Szent Polikárp emlékezete visszavisz bennünket lélekben a kereszténység bölcsőjéhez; azokba az időkbe, mikor a lelkeken még ott rezgett a kereszténység szent hajnalának friss harmata, mikor még éltek és tanítottak azok, akik szemmel látták és füllel hallották az Úr Krisztus boldog apostolait. Szent Irén, Lyon vértanú püspöke (meghalt 200 körül) azt írja Florinusnak, egy megtévelyedett papnak: „Mikor még gyermek voltam, láttalak téged Kis-Ázsiában, Szmirnában Polikárpnál. Hisz ami akkoriban történt, jobban emlékezetembe tapadt, mint a minap esett dolgok. Le tudnám írni még most is a helyet, hol ülni szokott, mikor beszélt; hasonlóképpen járását-kelését, életmódját és külsejét. Emlékezem előadására: mint volt közvetlen, személyes érintkezése Jánossal és a többivel, kik látták az Urat; mint emlegette azok mondásait, és amit tőlük az Úr felől megtudott, csodáit is, tanításait is; mindazt, amint hallotta az Élet és Ige szemtanúitól, elbeszélte, teljes összhangban az írásokkal”. Íme, Polikárp tiszteletreméltó alakja úgy emelkedik ki a 2. századból, mint hatalmas oszlop, mely szilárdan tartja az apostolokból kiinduló szent hagyomány hídívét.

Nagy idők voltak azok Krisztus Egyházában. A világban tobzódott a bűn és rothadás; a keresztények kisded serege pedig az első buzgóság és szentség erejében diadalmasan szembeszállt ezzel a romlottsággal és feneketlen Krisztus-gyűlölettel. A legszentebbek között is kivált a szmirnai egyház, melynek püspöke volt 50 évnél tovább Polikárp. Szent János apostol a Jelenések könyvében a hét kisázsiai egyház fejének hét levelet ír. Mindegyiknél talál valami kivetni valót, csak a szmirnaiaknál nem. Sőt őket méltóknak találja a vértanúság koronájára: „Ezeket mondja az első és utolsó, aki halott volt és él: Tudom a te szorongatásodat és szegénységedet; és káromoltatol azoktól, kik magukat zsidóknak mondják... Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját (Jel. 2,8-11)”. Az életnek ezt a koronáját Polikárp olyan hősies hűséggel érdemelte ki, melynek fénye még ma is, közel kétezer év után, gyöngítetlenül ragyog Isten országában.

Az ősz püspöknek ezt a dicső harcát és győzelmét nagy részletességgel megírták hívei mindjárt vértanúsága után. Előzetes püspöki tevékenységéről kevés, de értékes dolgot jegyeztek föl a kortársak.

Így olvassuk, hogy Szent János evangélistának ez a tanítványa az apostoli hitigazságnak rendíthetetlen őre volt. Ha eretnek tanítókról hallott, fájdalmában fölsóhajtott: Ó Istenem, hogy ilyen időket kellett megérnem! Mikor egyszer Rómában járt és Anicétus pápával tárgyalt a húsvét megünneplésének idejéről (a keletiek a húsvétot a zsidókkal egy időben, ápr. 7-én ünnepelték, a nyugatiak úgy, mint mi), találkozott vele egy Marcion nevű főeretnek, aki nem átallotta még a Szentírást is súlyosan megcsonkítani és meghamisítani. Ez pártjára akarván nyerni a nagytekintélyű Polikárpot, kérdezte tőle: Ismersz engem, Polikárp? Az ősz püspök csak ennyit felelt: Ismerem a sátán elsőszülöttét!
De amilyen hajthatatlan volt, mikor Krisztus hitét, parancsait, az apostolok meghagyásait kellett képviselnie, annyira atyai tudott lenni a személyekkel szemben.

Ránk maradt egyetlen írásában, a Filippiekhez írt levelében csak úgy ontja atyai szeretetét, és mikor el kell járnia egy segédpappal szemben, aki súlyosan megbotránkoztatta a népet, hozzáteszi: „Szívből sajnálom őt és feleségét (az első századokban az egyház házasembereket is szentelt papokká). Adjon nekik Isten igazi megtérést! Ti pedig ne úgy bánjatok velük, mint ellenségekkel, hanem mint beteg tagokkal és hívjátok vissza őket mint tévelygőket!”

