Azt mondja Szent Jakab apostol: "A nyelv kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe” (3,3). A gonosz nyelv tűz, mely lángba boríthat egy egész világot. A jó nyelv ellenben új világot tud támasztani a gonosznak hamvaiból. Kicsiny könyv Szalézi Szent Ferenc Filoteája (Útmutatás az Istenes életre), és mégis már több mint három százada mondhatatlan jót művel. Alig van a világon nyelv, melyre nincs lefordítva, és alig van ma könyvolvasó jámbor ember, aki adósa ne volna. Ennek a könyvnek azért van olyan keletje és ereje, mert nem ijeszt sötét szigorral, nem is téveszt könnyelmű lazasággal, hanem nagy bölcsességgel az Úr Krisztus követését, a keresztény életet olyan szépnek, édesnek és vonzónak mutatja meg, hagy a jóravaló lélek szinte önkénytelenül keresi, mint méh az illatos virágot.
Ennek a könyvnek azért van olyan varázsa, mert egy tiszta, szép, szelíd, bájos és emellett apostoli nagy léleknek megnyilatkozása. Szent Ferenc a szelíd, bájos, derűs kereszténységnek szentje.
Született 1567-ben, Szavójában, Annecy közelében, Sales ősi grófi várában. Anyja nagyon okosan nevelte a gyönge fiút, ki a szokottnál két hónappal hamarabb született. Egyszerűen öltöztette, de mindig igen tisztán; sokat olvasta neki már kicsiny korában a szentek életét; ami adományokat szánt a grófság szegényeinek, lehetőleg általa juttatta helyükre, hogy a fiú már jókor megszokja a gyakorlati keresztény szeretetet. Föltétlen őszinteséget és engedelmességet kívánt tőle. Föl van jegyezve, hogy épp ebben már kicsiny korában kitűnt. Ha meg volt neki hagyva, hogy üljön veszteg, a legnagyobb csöndben és megelégedettségben ott ült a kiszabott idő végéig.
Atyja fényes, országos jövőt szánt a nagytehetségű fiúnak és ezért mindenekelőtt a párizsi egyetemre küldte, s meghagyta, hogy a tudományok mellett a grófhoz illő egyéb készségeket is megszerezze: lovaglásban, vívásban, táncban is kellett képeznie magát. Ő megtette atyja kívánságát, de nem tágított anyja szellemétől sem. Mikor távozóban volt az otthonból Párizsba, a nagy kísértések városába, anyja azzal búcsúztatta el, amivel annak idején Blanka, IX. Szent Lajos anyja a fiát: „Inkább lássalak halálos ágyon, mintsem azt kelljen hallanom, hogy halálos bűnt követtél el”. Szent Ferenc ezt az anyai intelmet komolyan szívére vette. Párizsban, s utóbb Pádovában, hová jogi tanulmányokra ment, mindig talált egy-egy szentéletű bölcs papot, kinek vezetésére bízta magát s általában hetenként gyónt és vette az Úr testét.
Így bukás nélkül ment végig az ifjúság sikamlós utain, sőt nagy haladást tett a bensőségben és életszentségben 17 éves korában szüzességet fogadott, s mikor nemsokára rá búskomorság és lelki gyötrelmek környékezték, sok könnyhullatás közt kérte Szűz Máriát: ha már érdemtelensége miatt el kell kárhoznia (ez az ördögnek egyik gyakori fogása éppen jámbor lelkekkel szemben), segítse, hogy legalább életében még kedvére szerethesse Istent. Ettől az időtől kezdve állandó béke és öröm költözött szívébe.
Pádovában egyszer súlyosan megbetegedett. Mikor már halálra vált és teljes megadással várta lelkének hazatértét, barátai kérdezték: Mit csináljanak majd holttestével? „Adjátok boncolásra az orvosnövendékeknek. Ha már életemben nem tehettem hasznos dolgot, legalább lássák holtom után valami hasznomat.”
