Raymond Leo Burke bíboros, kánonjogász, 2008 és 2014 között az Apostoli Szignatúra (a katolikus egyház legfelsőbb bíróságának) prefektusa, a 2014-es rendkívüli püspöki szinódus résztvevője és a "progresszív" újítókkal szembeni ellenzék talán legmeghatározóbb hangja. A szinódust követően Ferenc pápa felmentette a prefektusi tisztségéből, és a Szuverén Máltai Lovagrend patrónus bíborosának nevezte ki, hogy a renden belül kipattant hitbeli és hatalmi válságot kezelje. A lovagrend körüli hatalmi harcok kiéleződésével a bíboros azonban ismét támadások kereszttüzébe került.

A 2014-2015-ös szinódusokat lezáró pápai buzdítás, a 2016 márciusában kiadott Amoris Laetitia lavinát indított el az Egyházban: a dokumentumhoz püspökök és nemzeti püspöki konferenciák egymásnak és esetenként az Egyház korábbi, megváltoztathatatlan tanításának is ellentmondó értelmezéseket, instrukciókat fűztek. A válság feloldására az Egyház négy bíborosa, köztük Burke bíboros előbb privát, majd nyilvános úton tett fel tisztázó kérdéseket Ferenc pápának az Amoris Laetitia helyes értelmezéséről. A bíborosok ún. "dubia" levelére (a dubia a pápának címzett tisztázó kérdések évszázados, megszokott formája) Ferenc pápa nem válaszolt, és a bíborosokkal, többszöri tiszteletteljes kérésük ellenére, konzultálni sem volt hajlandó.

Burke bíboros a dubia nyilvánosságra hozatala óta több alkalommal is felvetette, hogy elkerülhetetlennek látszik egyes, az Amoris Laetitiában foglalt pontok tisztázása és korrekciója. Az ezév nyarának folyamán a bíboros már a korrekció (sajnálatosan várható) lépéseit is felvázolta egy a The Wanderer katolikus magazinnak adott interjújában.

Burke bíboros még 2014 november 4-én, Bécsben fogadta magyarok egy kis csoportját - köztük engem is. Már akkor, röviddel az első családszinódus után úgy érzékeltem, belépvén abba a szobába, hogy mintha óriási teher nehezedne a bíboros vállára, melyet ő meglepő szelídséggel visel. Aggasztó gondolatok felhője jött majd tűnt el ismét az arcáról, ahogy különféle témákat érintettünk. A bíboros teljesen a jelenben volt, velünk volt és ránk figyelt a magyar vonatkozású jogi kérdéseinkben, az örömeinkben, és a katolikus tanítás tisztaságáért való aggodalmunkban.

Hozzám, mint katolikus bloggerhez külön is szólt Burke bíboros: hangsúlyozta annak a szerepnek a fontosságát, amit a katolikus közéletben a hithű újságírók, bloggerek, és szövegfordítók betölthetnek.

Három évvel a találkozásunk után a megkeresésemre Burke bíboros ismét nyitottnak mutatkozott. Az interjú kérdéseit a Katolikus Válasz szerkesztősége együtt készítette el, és azokat a bíborosnak augusztus 24-én küldtük el.

Burke bíboros írásban adott válaszait további kommentár és szerkesztés nélkül most két részletben közöljük.

Olvasóink az interjú első részét magyarul, továbbá az első és a második részét angol eredetiben is elolvashatják.

Szerdahelyi Miklós
felelős szerkesztő, Katolikus Válasz

Katolikus Válasz: A magyar püspökök egyike nemrég azt mondta, levélben fogja kérni Ferenc pápától, hogy engedélyezze a latin egyházban a "viri probati" ("kipróbált férfiak") pappá szentelését. Ez vitát indított el a magyar katolikus egyházban erről a témáról, és más lehetséges megoldásokról – beleértve a kötelező cölibátus eltörlését – a nyugati világban jellemző paphiányra. Ön szerint megtörténik az hamarosan a latin egyházban, hogy "viri probati"-ból papok lesznek? Lehet a keleti katolikus, vagy akár még az ortodox gyakorlat is minta a latin egyház számára?

A kötelező papi cölibátus bármiféle lazítása jó megoldás a paphiányra a Nyugaton? Mi a fő oka a csökkenésnek a papi hivatások számában a Nyugaton, és ön milyen megoldást javasolna erre a problémára?

