőtől megtagadják a szentségeket? Ha a váci egyházmegyében van pap, aki ezt teszi, akkor Beer püspök úrnak nem kell Ferenc pápa Amoris-vitáját az Egyházzal szemben végigvárnia, hanem a megyéspüspöki szolgálataként ellátogathat a papjához, és áttanulmányozhatja vele a középiskolás hittananyagot... Ha pedig ilyen nincs Magyaroszágon, akkor azt érdemes jelezni az olvasók számára, akiket félrevezet az, hogy magyar püspök ezt úgy meséli, mintha számára-számunkra ez egy aktuális kérdés volna.

Ha Beer püspök atya azt hiszi továbbá, hogy az Amoris-vita tétje az általa leírt helyzet, akkor még inkább ajánljuk a figyelmébe a Katolikus Választ, ahol az Amoris-vita lényeges állomásait végigkövettük. Mindenesetre abban, hogy összemossa az Amoris-vitát a bántalmazott, de újra nem házasodott asszony esetével - mintha bármelyiknek lenne jelentősége a másikra vonatkozóan - egyszerűen félrevezető.

Beer Mikós zárómondata az idézetben persze elárulja, hogy mit gondol az újraházasodottak szentségekhez járulásának kérdésében, a fent nevezettekben azonban nincs igaza, a pár- és közbeszéd pedig megkívánná, hogy az Amoris pártfogói ne irreleváns, mi több, hamis példákkal támasszák alá az álláspontjukat - vagy épp a pápa álláspontját.

Az interjú egy következő, tanítást érintő szakasza a keresztségre vonatkozik:

Ennek apropóján beszélgettünk [Ferenc pápával] a hátrányos helyzetűekről, köztük a cigányságról is, és nagyon érdekes gondolatokat osztott meg velünk a kettős mércével kapcsolatban. Szenvedélyesen mondta, hogy minden gyermeknek joga van elindulni az Isten útján, és hogy aki kéri a keresztséget, a mellé rögtön álljon oda a pap, fogja meg a kezét, és többé el ne engedje. A lelkipásztor beszélt belőle, és amikor mindenkit mondott, akkor mindenkit értett alatta.

Elképzelhető, hogy a magyar püspök itt csak tolmácsolja Ferenc pápa gondolatait, hiszen egyrészt Ferenc pápa sokat beszél erről, másrészt Magyarországon ez a kérdés sem aktuális. Magyarországon mindenkit megkeresztelnek, aki hittel kéri a keresztséget. Megismételhetném itt is, hogy ha van olyan pap a váci egyházmegyében, aki nem ezt teszi, akkor a püspök atya látogassa meg mielőbb egy beszélgetésre, mert a keresztség feltétele egyedül a hit, gyermekek esetében a szülők hite.

A lelkipásztornak mindig azon kell lennie, hogy Krisztus nyájába meghívja a plébániáján felbukkanó embereket, akiket, ha ők hittel kérik a keresztséget, nincs oka visszautasítani. Ellenben ha nem hittel kérik, hanem egyéb okok miatt, meglehet, hogy a lelkipásztori pedagógia diktálja a plébánosnak, hogy halassza el a kérést teljesítését, és időközben hittanórákat, katekumenátust, vagy személyes kísérést javasoljon a keresztelendő felnőttnek, vagy a keresztelendő gyermek szüleinek.  

A papi nőtlenségről az interjúban ez hangzik el:

- Akkor térjünk rá a papi nőtlenségre.

Ebben kevésbé vagyok konzervatív. Ábrándoztam arról, hogy még az én püspöki szolgálatom alatt nős férfiakat fogok pappá szentelni, de sajnos fogy az időm. Én abban hiszek nagyon, hogy tudunk venni megint egy fordulatot, és egy másik oldalról közelítjük meg a papi szolgálat kérdését. Amit eddig csináltunk és most is csinálunk, vagyis hogy gyerekeket beiskolázunk, és utána izgulunk, hogy nehogy szerelmesek legyenek, mert akkor nem lesz belőlük pap, az nem jó. Én keresnék olyan férfiakat, akik köztiszteletnek örvendenek, hitelesek és családosok, letettek valamit az asztalra a saját hivatásukban, szakmájukban, és hitükben felnőtt emberek. Őket szívem szerint odaállítanám a közösségek élére, ahogy a görög katolikusoknál, a protestánsoknál. Először nőjenek föl, aztán hívjuk meg őket a szolgálatra.

