Az alábbiakban Szent VI. Pál pápa tanítóhivatali megnyilatkozását, az 1976-ban kiadott "Inter insigniores" nyilatkozatot idézzük, amelyben a szent pápa azokat az érveket veszi sorra, amelyek a nők pappá szentelésének lehetetlenségét igazolják. Az idézetet a Depositum katolikus hitvédelmi oldalról vettük át.

A nyilatkozathoz, kiegészítésül, idézzük a Katolikus Egyház Katekizmusa témába vágó pontjait:

" 1577. "A szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi (vir baptisatus) veheti föl." [CIC 1024.] Az Úr Jézus férfiakat választott ki, hogy létrehozza a tizenkét apostol kollégiumát, [Vö. Mk 3,14--19; Lk 6,12--16.] és ugyanezt tették az apostolok, amikor munkatársakat választottak, [Vö. 1Tim 3,1--13; 2Tim 1,6; Tit 1,5--9.] akiknek folytatniuk kellett az ő feladatukat [Vö. Római Szent Kelemen: Epistula ad Corinthios 42,4; 44,3]. A Püspökök Kollégiuma, melyhez az áldozópapok a papságban kapcsolódnak, jelenvalóvá és aktuálissá teszi a Tizenkettő kollégiumát Krisztus visszajöveteléig. Az Egyház tudja, hogy Urának e kiválasztása kötelezi. Emiatt nem lehetséges a nők pappá szentelése*.

1578. Senki sem formálhat jogot ahhoz, hogy fölvegye az egyházi rend szentségét. Ugyanis senki nem tulajdoníthatja magának ezt a hivatalt. Ehhez Istentől kell meghívást kapni [Vö. Zsid 5,4.]. Aki jeleit észleli, hogy Isten fölszentelt szolgálatra hívja, kívánságát alázatosan alá kell vetnie az Egyház tekintélyének, melynek joga és felelőssége valakit az egyházi rend fölvételére bocsátani. Mint minden kegyelmet, ezt a szentséget is csak ingyenes ajándékként lehet fogadni.

*Vö. II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele 26, 27; Uő: Ordinatio sacerdotalis apostoli levél: AAS 86 (1994) 545; Hittani Kongregáció: Inter insigniores nyilatkozat: AAS 69 (1977) 98; Uő. Responsum ad dubium circa doctrinam in epistula apostolica "Ordinatio sacerdotalis" traditam: AAS 87 (1995) 1114. "

***

VI. Pál / Hittani Kongregáció: "Inter insigniores" nyilatkozat (Kr. u. 1976) (DH 4590-4606)

I. Az Egyház folyamatosan fennmaradt hagyománya

Sohasem volt azon a nézeten a katolikus Egyház, hogy nőket érvényesen részesíteni lehet a pap- vagy püspökszentelésben. [...]

Az Egyház hagyománya tehát ebben a dologban századokon át oly állandó volt, hogy a Tanítóhivatal sohasem tartotta szükségesnek, hogy fejtegesse ezt az elvet, hiszen azt semmi veszély nem fenyegette, avagy védelmezzen egy törvényt, amely érvényben volt, anélkül, hogy valaki kérdésessé tette volna. De valahányszor ez a hagyomány, alkalomadtán, a nyilvánosság látómezejére került, tanúságul szolgált, hogy az Egyház figyelemmel volt aziránt, hogy az Úrtól neki hagyományozott ősképhez hozzáformálódjék.

Ugyanazt a hagyományt lelkiismeretesen megtartották a Keleti Egyházak is, amelyeknek az egyértelmű egyetértése ebben a dologban annál inkább feltűnő, mivel sok más dologban készségesen megengedik, hogy az ő mindenkori joguk különbözik. Sőt ma is visszautasítják, hogy bármi közösségük legyen azokkal a követelésekkel, amelyek a nők pappá szentelésére irányulnak.

II. Krisztus magatartása

Krisztus Jézus egy nőt sem sorolt be a Tizenkettő körébe. Ha így viselkedett, az nem amiatt történt, mert engedett az Ő idejében dívó szokásoknak, mert az Ő társadalmi érintkezési módja a nőkkel szemben teljesen különböző volt a polgártársaiétól, és emezeknek a szokásaitól Ő szándékosan és merészen távol tartotta magát [...].

[...] Mindezek azonban – ezt el kell ismerni – persze nem nyújtanak olyan evidenciát, hogy bárkinek közvetlenül átláthatóak lennének, amin ugyan nem kell csodálkozni, hiszen a kérdések, amelyeket Isten igéje felvet, mélyebbek, mintsem hogy a feleletek rögtön nyilvánvalóak lennének; mert megérteni mind Jézus küldetésének, mind magának a Szentírásnak a végső értelmét: ehhez nem elegendő a szövegek merőben történeti jelentésének a kibontása. Mégis el kell ismerni, hogy ebben a dologban vannak tények, mintegy vesszők nyalábba kötve, amelyek ugyanazon dolog közlésére irányulnak, és mégis inkább csodálatra késztetnek, hogy Jézus nőkre nem bízott apostoli hivatalt [1]. [...]