Raymond Burke: Nem, nem számítok semmilyen változásra az Egyház papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlatában, mivel az Krisztus, a Legfőbb Pap példájában gyökerezik, akinek személyében a felszentelt pap cselekszik. Azt remélem, hogy kizárólag a viri probati lesz felszentelve – abban az értelemben, ahogyan Római Szent Kelemen először használta ezt a kifejezést: vagyis azok a férfiak, akik a szemináriumi formálás egy megfelelő időszakán keresztül bizonyítottak. Nem számítok a viri probati felszentelésére a római katolikus egyházban az erényesnek bizonyult nős férfiak értelmében, ahogyan a kifejezést jelenleg használják.

A keleti egyházak papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlatát alaposan és mélyen meg kell értenünk. Az nem jelent érvet a latin egyház gyakorlatának megváltoztatására. A papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlat lazítása nem fogja megnövelni a hivatások számát. A papi hivatás válasz egy olyan isteni hívásra, ami magába foglalja a cölibátus, vagyis az életreszóló önmegtartóztatás kegyelmét.

A papi hivatásokra érkező válaszok hiányát a korunkban a hit elvesztése, és a fiatalok hitbeli képzésének hiánya okozza. Isten bizonyosan elegendő számú fiatal férfit hív az Egyháza szolgálatára. Annak a kultúrának a világiassága, amelyben élünk, megnehezíti egy férfi számára, hogy meghallja a hívást.

Emellett a családok, a plébániai papok, és a többi keresztény kudarca a papi hivatások támogatásában is megfosztja azokat, akik hívást kapnak, az alapvető segítségtől a hívás megértésében és megválaszolásában.

Katolikus Válasz: Egy interjúban egy másik magyar püspök úgy értelmezte az Amoris Laetitiát, hogy az lehetőséget ad a pásztoroknak egy "belső fórumon" úgy dönteni, hogy egy polgárilag újraházasodott személy részesedhessen a szentségekben, abban a ritka esetben, ha a személy első házassága valóban érvénytelen volt, de azt nem lehetett – vagy nem lehetne – bizonyítani az érvénytelenséget vizsgáló egyházi bíróság előtt (pl. tanúk hiánya miatt).

Valóban vannak olyan esetek, amikor egy gyóntató el tud jutni arra az erkölcsi bizonyosságra, ami a házasság érvénytelenségének kimondásához szükséges, miközben egy egyházi bíróság nem? Egyetért azzal, hogy ilyen esetben a belső fórum jogosan elismerheti az első házasság érvénytelenségét, és hozzáférést adhat a szentségekhez?

Raymond Burke: Ilyen esetek nem léteznek. Egyetlen papnak sem áll hatalmában egy házasságot semmisnek nyilvánítani a belső fórumon. A házasság egy nyilvános életállapot az Egyházban, és a házasság semmiségének vádjával kapcsolatos ítéletet az Egyház hosszú ideje fennálló gyakorlatának megfelelően kell meghozni. Ha egy bírói kollégium egy házassági bíróságon nem képes erkölcsi bizonyosságra jutni a házasság semmisségével kapcsolatban a semmiségi kereset gondos és alapos vizsgálata után, hogyan lehetne képes egyetlen pap ilyen ítéletet hozni, ami pedig a kérdéses lélek örök üdvösségével függ össze?

Az egyetlen eset, amikor egy pap egy rendezetlen együttélésben lévő személyt a bűnbánat szentsége és az Oltáriszentség vételéhez engedhet, egy olyan pár esete, akik vállalják, hogy "testvérként és nővérként" élnek, vagyis tiszteletben tartják azt a házasságot, ami köti őket, azzal, hogy nem élnek házastársaknak megfelelően egy másik személlyel. Még ilyenkor is, a papnak ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy az önmegtartóztatásban élő pár a szentségeket olyan helyen fogadja, ahol nem ismerik jól őket, nehogy más hívek arra a vélekedésre jussanak, hogy a rendezetlen együttélésben lévő személyek részesülhetnek a szentségekben.

Katolikus Válasz: Rengeteg szó esik a "megkülönböztetésről", amit egy személynek abban a folyamatban kell alkalmaznia, amiben döntést hoz egy erkölcsi vagy lelkipásztori szituációban. Ön szerint mit jelent a valódi megkülönböztetés? Nem érzi úgy, hogy széles körben visszaélnek e kifejezés használatával, hogy elhajlást és bűnt igazoljanak vele?

Raymond Burke: A megkülönböztetés azt jelenti, hogy törekszem rá, hogy megismerjem Isten akaratát az életemben. Ilyen módon azt jelenti, hogy gondosan tanulmányozom azt, amire Isten az Egyházban tanít minket, és hithűen alkalmazom azt az életemre.

