E nappal kezdődik meg a nyugati egyházban a Nagyböjt. A liturgikus könyvek közül először a Gelasianumban található meg, a Gregorianumban pedig van ugyan külön Szentmise e napra, de még a Hamvazószerda név nem szerepel. Valószínű, hogy a VII. század végén vagy a VIII. század elején kezdették innét a Nagyböjtöt, mely még Nagy sz. Gergely pápa alatt csak 36 napból állott és így a következő vasárnappal kezdődött.[1] Talán magánájtatosságból kezdték a buzgó hívek előkészület gyanánt e négy napot hozzáfűzni a Quadragesimához, legalább is erre vall, hogy még a IX. századbán is különböző fölfogásokra akadunk a Nagyböjt kezdetét illetőleg.[2] A szokásból törvény lett és ezt II. Orbán pápa az 1091-i beneventi zsinat 4. can.-ban megerősítette. Azonban még ma is csak a böjt kezdete ez a nap (caput ieiunii), de nem a szoros értelemben vett Quadragesimáé, amelyik a maga teljes szigorúságában a liturgiát illetőleg csak Nagyböjt első vasárnapjával kezdődik.[3]
A hamvazás ősrégi jelképe a bűnbánatnak, mert a hamu természetszerűleg az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.[4] Már az Ószövetségben ilyen értelemben használták,[5] amiről az Úr Jézus is megemlékezett.[6] Ezt a szép szokást átvette az egyház és már a legrégibb idő óta a nyilvános bűnbánók szőrzsákba öltözve hamut hintettek fejükre.[7] A Nagyböjt elején tehát, mikor ezek bűneiket megvallva a kiszabott nyilvános poenitentiát megkapták, a püspök hamut hintett a fejükre és azután a bűnbánat megkezdését jelezvén, mint egykor Isten Ádámot a paradicsomból, úgy ezeket is kiutasította a templomból, mialatt a papság az isteni büntetés szavait énekelte: „Arcod verítékével...”[8] Így volt ez Rómában a XII. századig, Németországban pedig a késő középkorig. Már egyes jámbor hívők régebben is megtették, hogy alázatosságból a bűnösökkel együtt hamut hintettek fejükre, amely szokás Franciaországban a XI. században már általános volt.[9]
A már említett beneventi zsinat azután ezt helybenhagyva megerősítette s így a hamvazás az egyház régi bűnbánati szellemének maradványaként a Nagyböjt bevezető szertartása lett. A hamu szentelése alkalmasint a IX. században vette kezdetét, de formula csak a XI. századból maradt ránk.[10] Ez szentelmény is egyúttal és régente fejfájás ellen használták, a mezőre hintve pedig bő termést vártak tőle.[11]
E napon akasztották ki a középkorban[12] a szentély és a templom hajója közé a böjtöt jelző függönyt, mely azután a vasárnapok kivételével egész Nagyböjtben az önmegtagadásra figyelmeztette a híveket.[13] Régebben e napon bűnbánati körmenetet is tartottak Rómában, melyen a pápa és a papság mezítláb vettek részt.[14] A Hamvazószerda ma is szigorú böjt egyszeri jóllakás és a húseledelektől való megtartóztatással.[15]
A Szentmise előtt hamuszenteléssel kezdődnek a szertartások. A hamu az előző évi virágvasárnapi barkák elégetéséből való.[16] A pap violaszinű vecsernye-palástban megy az oltárhoz, melyen a hamut tartalmazó edény van. A hamvazás bevezetését képező 68. zsoltárban megadja az egyház az egész szertartás alapgondolatát: a bűnös lélek esdeklését Isten irgalmáért. Ezt folytatják a tulajdonképpen való szentelést tartalmazó könyörgések és a közben énekelt antiphonák (Joel és 78. zsoltárból), valamint ugyanezt juttatja kifejezésre a napi szentmise is.