III. Az apostolok magatartása

Krisztusnak a nőkkel való eme társadalmi érintkezési módját az apostolok közössége híven követte. Bár a Boldogságos Szűz Mária kitüntető helyet foglalt el azon kevesek között, akik az Úr mennybemenetele után az Utolsó Vacsora termében összegyűltek [vö. ApCsel 1,14], ő mégsem lett a tizenkét apostol kollégiumába utólag beválasztva, mikor arra sor került, és amelynek a kimenetele Mátyás kijelölése volt; két tanítványt terjesztettek ugyanis elő, akiknek a nevéről az evangéliumok bizony még említést sem tesznek.

Pünkösd napján pedig mindannyian elteltek Szentlélekkel, férfiak és nők [vö. ApCsel 2,1; 1,14] mégis csak „Péter emelte fel hangját, a többi tizenegy kíséretében”, hogy hirdesse: Jézusban beteljesültek a jövendölések [ApCsel 2,14].

IV. Amit Krisztus és az apostolok tettek, állandó szabályul szolgál

[...] Bár Krisztusnak és az apostoloknak ezt a viselkedésmódját az egész – századokon át egészen a mai napjainkig tartó – töretlen hagyomány irányelvnek tekintette, mégis felmerül a kérdés, vajon ma szabad-e az Egyháznak más magatartást tanúsítania. Vannak, akik igenlően válaszolnak; ezt több meggondolás támasztja alá, amelyeket részletesen meg kell vizsgálni.

Mindenekelőtt azt állítják, hogy Jézus és az apostolok azért cselekedtek így, mivel szükségképpen tekintettel voltak annak az időnek és annak a vidéknek a szokásaira, és más oka nem volt, miért nem bízott hivatalt sem nőkre, sem az Ő anyjára, hacsak nem az, hogy ugyancsak az időnek a körülményei megtiltották, hogy másként cselekedjék. Mégis senki sem bizonyította és valóban nem is lehet bizonyítani, hogy ez a fajta cselekvésmód csak szociális okokból és az emberi kultúra sajátosságaiból eredt.

A valóságban azt látjuk, amikor az evangéliumokat fentebb megvizsgáltuk, hogy Jézus éppen ellentétesen, kortársainak véleménye alól messze kivonta magát, amikor félretolta azokat a megkülönböztetéseket, amelyek a nőket a férfiaktól elválasztották. Nem lehet tehát azt állítani, hogy Jézus csupán megalkuvásból nem számította hozzá a nőket az apostolok gyülekezetéhez. Még kevésbé voltak a görögöknél az apostolok társadalmi és kulturális körülmények folytán ennek a szokásnak a figyelembevételére rákényszerítve, mivelhogy a görögök ezeket a különbségtételeket nem ismerték [...]

V. A papi szolgálatot Krisztus misztériumának fényében kell szemlélni

[...] Miután az Egyháznak ezt a szabályát és annak alapvetéseit emlékezetbe idéztük, hasznosnak és alkalmasnak látszik ugyanezt a szabályt megvilágítani úgy, hogy megmutatjuk megfelelőségét, amint azt a teológiai gondolkodás felismeri: hogy ugyanis csakis férfiak kaptak meghívást a papszentelés elfogadására, ez szorosan összefügg a szentség eredeti jellegével, és Krisztus misztériumához való sajátos viszonyával. Akkor pedig nem azt tűzzük ki célul, hogy bizonyító érvvel hozakodjunk elő, hanem hogy a tanítást a hitanalógia világítsa meg.

Az Egyház állandó tanítása – amelyet újból és eléggé részletesen kinyilvánított a II. Vatikáni zsinat, amelyet újra előadott az 1971-ik évben megtartott Püspöki Szinódus is, amelyet végül megismételt ez a Szent Hittani Kongregáció 1973. június 24-én kiadott nyilatkozatában – az, hogy a püspök vagy az áldozópap, amikor ki-ki a tisztét gyakorolja, nem a saját személyében cselekszik, hanem Krisztust teszi jelenvalóvá, aki általa cselekszik: „a pap valóban Krisztus helyetteseként látja el tisztét”, amint már a III. században Szent Cyprianus ezt megírta [Karthágói Ciprián, 63. levél 14]. Hogy magát Krisztust jelenítheti meg, erről Pál azt állította: ez apostoli tisztének a sajátja [vö. 2Kor 5,20; Gal 4,14].

