"Lelkipásztorokként nincs jogunk engedélyezni vagy megtagadni a hozzáférést az Oltáriszentséghez. Szigorúan tilos megtagadni a szentáldozást." - írta az egyházmegyés papjainak egy novemberben kiadott instrukciójában Münster püspöke, Felix Genn. A püspök az útmutatásában a Ferenc pápa Amoris Laetitia buzdítására, valamint a német püspöki konferencia - a Szentatya jóváhagyásával kiadott - dokumentumára hivatkozott. Míg az előbbi (az immár hivatalos pápai értelmezés szerint) az újraházasodott elváltak, addig utóbbi a katolikusok protestáns házastársai számára nyitotta meg a lehetőséget a katolikus szentmiséken való rendszeres szentáldozásra.

A Hittani Kongregáció tavaly menesztett prefektusa, Gerhard Müller bíboros a végsőkig cáfolni próbálta, hogy az Amoris Laetitia pápai engedélyként lenne értelmezhető az újraházasodott elváltak - az Egyház tanításába ütköző - áldoztatására. A bíboros ugyanakkor egy nemrég készült interjújában már elismerte, hogy a pápa buzdítását másként értelmezte, mint Ferenc pápa, és hogy valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Hittani Kongregáció éléről távoznia kellett.

A volt prefektus bíboros ugyanígy következetesen kiállt a protestánsok áldoztatásának (az ún. interkommúnió) lehetetlensége mellett. E kiállása részeként Müller bíboros december 11-én közleményt adott ki Genn püspök instrukciójával szemben, szembeszegülésre buzdítva benne a münsteri és bármely más olyan egyházmegye papjait, ahol a megyéspüspök az Oltáriszentség törvénytelen és a katolikus hittel szembenálló kiszolgáltatására próbálja őket rábírni.

Az alábbiakban Müller bíboros közleményét adjuk közre teljes terjedelmében, magyar nyelven.

Kapcsolódó cikkeink:
- Tematikus összefoglalónk az interkommúnió egyházbeli megvalósulásáról
- Frissített infografika a német interkommúnió-botrányhoz

Müller bíboros válaszközleménye Genn püspök kiadványára
a nemkatolikusok áldoztatásáról

A püspökök aláásnák vele a tekintélyüket, ha a természetes erkölcsi törvény megsértéséhez, vagy doktrinális és erkölcsi kérdésekben hamis tanításokhoz követelnének meg engedelmességet. Nyilvánvaló, hogy Washington korábbi érseke, McCarrick, amikor erkölcstelen cselekedeteket követelt papnövendékektől és papoktól, a hatalmával visszaélve jutalmazott vagy büntetett másokat. Ez csupán egy szempontja a visszaélési válságnak. Létezik emellett egy alapvető alkalmatlanság is a kezelésére, miután egyesek nem akarják beismerni, hogy mindez a szexuális erkölcsök megromlásából ered, és nem hajlandók ennek nyomán felszámolni a helyzetet.

Ugyanilyen helytelen lenne, ha egy püspök arra a "vallásos engedelmességre" hivatkozva, amellyel a papok és hívek tartoznak neki az egyházmegyéjében (ld. Lumen gentium 25), az "evangélium igazságától" (vö. Gal 2,14) eltérő megnyilatkozást és lelkipásztori gondozást követelne meg tőlük.

Ilyen esetben minden katolikusnak, és különösen is minden lelkipásztornak kötelessége "nyíltan szembeszállni vele" - ahogy ezt Szent Pál tette Szent Péterrel szemben -, "mert méltó a feddésre" (vö. Gal 2,11). Sajnos nem csak olyan "pásztoraink" vannak, mint amilyen Szent Pál volt. Egyes úgynevezett liberális püspökök elnézőek és közömbösek a tanítással szemben, mi több, szinte relativisták, miközben ugyanők kiemelt szigorúsággal járnak el a hithű katolikusokkal szemben, semmi mást, mint fenyegetéseket és büntetéseket alkalmazva ellenük.

Mindez az Egyház elvilágiasodásából ered. Ebben pedig az olyan politikai-ideológiai kategóriák, mint a "modern" és a "konzervatív", eltorzítja a helyes különbségtételt hithűség és eretnekség között, amikor a katolikus hit bemutatásáról és megvédéséről van szó.