- Arra gondol, hogy ha egy fiatalember elhatározza, hogy pap lesz, akkor onnantól kezdve olyan dolgok fognak hiányozni az életéből, amik egyébként hozzátennének a lelki és pszichológiai fejlődéséhez?

Igen, mert szerintem jót tesz, ha valaki megtapasztalja a saját felnőtté válásáért és érettségéért való küzdelmet, ahogy az is jót tesz, ha ugyanez a hitével kapcsolatban megy végbe. Tehát én eltörölném a kötelező papi cölibátust, ugyanakkor a cölibátust magát szent eszménynek tartom, ezért azon az állásponton vagyok, hogy a papság számára legyen szabadon választható. Itt is karácsonyra volna szükség.

Nem világos számomra, hogy "a saját felnőtté válásáért és érettségéért való küzdelem" megtapasztalása miért szükségelteti a házasságot. A házasság és a benne való kitartás kétségkívül megérleli a személyiséget, de nem igaz, hogy kizárólag ez érleli meg, hiszen akkor a cölibátus nem "szent eszmény" volna, hanem egy önmagában való rossz dolog.

Amellett, hogy a cölibátus szent eszmény is, az Egyház evangéliumi alapon jobbnak is tartja a papi szolgálatot végző emberek számára, mint a házas életet. Nem tudni, hogy Beer Miklós püspök atya miért akar a kötelező "jobbról", fakultatív "jobbra" és választható "kevésbé jóra" váltani.

Mint ahogy Beer püspök úrnak, nekem sincsenek statisztikáim, de a józan ész azt súgja, hogy azok, akik a szemináriumban vagy esetleg már felszentelt papként kiugranak, mert akaratgyengeségből nem tudnak ellenállni a szerelemnek (noha valódi hivatásuk volt), olyan éretlenségről tesznek tanúságot, ami miatt eleve el sem szabadna jutniuk a felszentelésig. A szemináriumi spirituális atyák egyik feladata, hogy ezt felmérjék a növendékekben. Akik már papként ugranak ki, feltehetően a házasságukban is nehezen maradnának majd hűségesek, ha új "szerelem" tűnik fel a láthatáron.

Mind a cölibátusban, mind a házaséletben az elköteleződésnek ki kell állnia egy új szerelem csábítását. Ezért érzem én helytelennek a kiugrott (elköteleződési problémákkal küzdő) papok esetével indokolni (elköteleződésből jeles) nős férfiak pappászentelésének szükségességét. Almát narancsokkal hasonlítunk össze.

Igaza van Beer Miklós püspök úrnak, hogy nem jó azon "izgulnunk", hogy a "gyerekek", akik a papi pályára lépnek, "nehogy szerelmesek legyenek". Ellenben a házas férfiak felszentelésénél sokkal előremutatóbb lenne, ha a célt - elsősorban a püspökeink - úgy fogalmaznák meg, hogy a fiatalok szerelmeseivé váljanak Krisztus Egyházának.

A nős férfiak pappászentelésének kérdését épp Beer Miklós püspök atya korábbi nyilatkozatai alapján részletesebben is tárgyaltuk ezen a blogon:

• Teológus pap válaszol a cölibátussal kapcsolatos kritikákra
• Reflexió a cölibátusvitához
• Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?
• Cölibátusvita: Barsi Balázs atya válasza Máté-Tóth Andrásnak
• Barsi Balázs atya: Kipróbált férfiak pappá szentelése - nincs teológiai akadály?

Beer Miklós püspök úr szavai jogos tisztázó kérdéseket kell, hogy felvessenek a katolikus olvasókban, melyeket érdemes végigondolnia mindenkinek az előremutató párbeszéd érdekében.