Napjainkban az Egyházon belül talán a katolikus erkölcstant éri a legtöbb támadás. Így például az erkölcsileg bensőleg rossz cselekedet (intrinsece malum, pl. házasságtörés) fogalmának elhomályosítása szinte napirenden van. Egyesek szerint előfordulhat, hogy amit az egész Egyház következetes és folytonos hagyománya régen ilyennek tekintett, ma már nem tekinthető ilyennek, mert napjainkra a helyzet megváltozott. Ezek a vélemények elsősorban a szexualitás erkölcstanával kapcsolatban merülnek föl. De az az álláspont is előfordul, hogy amit az egységes és folytonos egyházi hagyomány megengedhetőnek tartott a múltban, arról mára kiderülhet, hogy az belsőleg rossz. Ferenc pápa szerint ilyen a halálbüntetés alkalmazása, amelyről az állította, hogy ez bensőleg rossz.
A múlt század közepe óta megjelenő téves erkölcstani álláspontok mögött valamilyen téves emberkép, (filozófiai) antropológia van. Ezért fontos, hogy az erkölcstan, az erkölcsteológia kiindulása a helyes emberkép, a helyes antropológia legyen. Minthogy a Katolikus Egyház álláspontja szerint az erkölcsi törvények érvényessége nemcsak a keresztényekre vonatkozik, ezért olyan kiindulásra van szükség, amely általában vonatkozik az emberre, a természetes rendre. Másrészt az erkölcsi élet szempontjából alapvetően fontos a természetfölötti rend, hiszen az ember erkölcsi értelemben vett végső célja Isten ajándékaként természetfölötti: az Isten, a Szentháromság színről-színre látása. Az ősszűlők bukása, az ősbűn az egész emberiség számára meghiúsította ennek az célnak az elérését. Az ősbűn eredményeként pedig (az áteredő bűn következtében) az ember képességei megromlottak, az értelem elhomályosult, az akarat rosszra hajlóvá vált. Ezért Isten segítsége nélkül a természetes erkölcsi rend megismerése és követése, ha nem is minden részletében lehetetlen (ez a protestáns álláspont), de különösen nehézzé vált. A teljes erkölcsi törvény huzamos időn keresztüli megtartása pedig az általános teológiai álláspont szerint (lásd Schütz Antal dogmatikája 76 §. 3. 2. tétel) Isten segítő kegyelme nélkül nem lehetséges. A kinyilatkoztatásban egyrészt Isten a kinyilatkoztatott törvényekkel sietett az elhomályosult emberi értelem segítségére, másrészt a megváltás visszaszerezte a természetfölötti végső cél elérésének lehetőségét és a természetes erkölcsi rend megtartásához az értelmet és akaratot segítő kegyelmet ad.
A természetes, tulajdonképpen a filozófiához tartozó erkölcstan tudományából így lesz erkölcsteológia, amely már nem egyszerűen a természetes emberi megismerés alapján foglalkozik az erkölccsel, hanem ezt a kinyilatkoztatás által megvilágított értelemmel teszi, nem kizárva, hanem építve a természetes erkölcstanra. A kereszténység új törvénye ugyanis nem a természetes erkölcsi rend megszüntetése, hanem ennek fölemelése, ennek a szeretet isteni erényére mint alapra helyezése. Az erkölcsteológia tehát nem nélkülözheti a természetes erkölcsi rend vizsgálatát. Korunk több erkölcstani tévedése egyes filozófiák helytelen emberképéből és ennek következtében a természetes erkölcsi rend helytelen fölfogásából indul ki. Ezért különösen fontos először annak tisztázása, hogy mi az ember, hogyan nézi az embert a keresztény antropológia.
„Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27). A Teremtés könyvének szavai arra utalnak, hogy az ember különleges módon hasonlít Istenhez, ő Isten képmása. Tulajdonképpen minden teremtmény hasonlít Istenhez, a teremtményekben meglévő tökéletesség Isten végtelen tökéletességének véges visszfénye. A szellemi létező, az ember és az angyal képmássága azonban különleges, abban áll, hogy ezek értelmükkel képesek megismerni Istent, akaratukkal képesek Istent szeretni. Így Isten belső szellemi élete tükröződik az ember és az angyal szellemi életében. Az ember azonban (ellentétben az angyallal) „egyszerre testi és szellemi lény” (Katolikus Egyház Katekizmusa, továbbiakban KEK, 362). Az erkölcstan szempontjából fontos ennek az egységnek a helyes felfogása (KEK 365):
A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test “formájának” kell tekinteni; [232] azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.
