Molnár Miklós atya, egykori káplánja az egyházközségünknek, nyílt levelet írt Facebook oldalán a „katolikus” blogok szerkesztőihez. Írásában kifejezetten nem említi a KV-t (egyéb blogokkal ellentétben), ám privát üzenetben nekünk is elküldte nyílt levelét, melyet most teljes terjedelemben szerkesztés nélkül közzéteszünk. Miklós atyával felvettem a kapcsolatot további kérdések tisztázásának céljából.

***

Nyílt levél a „katolikus” blogok szerkesztőihez

Azzal a reménnyel fogalmazom meg ezt a levelet, hogy az általatok sokszor kifejezett szeretet, amely az Egyházzal kapcsolatban megszületett bennetek, megmutatja nektek, hogy a történelem ezen nehéz szakaszában, mi a helyes és megfelelő jelenlét. Régóta követem sok-sok cikketek és ezért sejtem, hogy a szívetekben valódi szándék van afelől, hogy az igazságot feltárjátok és segítsétek. Azt szeretném, hogy ez az igazság és szeretet, valóban krisztusi legyen bennetek!

Régebben is megtörtént, de az elmúlt hetekben különösen is gyakori lett a cikkeitekben a pápa elleni írás. Ez alatt nem csak a kritikákat értem, s nem is csak azokat, amelyek kifejezetten Ferenc pápa személye ellen mennek. Azokat is, amelyek a pápa félreérthető (?) szavait elferdítik és a populáris vágyaknak engedve, ezzel már a katolikus tanítást is hiteltelenül adják tovább. Ilyen volt, pl. a Szemlélek írásai közül az a számos, amelyik a pápa migrációról szóló tanításába olyan elemeket kevert, amelynek semmi köze sem az Egyház társadalmi tanításához, sem Ferenc pápa véleményéhez. Az abszolút befogadásra ösztökélő gondolatok ugyanis nem tőle, hanem inkább a szerzőtől származnak (vö.: rádió interjú, amit az Úrangyala imádság után tett „nagy bejelentését” követően készítettek vele). Sok olyan cikk is megosztást szült, amelyik az Amoris Laetitia lábjegyzetével foglalkozik, túlhangsúlyozva egy olyan beállítást, amelynek soha nem is volt ekkora nyomatéka és nem mellesleg, minden félreérthetősége ellenére (hiszen még jezsuiták is eltévedtek benne), végső soron szinkronban is értelmezhető lenne az Egyház mindenkori tanításával (vö.: halálveszély esete). Vagy az utóbbi hetek állandó pápa lemondatását célzó cikkeit, írásait is ideértem, amikor már egyes szerzők (pl. ProChristi), odáig is eljutnak, hogy az index.hu írásait nem az objektivitásának hiánya miatt támadják, hanem azért, hogy miért mentegetik Ferenc pápát és miért nem támadják jobban. Ezt az anomáliát tapasztalva jutottam arra, hogy én is egy fajta helyreigazítást tegyek felétek, ha már az Egyház ebbéli gyakorlatát annyira szeretitek hangsúlyozni. Ez a pont ugyanis már feltárja, hogy hová vezet az az irány, amelyet magatokénak tettetek. Talán, most már minden józan gondolkodású ember megláthatja, hol csúszik el ez az egész.

A pápa személyének, szavainak, tetteinek kritizálása éppen úgy megengedett, mint bármely más papé, vagy hívőé. Sőt, olykor nagyon üdvös és tényleg segít abban, hogy nagyobb veszélyektől megóvjuk az Egyházat, amelyet Krisztus is szeretetett. Szeretném Pál és Péter példáját alapul venni. A Szentírás tanúsága szerint, ahogy ez közismert, Pál helyreigazítja Pétert, a képmutató viselkedése miatt (vö.: Gal 2,11-). Két dolgot tapasztalunk ebben a megfeddésben: azt, hogy az igazságot színtisztán kimondja Pál és azt, hogy ezt szemtől szemben, az Egyház közössége előtt teszi. Annyira vigyázott erre Szt. Pál, hogy máshol még azt is megfogalmazza figyelmeztetésül: „Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a kétes hitelű igazságszolgáltatástól, és nem Isten népétől döntést kérni? (…) Ha tehát a mindennapi élet dolgaiban pereskedtek, akkor azokat ültetitek bírói székbe, akik az egyházban semmit sem számítanak? Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat. Ide jutottatok, hogy nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki képes lenne igazságot tenni két testvér között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt? Már maga az is súlyos gyarlóság a részetekről, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet, és ti okoztok kárt, ráadásul a saját testvéreiteknek!” (1Kor 6,1-) Nem én szeretném elmondani, olvassátok el a kommenteket, amelyeket a cikkeitekhez írnak! Meglátjátok majd, mennyi kárt tesz az, amikor valaki kritizálni, figyelmeztetni akar egy testvért, de azt nem a megfelelő módon teszi meg. Arról, miként kellene ezt krisztusi módon csinálni, már maga Jézus is beszél (vö.: Mt 18,15: „fokozatosság elve” – négyszemközt-től a kiközösítésig, de sosem a világ előtt!). Nem véletlen tehát, hogy Pál ennyire hangsúlyozza, miként kellene a „peres ügyeinket” intézni. Olyan ez, mint a családi viták, amelyeknél a szennyest nem kiteregetjük, hanem megfelelő módon igyekszünk kezelni. Ehhez kapcsolódik VI. Pál pápa egyik beszéde (most sajnos nincs időm a pontos helyet megkeresni, de mindentől függetlenül is megfontolandó lenne), amelyben az ifjúsággal beszélve megfogalmazza, hogy az Egyház az édesanyánk. Ha beteg, mondja, természetesen nem belerúgunk, hanem ápoljuk és gondoskodunk róla. Az Egyház beteg, de nem szabad a szeretetünkkel elfordulni tőle.