Krisztusnak ez a megjelenítése akkor nyeri el legmélyebb kifejezését és egészen különleges rendeltetését, amikor ünneplik az eucharisztikus közösséget, amely az Egyház egységének a forrása és középpontja, áldozati lakoma, amely Isten népét Krisztus áldozatával összeköti: a pap, akinek egyedül van hatalma ezt véghezvinni, nem csupán azzal az erővel cselekszik, amelyet neki Krisztus ad, hanem Krisztus személyében cselekszik [2], az Ő szerepét veszi magára, úgy, hogy az Ő képmását viseli, midőn az átváltoztatás szavait kimondja [3].

A keresztény papságnak tehát szentségi jellegzetessége van, a pap: jel, aki a természetfölötti hatékonyságot kétségtelenül a felszenteltetése alapján nyeri el, ámde olyan jel, amelyet érzékelni kell [4] és amelynek a jelentését a hívőknek könnyen fel kell ismerniük. Ugyanis a szentségeknek az egész alkata a természetes jeleken alapszik, amelyeknek az emberi lélekkel összehangzó kijelentő erejük van: „a szentségi jelek”, mint Szent Tamás mondja, „természetes hasonlóságból kifolyóan jelenítenek meg” [Aquinói Szt. Tamás, Super IV libros Sententiarum IV, d. 25, q. 2, a. 2, qc. 1 ad 4].

Márpedig ugyanaz a természetes hasonlóság kívántatik meg a személyek vonatkozásában, mint a dolgok vonatkozásában: midőn ugyanis meg kell jeleníteni szentségileg Krisztus cselekvésmódját az Eucharisztiában, nem lenne meg ez a természetes hasonlóság, amely Krisztus és az ő szolgája között megkívántatik, ha az Ő szerepét nem egy férfi töltené be: egyébként nehezen fedeznénk fel ugyanabban a szolgálattevőben Krisztus képmását; mert hát Krisztus maga férfi volt és az is marad.

Kétségkívül Krisztus az egész emberi nem elsőszülötte, a nőké éppen úgy, mint a férfiaké: az egységet, amelyet a bűn széttört, úgy állította helyre, hogy már nincs többé zsidó, vagy görög, nincs szolga, vagy szabad, nincs férfi vagy nő: mindnyájan ugyanis egyek Krisztus Jézusban [vö. Gal 3,28]. Mégis az Ige a férfinem szerint testesült meg; ez a körülmény ugyan egy tényen alapszik, amely – anélkül, hogy a férfi valamilyen felsőbbrendűségét biztosítaná a nő felett – az üdvösség tervétől nem választható el: ugyanis az, az Isten általános tervével egybecseng, ahogyan azt Isten kinyilatkoztatta: ennek a tervnek a magva a Szövetség misztériuma [...]

Aki a felhozott érveknek helyt akar adni, jobban meg fogja érteni, az Egyház mennyire jogos okokból áll hozzá ilyen módon a kérdéshez; végül is azoknak a vitáknak a nyomán, amelyek korunkban keletkeztek, hogy vajon a nők felszentelhetők-e vagy sem, a keresztényeknek ösztönzést kell érezniük, hogy az Egyház misztériumát alaposan megvizsgálják, a püspöki szolgálat és az áldozópapság természetét és jelentését pontosabban kikutassák, ugyanígy hogy a pap helyét a megkereszteltek közösségében, mint csak őt megillető és kitüntetett helyet, különböztessék meg; a pap ugyan e közösség tagja, attól mégis elkülönül, mert azokban a cselekményekben, amelyekben a felszentelés szentségi jegye megkívántatik, a pap, azzal a hatékonysággal, amely a szentségek sajátja, képmása és jele magának Krisztusnak, aki összehív, feloldoz, elvégzi a Szövetség áldozatát.

VI. A papi szolgálat az Egyház misztériumában

Ezért nem világos, hogyan lehetne indítványozni a nőknek a papi szolgálatba lépését csak a jogegyenlőség miatt, amely elismerten megilleti az embereket, és amely a keresztények számára is érvényes. Ennek megerősítésére néha bizonyítékként használják fel a Galatáknak írt levél fent idézett szavait [3,28], amelyek kinyilvánítják, hogy Krisztusban már semmilyen megkülönböztetés nincs férfi és nő között. Azonban ezekben a szavakban nem az egyházi szolgálatokról van szó, hanem csak az az állítás rejlik, hogy mindenki egyformán kap meghívást arra, hogy megkapja Istentől a fogadott gyermekséget.

Emellett és kiváltképpen, igen nagyon tévedne magát a szolgálati papság természetét illetően, aki azt az emberi jogok közé sorolná, minthogy a keresztség senkinek semmilyen jogot nem ad közösségi szolgálat elnyerésére az Egyházban. A papság ugyanis megadatik valakinek, de nem, hogy neki a megbecsülésére legyen vagy előnyére váljék, hanem hogy ő Istennek és az Egyháznak szolgáljon; sőt, ő válaszol egy különleges és egészen ingyenes meghívásra: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és rendeltelek titeket (ti. hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok)” [Jn 15,16; vö. Zsid 5,4] [...]