Az anyag-forma fogalompár Arisztotelésztől származik és ennek az Aquinói Szent Tamást követő filozófiában alapvető jelentősége van. Az anyagot a forma emeli a meghatározottság, a valamikénti létezés szintjére. Hasonlatként a szobor formájára és anyagára szoktak hivatkozni. A szobrot a forma teszi szoborrá, de a szobor formája a valóságban mégsem lehet meg az anyag, például a márvány nélkül. (A szobor formája szellemi létezőként, anyag nélkül van meg a szobrász alkotó ideájában. De ez a létezés nem a szobor valóságos, szobrászon kívüli létezése.) Az ember esetében a szellemi lélek az a forma, amely megformálja az anyagot és ezt élő emberré teszi. A szobor formája és a márvány közti kapcsolat ennél külsőségesebb, mert a szobor formáját a szobrász csak külsőleg viszi rá a márványra, ez a szó teljes értelmében nem teszi még Michelangelo Mózes vagy Dávid szobrát sem élő emberré. A test és lélek közti szoros egység következménye, hogy az emberhez mindaz szorosan hozzátartozik, ami a teste, a biológiája, és ami ezekből adódik. Ilyen értelemben lehet olyan emberhez szorosan hozzátartozó dolgokról is beszélni, amelyek benne az állatokkal (a magasabb rendű emlősökkel) közösek. Ez az Aquinói Szent Tamásra támaszkodó, realista antropológia fontos meglátása, amely sok mai antropológiai felfogásból hiányzik. Az emberben tehát két világ van jelen az anyag és a forma által meghatározott szoros egységben. Így az ember ugyan halandó, de halálával szellemi lelke nem semmisül meg, és a feltámadásban ismét létrejön a (megdicsőült) test és a lélek egysége.
Ezen antropológia szempontjából tehát tévesek azok az erkölcstani irányzatok, amelyek az ember testét, testi vonatkozásait az emberhez, az ember szabadságához képest külsődlegesnek, olyan eszköznek tekintik, amelynek közvetlenül nincs erkölcsi vonatkozása. Ezek valamilyen erkölcsöt megelőző, „ontikus” rendbe tartoznak, különösebb erkölcsi vonatkozások nélkül. Ezért az ember szabadon rendelkezhet ezek fölött. Ez a szemlélet nyilvánul meg az abortusz és az eutanázia gyakorlatában, de lényegében erről van szó az ember szexualitásával kapcsolatban elterjedt erkölcstani tévedésekben is (fogamzásgátlás, a fölbonthatatlan házasság tagadása, a gender-elméletek, homoszexualitás, mesterséges megtermékenyítés). Így ír erről Szent II. János Pál pápa Veritatis Splendor enciklikája (49, v.ö. 47, 48, 50):
Az a tanítás, mely elszakítja az erkölcsi cselekedetet testi föltételeitől, eltér a Szentírás parancsolataitól és ellentmond a hagyomány tanításának is. Az ilyen tanítás új formában éleszt föl néhány régi tévedést, melyeket az Egyház mindig elvetett, mert az emberi személyt tisztán formális, „spirituális” szabadságra redukálják. Ez a redukálás tagadja a test és a vele kapcsolatos cselekedetek erkölcsi tartalmát. (vö. 1Kor 6,19). Pál apostol kijelenti, hogy nem lesz része a mennyek országában „az erkölcsteleneknek, bálványimádóknak, házasságtörőknek, kéjenceknek, szodomitáknak, tolvajoknak, kapzsiknak, részegeseknek, átkozódóknak, rablóknak” (vö. Uo. 6,9-10). Ez a kárhoztató ítélet – melyet a Trienti Zsinat megerősített[53] – „halálos bűnnek” és „becstelen cselekménynek” nevez néhány sajátos cselekvést, melyeknek szándékos végrehajtása kizárja a hívőket az ígért örökségből. A test és a lélek ugyanis elválaszthatatlanok: a személyben, a szándékos cselekvőben és a megfontolt cselekvésben együtt állnak vagy buknak.