Mindezen elővetések után, fontosnak tartom, hogy a lényegéről is beszéljek ennek a jelenségnek! Ugyanis, pl. a pápa személye elleni konkrét kirohanások, amelyek már teljesen kontrollt látszanak veszteni, egy érdekes teológiai problémához vezetnek el minket. Nevezetesen, hogy miként lesz a pápa az Egyház egységének letéteményese? Sokszor előkerülnek ezek a hivatkozások a cikkeitekben, aminek a valódi tartalmában mégiscsak, mintha pusztán egy értelmi és logikus döntés állna. Nevezetesen, hogy azért lett a pápa a letéteményese, mert mindannyian az ő bölcsességét követve jutunk Krisztushoz. Vagyis, amikor a pápa nem bölcsen, vagy akár tévesen nyilatkozik meg, akkor ő ezennel megszűnt ennek az egységnek az alapja lenni. Nos, elmondanám, hogy az Egyház kétezer éves tanítása szerint, az egység forrása a Szentháromság egysége. Nem járulékos, hanem lényegi tulajdonsága („egy,szent, katolikus és apostoli”) az egység, s éppen ezért a pápa, mint Krisztus földi helytartója hordozza ennek a titkát, de nem a beszédei, vagy személyisége által, hanem a lényében, a kapott hatalom által. Ezért van az, hogy az egység letéteményesei voltak a reneszánsz pápák is, akik bűnös életükkel sokunkra hoztak szégyent. Ezt tehát úgy kell értenünk, hogy a pápa személye, a hozzá való ragaszkodásunk adja meg az egységet. Tehát, kritizálni szabad és kell is, amikor eltér a hitbeli, vagy megfelelő viselkedésbeli területen (a fent említett normák alapján), de akkor is őbenne van az egységünk foglalata. Azért mondom ezt, mert a cikkeitek, amelyekben a pápa lemondását sürgetitek, gyanúsan nem Istentől van. Pál sem mondta Péternek (nem is mondhatta volna), hogy méltatlanná vált a „szikla” szerepére, most már vonuljon vissza. Hanem megfeddte és a megtérésre ösztökélte. (Ne feledd attól még, mert Péter megtagadta Jézust, még ő lett az Egyház sziklája!) Amikor ti, vagy az amerikai nuncius nem így cselekszik, akkor nem pusztán Ferenc pápát támadjátok, hanem az Egyház egységét. Amit maga Jézus kért az Atyától és az apostoloktól. Ami felett maga a Jó Pásztor őrködik, vagyis, amelyen „a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni” (Mt 16,18). S bár meddő ez a küzdelem, hiszem, hogy ti nem ezt szeretnétek, s ezért figyelmeztetlek titeket, hogy nehogy rongáljátok azt a művet, amelyet Krisztus a halálával szerzett meg!