Testben és lélekben gazdagon, mint a hit- és jogtudományok doktora tért haza, hol fényes házasság és állas várta. Ő azonban magasabbra vágyott: pappá akart lenni, s állhatatosságának sikerült megszereznie atyja beleegyezését. 1593-ban szentelték föl és már a következő évben püspöke elküldte a choblay-i tartomány megtérítésére. A teljesen kálvinistává lett erőszakos lakosság közepette végeláthatatlan nehézségek, üldözések, fenyegetések és állandó halálveszedelem várta. A 28 éves fiatal pap azonban derék nagybátyjának, Szalézi Lajos kanonoknak társaságában nekivágott a súlyos föladatnak és öt év alatt legyőzte az ellenkezést, és a lakosság túlnyomó részét, mintegy 70 000 embert, visszanyerte az ősi katolikus hitnek. Főfegyvere volt fogyhatatlan szeretete, önfeláldozása, különösen egy dögvész alkalmával; szegény, igénytelen evangéliumi élete és apostoli buzgósága. Nem csoda, ha püspöke, kinek öregségében támaszra volt szüksége, őt szemelte ki segédjének. Az alázatos férfiú sokáig ellenkezett, végre a pápa határozott parancsának kénytelen volt engedni. Húsz napig tartott lelki visszavonultság után 1602-ben, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén püspökké szentelték.
Mint püspöknek főgondja volt buzgó, szentéletű papság nevelése. Elve az volt, hogy az Istennek nem sok, hanem jó papokra van szüksége; ezért igen szigorú volt a kiválasztásban, évenkénti papi gyülekezettel és zsinattal törekedett ébren tartani bennük az egyházi szellemet. Rendelkezéseinél azonban sokkal többet tett tulajdon példája. Ő valóban „factus est forma gregis ex animo”, egész lélekkel nyájának mintája lett: életszentségével, főként páratlan szelídségével, jóságosságával és fogyhatatlan türelmű szeretetével. Sokat meghányta-vetette lelkében az Üdvözítő szavát: Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok; és azt szokta mondani: Száz kígyót örömest odaadok egy galambért. Meg volt győződve, hogy „egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy akó ecettel”, s ezért, amikor szemére hányta valaki a bűnösökkel és máshitűekkel szemben gyakorolt szelídségét, azt felelte: „inkább küldöm őket szelídségemmel a tisztítóhelyre, mint keménységgel a pokolba”.
Emellett rendkívül igénytelen volt életében és bölcs az ítéletében és beszédjében. Nagy egyházmegyéjének legfélreesőbb helységeit is gyalog látogatta. Avignonban, hol fejedelmek versengtek érte, a vizitációs apácák kertészénél húzódott meg; s ő, aki egyszerű hegyi híveitől értő lélekkel szívesen elfogadta gyermeki ragaszkodásuk naiv megnyilatkozásait, egynéhány tojást, egy marék diót, gesztenyét, Párizsban finoman, de határozottan visszautasította előkelő nőknek, sőt magának a királynak is aranyerszényeit.
Semmiféle akadály nem tudta visszatartani az ige hirdetésétől. Mikor egyszer figyelmeztették, hogy kímélnie kell az egészségét, s nem szabad minden prédikációs meghívást elfogadni, mosolyogva felelte: Kisebb fáradság neki szentbeszédet mondani, mint megtagadására okokat kitalálni. Beszédje nem az akkor divatos cikornyás, mesterkélt, dagályos szónoklás volt, hanem egyszerű, világos, bensőséges beszéd, a szívnek és léleknek szava, és mégis telve finomsággal és szépséggel. Szent Ferenc a legkiválóbb klasszikus, francia írók közé tartozik, a Filoteán kívül főként Leveleivel és Lelki beszélgetéseivel. Legszebb és legmélyebb műve azonban az Isten szeretetéről szóló (Traité de l'amour de Dieu), mely a legnehezebb kérdéseket is bámulatos könnyedséggel és világossággal oldja meg. Érthető, ha IX. Pius 1877-ben egyházdoktorrá tette.
A szüntelen munka lassan elfogyasztotta erejét. Hisz nemcsak egyházmegyéjének volt mindene, hanem nem szűnt meg országszerte a kálvinisták térítésében fáradni; többnyire nagyböjtben másutt is tartott szentbeszédeket. Egy ilyen alkalommal Dijonban megismerkedett Chantal Szent Franciskával, kivel együtt 1600-ban megalapította a vizitációs apácák vagy szaléziánák rendjét, mely hivatva volt az ő szelíd, áldozatos, egyszerű szellemét őrizni és megörökíteni. Megvolt az az öröme, hogy húsz év alatt megérte ennek a szerzetnek egész Franciaországban való elterjedését és megvolt az a vigasztalása, hogy e hű lányai körében mehetett Teremtője elé 1622 dec. 28-án, miután még karácsony napján misézett és prédikált nekik.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
