Az alábbi írás "Törés a Kőfalban" címmel jelent meg angol nyelven az amerikai First Things magazinban, Prof. Carl R. Trueman tollából. Az október 15-ei keltezésű cikket a saját fordításunkban közöljük.

Az UnHerd nevű weboldal, amely üdítően független és eretnek nézőpontot kínál napjaink meggyőződéseivel szemben, nemrég őszinte kritikát közölt a Stonewall ["Kőfal", ld. Stonewall-lázadás - KV szerk.] nevű LMBTQ+ lobbicsoporttal szemben. A szerzője, Jonny Best, egy meleg férfi és a Stonewall régi támogatója, aki töretlenül hálás mindazért, ami hatást a csoport az ő életére is gyakorolt. Ezzel együtt azt írja, csalódott a csoportban, és többé már nem bízik bennük. A csalódásának oka az, hogy a Stonewall magáévá tette és harcosan támogatja a transzneműség filozófiai megalapozását jelentő genderideológiát. Ez Best szerint felforgató hatással van az LMBTQ+ mozgalom eredeti, leszbikus, meleg, és biszexuális ágazataira, amelyek mindegyike elfogadta a nemiség természetes alapjait és a férfi-nő binaritást, és intoleranciát eredményezett nemcsak a szokványos heteronormatív felfogással, de azokkal a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal szemben is, akik elutasítják a genderideológiát.

Ahogy Best a cikkében rámutat, a "T" hozzáadása az "LMB"-hez nem jelentett kézenfekvő társulást, pontosan ugyanazért, amiért ő a Stonewall hozzáállását is most problémásnak tartja. A transz csoportok ugyanis elvetették a biológiai nem jelentőségét. Az LMB szövetségbe ezért nem egy pozitív filozófia emelte be őket, hanem a heteronormativitás közös elutasítása. Ugyanez igaz a "Q"-ra is. Az LMBTQ+ így egy olyan szövetség, ami "az ellenségem ellensége a barátom" meggyőződésre épül.

Bizonyos szempontból bátorító lehet a konzervatívok számára azt látni, hogy egyes LMBTQ+ személyek szakítanak a "T"-vel, és rámutatnak ennek a mozgalomnak az értelmetlen alapvetéseire és mindent uralni akaró ambícióira. Az ellenségem ellensége csak bizonyos mértékig barátom, ahogy erre maga az LMBTQ+ mozgalom is rámutat. Attól tartok azonban, hogy a valóság jelentősen eltér ettől, és sokkal kevésbé bátorító.

Kérdéses, hogy az LMB szembefordítása a T-vel valóban olyan következetes gondolat-e, mint amennyire azt Jonny Best hiszi. Én amellett érvelnék, hogy a konfliktusuk a transzneműséggel valójában az LMB-gondolat alapdilemmájáig ér. Az LMBTQ+ mozgalom történetében a kulcslépés ugyanis nem a T beemelése volt, hanem már az L és az M korábban lezajlott uniója. A leszbikusoknak és meleg férfiaknak vajmi kevés közük volt egymáshoz, kezdve a közösüléshez való hozzáállásuktól a világban megélt tapasztalataikig. Egy meleg férfi ugyanúgy férfinak számított egy férfiak által uralt világban, és ugyanúgy férfiúi kiváltságokat élvezett. Egy leszbikus ugyanakkor továbbra is nő volt egy olyan világban, ahol a nőkre alárendeltekként tekintettek, és ennek megfelelően nem élvezett ilyen kiváltságokat. Ami őket együtt tette társadalmi és politikai erővé, az a nyolcvanas évek AIDS-válsága volt - egyszercsak középosztálybeli férfiakra is áldozatokként lehetett tekinteni, az L-nek és az M-nek pedig közös ellensége lett: a heteroszexuális férfiakból álló establishment. Ettől kezdve a testi különbségek megszűntek kulcstényezőknek lenni, és a középpontba az áldozatiság került.

Pusztán az erotikus vágyak erkölcsi semlegességének elvében és a férfi-nő binaritás elfogadásában látni az L és M közös platformját, azt jelenti, hogy megfeledkezünk a mozgalom történetének egyik alapvető mozgatórugójáról: az áldozati narratíváról, ami a közös politikai ügy szolgálatában háttérbe szorította e binaritás fontosságát. A transzneműség koncepcionális keretét így a leszbikusok és a melegek már évtizedekkel azelőtt elfogadták, hogy Gorsuch bíró [Neil Gorsuch, az amerikai Legfelsőbb Bíróság tagja - KV szerk.] ennek a keretnek jogi elismerést adott.

Másképp szólva: Amikor a leszbikusok és a melegek félretették a testi különbségeiket azért, hogy egymással közös platformot alakítsanak, egyúttal hatásosan elvetettek minden, az egyéni pszichén túli gátat is az önrendelkezés és önmeghatározás LMB-s ünneplésében. A szövetség politikailag hasznosnak bizonyult, de ahogy az ideáknak következményei vannak a tettekre nézve, úgy a tetteknek is néha következményei vannak az ideákra nézve. Egy szexuálpolitikai célokkal létrejött érdekkoalíció, amely megszabadítja az identitást a nemhez kötöttségétől, szükségszerűen nyitottá válik a szövetségre a queer és transznemű csoportokkal - kevés lehetőséget hagyva az amelletti kiállás számára, amely megvédené magát ennek ideológiai túlburjánzásától.

Egyesek felbátorodhatnak azon, hogy az LMBTQ+ mozgalom elkezdett szakadni. Ha a gyakorlati oldalát nézzük, számunkra, akik joggal tartunk attól, hogy a transzneműség ideológiája a szülői jogoktól a női sportokon át a szólásszabadság alapvető jogáig mindent fenyeget, valamennyi számbavehető szövetséges jól jön. Talán ez a törés, csakúgy, mint ami a feminista mozgalomban megjelent a transz nők miatt, annak jele, hogy a kultúránk végülis visszafordul a szakadék széléről.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ez a mozgalom a szembenállás mozgalma volt, amelyet egy közös ellenséggel szembeni ellenállás tartott össze. Aggodalomra adhat okot, ha egy közös szembenállásra épülő mozgalom recsegni-ropogni kezd. Ha ugyanis az ellenség nem tűnik elég veszélyesnek ahhoz, hogy egybetartsa a csapatot, úgy lehet, hogy az az ellenség szimplán csak jelentéktelenné vált. Az LMBTQ+ mozgalom töredezése nagyonis lehet annak jele, hogy visszafordultunk a kulturális szakadék széléről, de lehet annak is a jele, hogy a kultúránk régi szexuáletikájának befellegzett. Hogy a hagyományos szexuális normák kulturális szempontból impotensekké váltak. A polgárháború néha azok luxusa, akik már megnyerték a forradalmat.

(Forrás: First Things)

Kapcsolódó cikkeink:
- A katolikus egyház hivatalos álláspontja a homoszexuális együttélésekről
- Sarah bíboros: Ne fosszák meg az azonos neműekhez vonzódó embereket az Evangélium nehéz részeitől!
- Schneider püspök: A katolikus válasz az "LMBT Pride" rendezvényekre
- Barsi Balázs OFM: Antigenderista eskü