Nagy ajándék a bölcsesség, s még nagyobb ajándék, ha a Kinyilatkoztatásból egyre többet, egyre mélyebben megértünk. A teológiát két féle képen lehet tanulni. Az egyik lehetőség, hogy leülünk könyvek fölé és olvasgatván azokat, egyre inkább megértjük mit tanított Isten magáról. Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy nem lesz lélekké és életté a holt betű (vö.: Jn 6,63), vagyis, hogy pusztán filozófiává redukáljuk azt a tanítást, amelyet mindig aktuális igeként kaptunk Istentől. A másik útja, hogy az imádság és a szeretet gyakorlása által, egyre mélyebben, a személyünkben éljük át Isten titkait. Ennek a veszélye, hogy a saját érzelmeink, gondolataink rabjává válik a hitünk és elfeledkezünk arról, hogy ez nem a mi bölcsességünkből, hanem azon túlról származik. A kettő egyensúlyát kell keresni! Azt gondolom, hogy Hans Urs von Balthasar tanítása a „térdelő teológiáról” megfelelő utat tud mutatni számunkra ebben. Ő azt mondta, hogy az értelemmel is kell kutatni Isten titkait, de el kell tudnunk fogadni, hogy Ő mindig nagyobb, mint amit mi be tudnánk fogadni ezen a világon, s ezért a mysterium előtt le kell borulnunk (imádságos hódolattal), s el kell fogadni, hogy nem megy tovább a megismerés. Azért írom ezt, mert sokatok cikkei tanúskodnak arról, hogy a teológia ismeretei hiányosak, vagy, ha meg is van a tárgyi tudás, nem vált igazán lélekké és életté. Szeretetben figyelmeztetlek titeket erre, mert ez az állításom fájdalmat is szülhet bennetek és haragot. De nekem nem az a célom, hogy ártsak, hanem, hogy azt a jót, amit elkezdtetek, megfelelő módon vigyétek tovább! Sajnos, ezek figyelembevétele nélkül azonban oda jutunk, amit számtalanszor látunk a mai „teológiai” vitákban: a kereszténység fogyását a cölibátusra igyekszünk visszavezetni (ami krisztusi út lenne), vagy a pápával kapcsolatos botrányok hallatán, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy vannak részletek, amiket sosem ismerhetünk meg (mivel, ha korrektek, akkor nem beszélnek róla, ha nem azok, akkor meg mennyi az igazságtartalma?) beállunk az egység támadói közé, azt gondolván, hogy jót teszünk. Még igét is találunk hozzá, mert ugye, az „igazság szabaddá tesz”. Nos, először mindent imádságba kell vinni, s csak aztán érdemes cselekedni. Érdemes átszűrni az Egyház tanításán, s aztán megfogalmazni a véleményünket. Mindig meg kell különböztetni a saját és az Egyház által adott tanításokat.

Hiszem, hogy minden nehézség között a jóra törekszetek, ezért bízom abban is, hogy levelemmel segítelek titeket abban, hogy meglássátok, hol csúszott el az a viselkedés az a prekoncepció, amivel eredetileg az Egyházért akartok cselekedni! „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltóan ahhoz a meghíváshoz, amelyet kaptatok: teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel! Viseljétek el egymást szeretettel! Buzgólkodjatok azon, hogy a Lélek egységét a béke kötelékével megtartsátok! Egy a test, és egy a Lélek, mint ahogy meghívásotok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, mindeneknek egy az Istene és Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.” (Ef 4,1-) És megint csak Szt. Pál szavait idézném: „Eddig jól futottatok. Ki akadályozott meg titeket abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek? Ennek a félrevezetésnek nem az az oka, aki hív benneteket. Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti. Ami engem illet, meg vagyok győződve felőletek az Úrban, hogy egyáltalán nem fogtok másképp gondolkodni. Aki azonban megzavar titeket, megkapja majd büntetését, bárki legyen is az. (… a kereszt botrányának megszűnéséről beszél, majd …) Bárcsak ki is metszenék magukat, akik összezavarnak titeket! (…) De ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, fel ne faljátok egymást!” (vö.: Gal 5,7-)

Hogy pedig annak a példája álljon e levél végén, aki a legnagyobb bűnök közepette is megőrizte az egységet, miközben saját személyében megóvta a romlástól az Egyházat és megújította, idéznék Assisi Szt. Ferenctől, akinek közbenjárását is kérem számunkra, ezekben a nehéz időkben: „Boldog a szolga, aki bizalommal van a római Szentegyház előírásai szerint dicséretesen élő klerikusok iránt. De jaj azoknak, akik lenézik őket. Mert ha mindjárt bűnösök is, senkinek sincs joga ítélkezni fölöttük, mert az Úr kizárólag magának tartja fenn megítélésüket. Minél nagyobb ugyanis a hivatal, melyet a mi Urunk, Jézus Krisztus szentséges teste és vére fölött gyakorolnak – ők veszik magukhoz, és egyedül ők szolgáltatják ki másoknak -, annál nagyobb a bűn is, melyet ellenük elkövetnek, nagyobb minden más emberénél a világon.” (Admonitiones, Int 26.) – Ez a hozzáállás és tisztelet volt az, amely ennél a reformnál megőrizte az Egyházzal való egységet.

Imádsággal:
Molnár Miklós atya