Ez az atyai szelídsége és hős elszántsága teljes szépségében fölragyog élete alkonyán, vértanú halálában, melyet az imént említett vértanú-történet (Acta) így beszél el:

A 156. évben, február vége felé a prokonzul nagy ünnepségeket rendezett Szmirnában. Nap-nap mellett zsúfolva volt a körszínház; de az eldurvult, vérsóvár tömeget nem elégítették ki a megszokott gladiátorjátékok. Egyszerre ezer torokból bődül föl a kiáltás: El ezekkel; hozzátok Polikárpot! Polikárp tudta, hogy az ő órája elérkezett. Hisz csak három napja, hogy különös álma volt: feje alatt meggyulladt a vánkos és lobogó lánggal égett. Megértette a jelt: máglyahalál várja. S ő ifjú kora óta el volt készülve. Hisz abban az időben püspökséget vállalni annyi volt, mint vértanúságot vállalni. Mindazáltal engedett hívei unszolásának és egy majorban rejtőzött.

Egy elfogott szolgája a kínpadon elárulta rejtekét, és este megjelentek a pribékek. „Legyen meg az Isten akarata”, mondotta Polikárp. Elébe ment a kissé röstelkedő fogdmegeknek, ételt-italt adatott nekik; csak engedjenek neki még; kis időt imádkozni. És az ősz főpap elvonult utolsó imára. „Mind Istennek ajánlotta, akikkel valaha dolga volt és földkerekségén elterjedt egész katolikus Egyházat”. Két óra hosszat tartott ez a fölséges főpapi imádság.

A vad poroszlók is tisztelettel nézték a szikár, átszellemült aggastyánt és lehető kímélettel tettek eleget megbízásuknak.

Útközben a menet találkozott a város rendőrfőnökével és atyjával. Ezek kocsijukba vették és igyekeztek rábírni, hogy a prokonzul előtt esküdjön és áldozzon a császár nevére. Kárbaveszett igyekezet! „Nem teszem meg, amit tanácsoltok”, volt végső válasza. Mikor a zsúfolt színházba ért a menet, Polikárp és keresztény kísérete határozott szózatot hall: Polikárp, légy erős és küzdj férfiasan!

A tömeg elhallgat, és a csöndben fölhangzik a prokonzul szava: „Esküdj a császárra és mondd; Le az istentagadókkal”. Polikárp végignéz a bámész tömegen, rájuk mutat s fájdalomtól és szent haragtól remegő hangon mondja „Igen, le az istentagadókkal”. A prokonzul élesen rákiált: „Esküdj és átkozd Krisztust”! Erre az aggastyán: „Nyolcvankét éve szolgálom Krisztust, és sohasem bántott. Hogyan átkozhatnám az én királyomat, aki megváltott!” A prokonzul fenyegetőzik: „Tűzbe dobatlak, ha nem tágítasz.” Polikárp: „Te engem tűzzel fenyegetsz, mely egy óra hosszat ég és azután elalszik; nem tudsz a jövendő büntetésről és a kárhozat örök tüzéről, mely az istenteleneket várja. De mit habozol”?

Az ítélet elhangzott és a cirkuszi játékok végeztével ottmaradt az ádáz tömeg segíteni a végrehajtásban. A zsidók még a pogányoknál is nagyobb buzgóságot fejtettek ki a fahordásban, jóllehet szombat volt. Már áll a máglya, rajta, karóhoz kötözötten, az aggastyán. Hangosan imádkozik: „Mindenható Úristen, áldott, szerelmes Fiadnak, Jézus Krisztusnak atyja, aki által Téged megismertünk, áldalak Téged, hogy méltattál engem erre az órára, hogy vértanúid sorában részem lehet a te Krisztusod kelyhében”. Ünnepi békesség ömlik el a vértanú alakján és földöntúli hevület tüzesíti arcát. Ennek a Krisztus-szeretetnek hevéhez képest mi a máglya tüze! Magasra fölcsapó lángjai kétfelé válnak a szent körül, mint a széltől duzzadó vitorlák.

Hitünk tavaszában gyakori dolog volt, hogy az Úr Krisztus ilyen csodákkal tett tanúságot azok mellett, kik vérükkel tettek tanúságot őmellette. Ezek többnyire új hitnek magvai lettek a nézőközönségben. Ettől tartott a prokonzul is és hamar menesztett egy katonát, aki beledöfte kardját az aggastyánnak mellébe, melyből oly bőven buggyant a vér, hogy csakhamar eloltotta a máglya tüzét. A vértanú teste épségben maradt. A zsidók szorgalmazására azonban a főtiszt elégettette.

„És így azután mi, beszéli az Acta, drágakőnél értékesebb, aranynál becsesebb csontjait összeszedtük és illő helyre tettük. Ott majd, amikor lehet, örömmel és szent vígsággal egybegyűlünk és Isten segítségével megüljük vértanúságának ünnepét mind azok emlékezetére, kik már megvívták harcukat, mind pedig azért, hogy ösztönzés legyen az utódok számára: nekik is gyakorlottaknak és készeknek kell lenniük hasonló küzdelmekre. Ez boldog Polikárp vértanúsága - a Krisztus evangéliuma szerinti vértanúság, melynek mindnyájan nyomában akarunk járni”. Ámen.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)