E naptól kezdve elhallgat az orgona, a szerpap és alszerpap elől fölhajtott miseruhát (planeta plicata-t) visel a dalmatica és tunicella helyett és az oltárok is szomorú, komoly külsőt mutatnak, mert Nagyböjt alatt nem szabad azokat díszíteni. Azonban az evangélium figyelmeztet arra, hogy böjtölésünk ne merüljön ki puszta külsőségekben, mint a farizeusoké, hanem a szív töredelme a fontos.[17]
A nagyböjti hétköznapok miséit jellemzi az a könyörgés, mely a Postcommuniot követi, az ú. n. Oratio super populum. Eredete homályos; némelyek szerint utolsó áldás (a „Humiliate” erre szólít föl), így Amalarius: De eccl. off. 3, 37. (M. L. 105, 1156.) és újabban Thalhofer: Handbuch I. 602. o., míg Micrologus: De eccl. observ. c. 21. (M. L. 151, 091.) a Szentmisén jelenlevő, de nem áldozó hívekért mondott könyörgésnek tartja, (t. i. az áld. u. ima az áldozókra vonatkozik.) Ezzel a nézettel éppen az idézett hamvazó szerdai ellenkezni látszik. Újabban a nagyböjti vecsernye maradványának tekintik, mert ezt régebben mindjárt mise után mondták (L. Mihályfi: i. m. 480. o.). Valóban ma is e könyörgés mondandó a nagyböjti feriák vecsernyéin.
___________________
[1] Hom. 16.in M. L. 7G, 1137.: az év 360 napjából 1/10-et adunk Istennek; u. i. Cassian. Coll. 21, 30.
[2] Amalarius szerint. Hamvazószerdán kezdődik. ugyanekkor Ratramnus szerint csak Nagyböjt első vasárnapján. (Nilles: Kalend. II. 78. o.)
[3] Csak ettől a naptól kezdve kell a vecsernyét ebéd előtt mondani. (Régen t. i. a délután közepén volt az ebéd és böjti napokon eddig nem ettek semmit); a zsolozsma bevezetése, hymnuszai stb. is csak a rendes hétköznapokról valók még az előző négy napon.
[4] Sevillai Izidor: De eccle. off. 2, 17, (M. L. 83, 802.)
[5] II. Kir. 13, 19; Judith 4, 16; Jónás 3, 6; Jób 30, 19. stb.
[6] Mt. 11, 21.
[7] Tertullianus: De pudicitia c. 5. és sz. Jeromos is így Fabioláról.
[8] Gen. 3, 19, A nyilvános bűnbánók azután Nagycsütörtökig nem mehettek be a templomba, hanem a kapuban kérték a bemenők imáit. (L. bőv. Mihályfí:
i. m. 134. o.)
[9] Marténe: De ant. eccl. rit. l, 92. s köv. o. és 2, 241. o. stb.
[10] Franz: Die kirchl. Bened. I. 463. s köv., mert az I. római ordóban található adatok a hamvazásról csak XI. századi toldalék, (ebben sincs tulajdonképpen szentelésről szó.)
[11] Franz: i. m. I. 467.
[12] A XII. század óta (Thalhofer: Handbuch I. 609.), kezdetben néhol csak Feketevasárnaptól kezdve.
[13] Köznyelven Hungertuchnak nevezték. Honorius: Gemma an, 3, 46. (M. L. 172, 657.); Beleth: Rationale 85. (M. L. 202, 90) és Durandus: Rat. 175. o. Westfalen és Hannover egyes helyein ma is használják. (Kellner: i. m. 81. o.)
[14] Thalhofer: i. m. 603.
[15] Can. 1252. §. 2.
[16] E szokás már a XIV. században föltalálható. (Thalhofer: i. h.)
[17] Mt. 6, 16 – 21. – Már toursi Maximus idejében (V. század közepe) ezt az evangéliumot olvasták nagyböjt első napján. (M. L. 57, 301. s köv.)
(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 102-105. old.)