A megkülönböztetés nem dönt arról, mi a jó és mi a rossz, hanem arra vezeti a személyt, hogy a lehető legteljesebben tájékozódjon annak érdekében, hogy egy bizonyos kérdésben helyes ítéletet hozhasson, vagyis hogy annak az igazságnak megfelelően cselekedhessen, amit Isten a szívébe vagy lelkiismeretébe írt.

Katolikus Válasz: Bizonyos körökben önt rendszeresen bírálják a díszes liturgikus ruhák miatt, amiket a szentmiséken használ. Hogyan válaszolna olyasvalakinek, aki szerint az ön gyakorlata megsérti a keresztény egyszerűség erkölcsi kötelezettségét, vagy ellentmondásban van a "szegény Egyház a szegényeknek" víziójával, amit Ferenc pápa igyekszik megvalósítani?

Raymond Burke: Amikor Mária megkente a mi Urunk lábait Betániában, iskarióti Júdás volt az, aki bírálta őt, amiért olyan drága kenetet használt a mi Urunk tiszteletére (vö. Ján 12,4-5). A mi Urunk válasza a bírálatra megtanít minket az Isten iránti hódolatunk valódi jelentésére, és annak okára, miért követeli meg tőlünk a legjobbat, amit csak felajánlani tudunk: "Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek" (Jn 12,8).

A lélek igazi szegénysége, ahogy azt a nyolc boldogságban halljuk, annak felismerését jelenti, hogy minden ami vagyok és minden amim van, Isten ajándéka és az Ő mérhetetlen és szüntelen szeretetétől függ, és ez arra vezet minket, hogy az Istenhez illő válaszunkban, ami az isteni liturgia, azt használjuk, ami a legjobb, legigazabb, és legszebb. Egy templomépület és berendezési tárgyai, a szakrális öltözetek, edények és vásznak, és a liturgia alatt alkalmazott szakrális zene szépségének semmi köze hozzám vagy bármelyik paphoz, hanem az teljesen Krisztushoz, a mi Urunkhoz és Megváltónkhoz tartozik, aki szentségileg cselekszik, hogy megszenteljen minket. Mindannak a szépsége, amit a szent liturgiában használunk, valójában elvonja a figyelmünket a világi valóságokról, azért, hogy abba a mennyei valóságba emeljen minket, ami a szemünk előtt zajlik.

A pap öltözete valójában a legnagyobb alázat megnyilvánulása, mivel hagyja magát beborítani annak jeleivel, hogy nem ő az, aki a szent liturgiában cselekszik, hanem Krisztus cselekszik rajta keresztül. Ahogy Szent II. János Pál pápa tanította, hűen az Egyház állandó tanításához, a pap a szentmisén a hangját és a teljes személyét Krisztus rendelkezésére bocsátja, aki szentségileg jelenvalóvá teszi az Ő áldozatát a Kálvárián, és annak semmihez sem mérhető gyümölcsét: a Testét, a Vérét, a Lelkét és Istenségét, a mi földi zarándoklatunk Mennyei Kenyereként.

Katolikus Válasz: Hogyan foglalná össze a vízióját az Egyház számára? Ön szerint az Egyháznak milyennek kellene lennie, és milyen szerepet kellene betöltenie a világban?

Raymond Burke: Az Egyház mindazok közössége, akik a keresztség által újjászülettek Krisztusban, és így Isten fogadott fiai és lányai Krisztusban, a Megtestesült Isten egyszülött Fiában. Az Egyház nemcsak azokat foglalja magába, akik zarándokúton vagyunk a földön a mi igazi otthonunk felé a mennyben, de a purgatóriumbeli lelkeket, és a dicsőségbeli szenteket is. A múltban úgy utaltunk az Egyház közösségének gazdagságára, mint Küzdő Egyházra, Szenvedő Egyházra, és Győzelmes Egyházra.

A vízióm az Egyház számára az, hogy Ő és valamennyi tagja mindörökre hűségesen és nagylelkűen Krisztusban él, hogy Krisztus dicsősége ragyoghassa be a világot míg Krisztus Utolsó Eljövetelére várunk, amikor visszavezet minden teremtményt az Atyához, "új eget és új földet" teremtve (2Pt 3,13).

A világ, a látszat ellenére, éhezi és szomjazza az igazságot és szeretetet, amit egyedül Krisztus ad meg nekünk, megszabadítva minket a bűntől, és helyes viszonyba helyezve minket egymással és a világunkkal. Hűségesnek és nagylelkűnek megmaradva az Ő valódi identitásában mint Krisztus Jegyese, az Egyház elhozza a világnak azt, amire a világnak szüksége van, és amire a világ vágyik.