Az ember erkölcsi élete szempontjából fontosak azok a képességek, amelyek az emberben vannak. Az ember ugyanis létezésénél fogva nem rendelkezik azokkal a tökéletességekkel, amelyekkel például a tisztán szellemi létező angyalok létezésüknél fogva rendelkeznek. Az ember éppen anyagi létezése miatt alá van vetve az állandó változásnak, fejlődésnek. Az ember biológiailag is fejlődik: a magzatból csecsemő, gyermek majd felnőtt lesz. Az ember tökéletességét erkölcsi szempontból fontos képességeinek helyes gyakorlása által nyeri el. Az emberben megvannak mindazok a képességek, amelyek az anyagvilág fizikai, kémiai képességei, hiszen az ember anyagi létező. Hasonlóan megvannak benne az élettel összefüggő vegetatív képességek is, hiszen az ember élőlény. Az erkölcstan szempontjából a tisztán szellemi képességekkel (értelem, akarat) együtt azok a képességek is fontosak, amelyek az érzékszervek működésével, az érzékeléssel vannak összefüggésben. Ez utóbbi képességek az állatban is megvannak, de az emberben a test és lélek egysége miatt ezeket a átjárják a tisztán szellemi képességek, ezek és a tisztán szellemi képességek egymással kölcsönös hatásban vannak, ezért van ezeknek jelentősége az erkölcstan szempontjából.
Ezeket a képességek megismerő vagy vágyó, törekvő képességek. A megismerésben a megismerő ismeretként befogadja a megismert tárgyat, ez az ismeretben elszakad a külső, anyagi létezéstől és a megismerőben belső, úgynevezett intencionális létezéssé válik. Az „intencionális” szó utal arra, hogy az ismeretben nem maga a megismert tárgy a maga anyagiságában van jelen, de az ismeret a tárgyra irányul. A megismerés tehát befogadó, kívülről befelé irányuló képesség. A vágyó, törekvő képességek azonban kifelé irányulnak, ezeknek a képességeknek a megvalósultsága valamely megismert dolog utáni vágy, valamilyen megismert dolog felé való törekvés. A törekvő képesség tehát az ismeretből indul ki, de kilép az ismeretből a valóságban lévő tárgy felé, ennek elérésére törekszik.
Maga az érzékelés is a megismerés valamilyen formája, amely az állatokban is létezik. Az érzékelésben, az érzéki ismeretben is bensőleg van jelen a megismerendő tárgy, mintegy elszakadva a tárgy anyagiságától. Az érzékelésben persze ez az elszakadás anyagi, idegrendszeri folyamatok eredményeként történik és szorosan kötődik az érzékelt tárgy egyediségéhez, ennek meghaladása ebben az ismeretben nem lehetséges. Az érzékeléshez kapcsolódó törekvőképességben pedig vágy, vonzás, törekvés alakul ki a valóságban létező tárgy iránt. Ennek a törekvésnek az alapja az, hogy a külső tárgy, ennek a megszerzése érzéki, biológiai szempontból jó, hasznos (az állatnak és az embernek). Ennek a jónak a felismerése azonban csak az ösztönök alapján történik.
A szellemi lélek megismerő képessége, az értelem, meghaladja az egyediséget, az értelmi ismeret általános, konkrét térbeli és időbeli helyzettől elvonatkoztatott ismeret. A szellemi lélek vágyó, törekvő képessége, az akarat sem az érzéki jó, hanem az általános értelemben vett, felismert erkölcsi jó felé törekszik. (Persze, az érzéki jó is lehet ilyen.) Mint említettük, az ember szellemi lelke mint forma az ember teljes létezését átjárja, ezért az ember érzéki megismerését és érzéki vágyódását, törekvését is átjárja a szellemi értelem és akarat. A bejegyzés folytatásában ezekről, az érzékszervekhez kapcsolodó és a tisztán szellemi képességekről részletesebben lesz szó, ugyanis ezek és ezek viszonyának helyes felfogása nélkülözhetetlen az erkölcstanban.
Molnár Máté