Minthogy ugyanis a papság különleges szolgálat, amelynek nyilvános működését és felügyeletét az Egyház vállalta, az arra való hivatás számára az Egyház tekintélye és meghatalmazása annyira fontos kívánalom, hogy annak alkotóelemévé válik, mert Krisztus azokat választotta, „akiket Őmaga akart” [Mk 3,13]. Ezzel szemben általános az összes megkereszteltek hivatása a királyi papság gyakorlására, Istennek felajánlva életüket és tanúságot téve Isten dicséretére.

Azokat a nőket, akik saját bevallásuk szerint a szolgálati papságra törekszenek, bizonyára a Krisztusnak és az Egyháznak való szolgálat vágya sarkallja. És nem kell csodálkozni azon, hogy mihelyt bennük tudatossá vált az a tény, hogy egykor az államban megkülönböztetéseket kellett elszenvedniük, arra éreznek indíttatást, hogy magát a szolgálati papságot kívánják meg maguknak. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a papi rend nem tartozik az ember személyiségi jogaihoz, hanem Krisztus és az Egyház misztériumának az üdvösségi tervétől függ [...]

Hátra van tehát, hogy mélyebben átgondoljuk a keresztény vallás legfontosabb tételei közül a megkeresztelteknek az ebből fakadó egyenlőségét, amely azért nem egyformaság, mivel az Egyház a tagok különfélesége szerint különbségeket viselő test, amelyben mindegyik tagnak a saját feladata ki van jelölve. A feladatokat tehát meg kell különböztetni, de nem szabad összekeverni; ezek nem pártolnak semmilyen fölényt, egyiknek a másik fölött ti.; a féltékenységnek sem adnak tápot.

Jegyzetek:

[1] Egyesek felvetik, hogy Jézus azért választott tizenkét férfit, mert allegorikus jelet teljesített be; talán szemléletesen akarta közölni, hogy a tizenkettő azt a szerepet kell játsza, amit Izrael tizenkét törzsének ősatyja töltött be (vö. Mt 19,28; Lk 22,30). Az ehhez idézett szövegekben azonban csak arról van szó, hogy a tizenkettő részt fog venni az eszkatológikus ítéletben. A tizenkettő kiválasztásának tulajdonképpeni oka sokkal inkább egész feladatukon keresztül válik nyilvánvalóvá, melyre hívást kapnak (vö. Mk 3,14), ti. hogy Krisztust a nép körében jelenvalóvá tegyék és művét folytassák.

[2] Vö. II. Vatikáni zsinat, „Sacrosanctum concilium” konstitúció a szent liturgiáról, no. 33: „… a paptól, aki Krisztus nevében vezeti a népet” (AAS 56 [1964] 108; DH 4033); „Lumen gentium” dogmatikai konstitúció az Egyházról, no. 10: „a szolgálattevő pap… és Isten egész népe nevében áldozatot mutat be…” (AAS 57 [1965] 14; DH 4126); uo., no. 28: „A szentelés szentségének ereje…, mikor Krisztus nevében cselekszenek…” (AAS 57 [1965] 34; DH 4153); „Presbyterorum ordinis” dekrétum a papok szolgálatáról és életéről, no. 2: „A papok a Szentlélek… úgyhogy Krisztus, a fő nevében cselekedhessenek” (AAS 58 [1966] 992); uo., no. 13: „Mint a szentély szolgái… Krisztus személyét képviselik” (AAS 58 [1966] 1011); vö. a püspökszentelésről szóló dokumentummal (1971) De sacerdotio ministeriali I 4 (AAS 63 [1971] 906); a hittani kongregáció nyilatkozata a „Mysterium ecclesiae”, az Egyházról szóló katolikus tanításról, 1973. június 24., no. 6 (AAS 65 [1973] 407; DH 4541).

[3] Aquinói Szt. Tamás, Summa theologiae III, q. 83, a. 1 ad 3: „Azt kell mondani, hogy [miként ennek a szentségnek az ünneplése Krisztus szenvedéseit megjelenítő kép: uo. ad 2] ugyanúgy a pap is viseli Krisztus képét, akinek nevében és erejével az átváltoztatás szavait kimondja” (Editio Leonina 12,271b).

[4] „Hiszen, mivel a szentség jel, abban, amiről a szentségben szó van, nemcsak a dolog, hanem a dolog jelentése *is* szükséges”, mondja Szt. Tamás kifejezetten a nők szentelésének elutasítására: Super IV libros Sententiarum IV, d. 25, q. 2, a. 1, qc. 1 c (R. Busa: Opera 1 [1980] 578).