Szentáldozásban méltón csak azok a megkeresztelt Krisztushívők részesülhetnek, akik teljes egységben vannak a katolikus egyházzal az ő hitében (vagyis a tanításában), a szentségeiben, valamint a pápában és püspökökben. Súlyos bűn esetén ehhez társul még az Istennel és az Egyházzal való kiengesztelődés a bűnbocsánat szentségének segítségével, vagy a tökéletes bánat segítségével és azzal az elhatározással, hogy az illető az első adandó alkalommal meggyónja a bűneit egy papnak.

A német püspökök a protestáns házastársak szentáldozásával foglalkozó - teológiailag hiányosan kidolgozott - kiadványukkal világosan túllépték a tanítói hatáskörüket, ahogy azt Ferenc pápa jóváhagyásával a Hittani Kongregáció is kimondta. Nem hagyható rá a katolikus hívek és nemkatolikus keresztények lelkiismeretére, hogy kívánnak-e katolikus értelemben szentáldozásban részesülni, vagy hogy a szentáldozáshoz egy lutheránus vagy egy emberközpontú (a közösségi szempontot előtérbe helyező) jelentést társítanak-e. Az egyházi és a szentségi közösség egymástól elválaszthatatlanok, hacsak a püspökök nem óhajtják megfosztani az Egyházat a szentségi jellegétől. Egy kulturális kereszténységben, ahol hiányzik a történelmi Kinyilatkoztatás, ezeket a kikötéseket elhagyják. Az Egyház így egy emberközpontú szervezetté válik, érzelmi-vallási vonásokkal és társadalmi szolgáltatásokkal; a dogmák egy tartalmatlan transzcendencia metafórái lesznek; a szentségek pedig mindenki befogadásának szimbólumai, amelyeket a saját érzelgősségünk táplál.

Krisztus szolgái, köztük a püspökök és papok, Isten misztériumainak csupán gondnokai (vö. 1Kor 4,1). Őrájuk "a kiengesztelődés szolgálata" bízatott, és "Krisztus az, aki cselekszik általuk" (vö. 2Kor 5,20). Azoktól, akik megfelelően felkészültek, a szentségeket a katolikus értelmük szerint értik, és részesülni kívánnak bennük, nem tagadhatók meg a szentségek. Azt is meg kell azonban vizsgálni, hogy a teljes egyházi közösségük fennáll-e, és hogy készen állnak-e arra, hogy a szentségek vételét a katolikus hitnek megfelelően kérjék.

Senki sem léphet az áldoztatórácshoz provokatív módon, anélkül, hogy előbb megvizsgálná, hogy megfelelő állapotban van-e és elfogadja-e az Egyháznak az egyházi és szentségi közösségre vonatkozó hitét. Már pusztán az illendőség és mások hitének tiszteletben tartása is vissza kellene, hogy tartson másokat attól, hogy egy adott vallás rítusaiban résztvegyenek, ha a rítusok jelentését, és azt, amit kifejeznek, nem fogadják el, vagyis ha nem teljes tagjai annak a közösségnek.

Egy jó pásztor próbálja kerülni a botrányokozást az áldoztatás alatt, és semmiképp sem használhatja a bűnbocsánat szentségéből szerzett tudását, hogy nyilvánvalóvá tegye valaki súlyos bűnét. Jószándékkal és határozottan el kell, hogy magyarázza az Egyház tanítását. Nem köti azonban az Isteni Törvény arra, hogy kiszolgáltassa az Oltáriszentséget egy nemkatolikusnak, és bizonyosan semmi esetben sem kötheti őt egyetlen püspöki rendelkezés sem - már pusztán az egyházjog szerint sem -, hogy olyat cselekedjen, ami megsérti vagy elhomályosítja az Egyház szentségi jellegét.

Ennél fogva az a püspök, aki ilyen esetben büntetést szab ki a vele szemben jogosan engedetlen papokra, súlyosan visszaél a tekintélyével, és felelnie kell ezért a pápa magasabbrendű egyházi ítélőszéke előtt. Ilyen esetekben azonban objektív kritériumokat kell alkalmazni. Még ha a szubjektív háttéregyezségek pillanatnyi előnyt is biztosítanának egyes hatalomvágyó egyéneknek, az a Tanítóhivatal, és különösen is a pápa tekintélyét tartósan ásná alá.