Ahogy arról tegnap gyorshírben tájékoztattunk, majd a teljes dokumentumot is közzétettük magyarra fordítva, Ferenc pápa nevében a Hittani Kongregáció elutasította a német püspöki konferencia februárban megszavazott interkommúnió-tervezetét, amellyel a német püspökök "bizonyos körülmények között" engedélyezték volna, hogy katolikus hívek protestáns házastársai szentáldozásban részesüljenek.

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon várnunk kellett volna-e a Hittani Kongregáció megnyilvánulására, ahelyett, hogy a nyilvánvaló és közismert katolikus tanítás alapján botrányként tudósítottunk immár hónapok óta a német püspöki konferencia tevékenységéről?

Egyesek nyíltan "a pálya széléről való bekiabálásnak" vélik a KV tudósítását. Szerintem pedig minden katolikus joga, ha nem is kötelessége, hogy akár püspökök tévtanításaival szemben is felvállalja a katolikus tanítást. Utólag erre az esetre nehéz azt mondani, hogy "nem értetek hozzá", vagy "nincs igazatok".

Mások, akiknek a KV szerkesztőivel szemben bizonyos mértékig hivatali feladatuk volna az egyházi eseményeket követni és tudósítani róluk - például a hivatalos magyar katolikus média - a nyilvánvaló nemzetközi botránytéma makacs agyonhallgatásával tulajdonképpen azt sugallják, hogy az igazság az lesz, ami majd kiderül az egyházpolitikai huzavona végén, de egyelőre nem tudhatjuk. Ez nem más, mint relativizmus: az erősebbnek, akinek az akarata érvényesül majd, annak lesz igaza.

Az elvszerű álláspont az, hogy ebben a kérdésben a katolikus tanítás világos, és kezdetektől tudni lehet, hogy a német püspökök a rossz oldalon állnak. 

Milyen szerencse, hogy most, hogy a Hittani Kongregáció és Ferenc pápa állást foglaltak az igazság mellett, tudjuk azt is, hogy a Hittani Kongregáció és Ferenc pápa tévedtek volna, ha elfogadják a német püspökök kezdeményezését! Persze a hívő katolikusok ezt előre is tudták, csak a politikai kereszténységet élő "várjuk meg, mit mond a pápa lezárt doktrinális kérdésekben is" fajta katolikusok kerülnek olyan önellentmondásba, amilyenben a relativizmus mindig végződik.

Várnunk kell-e, nekünk katolikusoknak, míg kiderül, hogy mit mond a Hittani Kongregácó vagy a pápa a lezárt, ám tudatlan vagy hitetlen püspökök által felmelegített kérdésekben?

Ebben az esetben tudjuk, hogy nem szóltunk rosszat, még ha a Hittani Kongregáció később szerencsésen le is zárta a kérdésnek ezt a fejezetét. Az össze többi kérdés, amelyekben a Hittani Kongregáció és Ferenc pápa sajnos késlekednek megerősíteni az végleges és közismert katolikus tanítást, nem ok arra, hogy relativistán kételkedjünk az igazságban, és arra sem, hogy hallgassunk róluk, valamiféle félreértett engedelmességtudat jegyében.

A KV-nak nagyon jó oka van arra, hogy proaktívan tudósít az Egyház tanításának ellentmondó újítási kísérletekről, mint botrányokról. A jóhiszeműség, azok iránt, akik ilyesmit kezdeményeznek, és a bizalom azok iránt, akinek ezekre hivatalból reagálniuk kellene, naivitásnak bizonyult a 2014-es és a 2015-ös családszinódusok alkalmával, valamint az Amoris Laetitia (AL) körüli botrányokkal. Például, annak idején nem volt tudósítás arról, hogy az újraházasodottak áldozását csupán megemléítő (nem hogy megengedő) paragrafust sem szavazta meg a 2014-es szinódus, ezért most köztiszteletnek örvendő magyar papok is terjeszthetik a hazugságot, hogy a szinódusi atyák megszavazták a szinóduson az újraházasodottak áldozását, és hogy Ferenc pápa az AL-t a szinódusi atyák javaslatai alapján alkotta meg.

A szomorú valóság az, hogy az Egyház tanítását megváltoztatni szándékozók taktikát építenek az Egyház tanításában hívő katolikusok jóhiszeműségére, bizalmára és tapintatára. Minden, a hivataluknak kijáró tisztelet mellett az igazságot azonban el kell mondani. És minden ebből származó feszültségért, ami az Egyház egységét veszélyeztetheti, nekik kell vállalni a felelősséget.