Fehérvasárnap (április 28-a) apropóján köszönőlapot küldött Rottenburg-Stuttgart püspöke, Gebhard Fürst az egyházmegyéje valamennyi laikus áldoztatójának - mind a tizenkétezernek. A német püspök a gesztussal arra emlékeztetett, hogy pontosan 50 évvel ezelőtt adott először felhatalmazást laikusok - kilenc férfi és egy nő - számára az akkori püspök Joseph Leiprecht (1903-1981) az Oltáriszentség kiszolgáltatására. [A cikkünk fő forrása a katholisch.de.]

A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) előtt az Oltáriszentség kiszolgáltatását csakis felszentelt szolgálattevők - papok és diakónusok - végezhették. A német püspöki konferencia 1968. márciusában engedélyezte az áldoztatásban való részvételt laikus személyek számára, arra (az önkényes zsinati értelmezésükre) hivatkozva, hogy a II. Vatikáni Zsinat 1963-as konstitúciója, a Sacrosanctum concilium (ld. 11. pont) a hívek "tudatos, tevékeny és gyümölcsöző" részvételét ajánlotta a szent cselekményekben.

A Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye 1025 plébániáján összesen mintegy 12 000 (tizenkétezer, pontosabban 11 800) laikus áldoztató szolgál - vagyis átlagosan plébániánként tizenkettő. A német püspöki kar hivatalos statisztikái szerint (lásd itt a 47. oldalt) az egyházmegyében 1,8 millió katolikus él, közülük azonban csak 9,2 százalék, vagyis kb. 170 ezer fő teljesíti a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettségét. Feltételezve, hogy az egyházmegye laikus áldoztatói közéjük tartoznak, e gyakorló katolikusok 7 százaléka, vagyis minden 14. hívő vesz részt az áldoztatásokban is.

A német egyházban általában a helyi plébános javasol személyeket arra, hogy felkészítő tanfolyam elvégzése után áldoztatók lehessenek. A végzettek nemcsak a szentmiséken végeznek áldoztatói feladatokat, de beteg, idős, mozgásukban korlátozott személyek számára is házhoz viszik az Oltáriszentséget.

"Csak valódi szükséghelyzetben"

A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reformok valóban megnyitották a lehetőséget arra, hogy a szentmiséken "rendkívüli" módon világiak is kiszolgáltathassák az Oltáriszentséget. Ahogy azonban az a hatályos Egyházi Törvénykönyvből is kiderül, kizárólag akkor bízhatók meg laikusok ezzel a szolgálattal, ha nincs olyan felszentelt személy, aki elvégezhetné (vastagbetűs kiemelés tőlünk):

910. kán.
1. §. A szentáldozás rendes kiszolgáltatója a püspök, a pap és a diakónus.
2. §. A szentáldozás rendkívüli kiszolgálója az akolitus, valamint a 230. kán. 3. §-a szerint kijelölt más krisztushívő.

230. kán.
3. §. Ahol az egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait, még akkor is, ha nem lektorok vagy akolitusok: [...] áldoztathatnak, a jog előírásainak megfelelően.

A kérdésben még világosabban fogalmaz például az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2004-ben kiadott instrukciója, a Redemptionis sacramentum (az instrukció előzményeiért lásd az idézett pontok hivatkozásait a dokumentumban):

151. Csak valódi szükséghelyzetben szabad a liturgia végzéséhez rendkívüli szolgák segítségét igénybe venni. Ez ugyanis nem arra való, hogy a laikusok fokozott részvételét biztosítsa, hanem természete szerint kisegítő és átmeneti jellegű.[252] Ha pedig a szükséghelyzet miatt rendkívüli szolgák tevékenységéhez folyamodnak, közvetlenül emiatt és gyakran könyörögjenek az Úrhoz, hogy minél előbb küldjön egy papot a közösség szolgálatára és támasszon bőséges hivatásokat a szent rendekbe.[253]

Ugyanott az instrukció így folytatja:

154. Miként már mondtuk, „egyedül az érvényesen fölszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni”.[254] Ezért az „Eucharisztia kiszolgáltatója” név sajátosan egyedül a papot illeti meg. A szent rend miatt is a rendes áldoztatók a püspökök, a papok és a diákonusok,[255] kiknek ezért feladata a szentmisében a laikus hívők áldoztatása. Így mutatkozik meg helyesen és teljesen szolgálati feladatuk az Egyházban, s tölti be a szentségi jel szerepét.

155. A rendes áldoztatók mellett áll az avatott akolitus, aki az avatásból következően rendkívüli áldoztató a szentmisén kívül is. Ha ezenfelül valódi szükségletek megkívánják, a megyéspüspök a jog szabálya szerint[256; lásd az idézett 910. és 230. kánonokat fent - KV szerk.] más laikus hívőt is megbízhat mint rendkívüli áldoztatót ad actum vagy ad tempus [egy konkrét alkalomra vagy bizonyos időre; ford. megj.], megáldván őt a megfelelő formulával. E megbízó aktusnak azonban nem kell liturgikus formát öltenie, vagy ha mégis, akkor nem szabad hasonlítania az ordinációhoz. Csak váratlan és egész különleges esetekben adhat a miséző pap ad actum ilyen engedélyt.[257]

157. Ha fölszentelt személyek megfelelő számban vannak jelen az áldoztatáshoz is, nem bízhatják e feladatot rendkívüli áldoztatókra. Ilyen körülmények között azok, akiknek e szolgálatra megbízatásuk van, ne éljenek a megbízással. Elvetendő azoknak a papoknak a gyakorlata, akik a szentmisén tartózkodnak az áldoztatástól és azt laikusokra bízzák.[258]

158. A rendkívüli áldoztató ugyanis csak akkor áldoztathat, amikor nincs pap vagy diákonus, amikor a pap beteg, öreg vagy más komoly indok van, vagy az áldozók száma oly nagy, hogy túlságosan elhúzódna a szentmise, ha csak a pap áldoztatna.[259] Ha azonban a szentmise csak egy kis ideig húzódik el – a hely szokása és kultúrája szerint -, az nem elegendő indok.

A világos előírások ellenére Magyarországon is több templomban alkalmaznak rendes körülmények között laikus áldoztatókat. Különösen szomorú, hogy a magyar püspökök között is akad olyan, aki - a német püspökökhöz hasonlóan - ezt a gyakorlatot a szentszék fent idézett rendelkezései ellenében is jóváhagyja.

Magyarországon annak ellenére történik ez, hogy a szentszék rendelkezéseit helyben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egy 2005-ben kiadott körlevelében is megerősítette (ld. a 60-62. pontokat).

A kép valós esetet rögzít, de a cikkünk tartalmához csak illusztráció.