A milánói rendelet, amelyet Nagy Konstantin császár és sógora, Licínius adott ki 313-ban, megadta ugyan a keresztényeknek a vallásszabadságot, azonban nem szüntethette meg véglegesen a hivatalos keresztényüldözést a római birodalomban. A végig pogánynak maradt kegyetlen Licínius, a római birodalom keleti részeinek császára viszályba keveredett Nagy Konstantinnal s 320 körül üldözni kezdte a keresztényeket, akiket Konstantin annyira kegyelt. Templomokat rombolt le, püspököket küldött számkivetésbe, udvarából eltávolított minden keresztényt s a hadsereget is gyökeresen meg akarta tisztítani a keresztényektől. Hogy ez a szomorú munka milyen gyümölcsöket érlelt, erre a legmeghatóbb példa a szebasztei negyven vértanú katona esete.

Licínius Kappadóciában táborozott megbízható pogány seregével s innen küldötte szét rendeletét, amely minden katonának szigorúan megparancsolja, hogy a pogány isteneknek áldozatot mutasson be; hadd váljon meg, akad-e köztük meggyőződéses keresztény. Az örményországi Szebaszte városában állomásozó 12. légió ( = ezred) negyven keresztény katonája ezt megtagadja. Csupa erő, csupa fiatalság, csupa elszántság, csupa hit ez a negyven hős. Hiábavaló eddigi vitézségük dicsérete, hiába az előléptetéssel való kecsegtetés, hiába a bilincs, a kínzás s a tömlöc, hiába a halálbüntetéssel való fenyegetődzés: pogány áldozatot nem mutatnak be, hanem kitartanak hitük mellett. „ Ha annyi szenvedést állottunk ki a császár szolgálatában s ha életünket kockáztattuk a hazáért, miért ne tennők meg mindezt üdvösségünkért a császárok császárának szolgálatában”. Ezzel a hithűséggel szemben meddő minden fenyegetődzés és rábeszél és ezért elhangzik a kegyetlen bírói ítélet: „Ruhátlanul addig állnak majd hideg vízben kemény tél volt, amíg meg nem fagynak. De akármelyik pillanatban segíthetnek magukon. Csak ott kell hagyniok a hideg tavat, a szomszédban meleg fürdő s azontúl külön császári kegy várja őket”. Ez a bírói végzés egyiküket sem rettenti meg.

Az ítélet végrehajtása egy kivételesen hideg éjjel történt. Beugrottak a jeges vízbe mind egy szálig. S mindnyájának egy volt az imádsága: „Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”. Az Úristen meghallgatta az állhatatosság hőseinek imáját: megmaradtak negyvenen, de nem egészen úgy, mint ők gondolták.

A pogány őrség aludt, s csak a soros őr virrasztott. Egyszer csak azt látja, hogy az imádkozó katonákat erős fényesség veszi körül, angyalok ereszkednek alá és sorban megkoszorúzzák őket egészen úgy, amint diadal után a hadvezér szokta kitüntetni hős katonáit. Megolvassa a csodálatos koszorúkat, és csak harminckilencet talál.

Negyvenen vannak, hol az utolsónak koszorúja?” - kérdezi. S amint ezen eltűnődik, megkapja a választ. A hős csapatban akadt egy gyáva, aki nem állta a hideget; kiugrott a jeges tóból s a meleg fürdő felé tartott. A harminckilenc nagy fajdalommal nézte a zászlóhagyót, aki így elesett a vértanúság koronájától s még nyomorult földi életét sem tudta megmenteni: hirtelen szörnyethalt. De szomorúságuk csakhamar örömre fordult. A drámai fordulatokban gazdag néhány perc az ébren lévő őrben nagy elhatározást érlelt. Felrázta az alvó őrséget, hangos szóval megvallotta, hogy ő is hívő keresztény, levetette ruháját s odaállt a harminckilenchez ő is, hogy megkapja a negyvenedik koszorút.

Erre a csodalatos fordulatra a parancsnok a félig halott negyven vértanút kihúzatta a tóból s vasdoronggal összetörette csontjaikat. Mind meghalt; csak a legfiatalabb Melithóban volt még szemernyi élet. Ott állott mellette fájdalomtól megtört, de hitben élő anyja. Ajkáról nem a fájdalom, hanem a hit szava hangzott: „Fiam, tarts ki még kis ideig, az Úr Krisztus az ajtónál áll és segít”. Amikor aztán a 39 holttestet föltették a halottas kocsira, hogy máglyára vigyék, csak az ő fiát hagyták ott: hátha magához tér és hittagadásra lesz bírható. Egy pillanatig sem habozott, hanem vállára vette mártír fiát s elszántan lépkedett a kocsi után, míg az végre ölelő karjai közt adta ki lelkét. Odarakta fia holttestét a máglyára a többi mellé, hogy akik a hitben és állhatatosságban végig együtt voltak, itt is együtt legyenek. Hiába szórta szét aztán maradványaikat a folyóba a pogány kegyelethiány, együtt maradtak mindvégig. A hagyomány, amely szinte egykorú vértanúságuk idejével, tud róla, hogy a negyvennek együttes temetést kérő végső akarata megvalósult: földi maradványaik a folyóban csodálatos módon egy helyre tömörültek, s keresztény testvéreik együvé helyezték a dicső föltámadás napjára.

A háborúban elesett hősöknek szobrokat állítanak s emléktáblákra írják nevüket. A szebasztei negyven hős katona saját; maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult. Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolinak szavait: „A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam; készen vár már reám az igazság koszorúja; melyet megad nékem azon a napon az Úr, az igazságos bíró (2Tim. 4,7-8)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)