„Mélyenszántó a kérdés, amelyre nem adhatunk kimerítő választ egy rövid feleletben. Komoly dolgokról van szó, mert a szinódus központi kérdése végtére is ez: „Mi a kereszténység?” Ha egy természeti vallás vagyunk, akkor filozófikusan kell gondolkodnunk a világról, az emberi tapasztalatról, és olyan megoldást kell keresnünk, amely akár nemzedékenként változik. Vagy Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, aki egy konkrét történelmi, isteni személy volt, konkrét tanítással, akivel összekapcsoljuk a történelmet és a hagyományt, és akinek tanítása kellőképp beazonosítható. […] És ebben az egyházfegyelmi hagyományban pontosan látjuk, hogy Jézus tanítása a házasságtörésről nagyon szigorú, még a saját korában is megbotránkoztató volt. Még a tanítványai is ezt mondták: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10). Tehát nem ez volt Jézus korában a széleskörű vélemény a judaizmusban. Még a Jézus idejében élt galileai rabbiknak is más véleményük volt, amely különbözött Jézusétól. E rabbik tanítása ma jobban dokumentált és szélesebb körben ismert. Tehát Jézus tanítása rendkívül erőteljes volt.”

„Az egyház tehát mindig is tudta, hogy a házasságra vonatkozó üzenete tartalmaz nehézségeket és kihívásokat. Szem előtt kell tartanunk ennek a ténynek a komolyságát, mégis arra kell törekednünk, hogy megszólítsuk napjaink világát, mert a küldetésünk korunk világának szól”.

" Ami az elváltakat és polgárilag újraházasodottakat illeti, helyes a lelkipásztori kísérésük – ez a kísérés azonban nem hagy kétséget a házasság felbonthatatlanságának igazsága felől, amelyet maga Jézus tanított. Isten irgalmassága bocsánatot kínál fel a bűnösnek, de megtérést kíván. A bűn ebben az esetben nem kifejezetten az a magatartás, ami az első házasság felbontását idézte elő. Ami a kudarcot illeti, lehetséges, hogy mindkét fél egyenlően vétkes volt, bár nagyon gyakran mindketten csak bizonyos fokig felelősek. Tehát nem az első házasság kudarca, hanem a második kapcsolatban történő együttélés az, amely megakadályozza az Eucharisztiához való járulást. „Sokfelől érkezik a kérés, hogy az elváltakkal és polgárilag újraházasodott személyekkel szembeni figyelem és (lelkipásztori) kísérésük irányuljon a keresztény közösség életébe való egyre nagyobb integrációjuk felé, szem előtt tartva a helyzetek különbözőségét” (Instrumentum laboris 121). Ami meggátolja a teljes integráció néhány szempontját, az nem önkényes tiltásban áll; sokkal inkább a különféle helyzetekből és kapcsolatokból fakadó belső követelmény, az egyházi tanúságtétel összefüggésében. Mindez azonban mély megfontolást kíván.

A bűnbánat kifejezésének különböző módjai vannak (vö. Instrumentum laboris 122-123). Ezeket a kifejezésmódokat el kell mélyíteni és meg kell határozni. Lehet Szent II. János Pál Familiaris consortio k. apostoli buzdítása (vö. 84) szerint értelmezni, és azokra az elváltakra és újraházasodottakra alkalmazni, akik gyermekeik szükségletei miatt nem szakíthatják meg közös életüket, de akik a kegyelem erejéből önmegtartóztatást gyakorolhatnak, kapcsolatukat a kölcsönös segítség és barátság jegyében élve. Ezek a hívek járulhatnak a Bűnbánat és az Eucharisztia szentségeihez, kerülve a botrányokozást (vö. Instrumentum laboris 119). Ez a lehetőség távolról sem fizikalista és nem korlátozza a házasságot pusztán a szexualitás gyakorlására, hanem elismerve annak természetét és célját, következetesen alkalmazza azt a személy életében.

„A bűn és az erkölcsi bűnösség objektív helyzetének elmélyítése érdekében figyelembe kell venni a Hittani Kongregáció levelét [magyarul itt olvasható - a szerk.], amelyet a katolikus egyház püspökeihez intézett az elvált és újraházasodott hívek szentáldozáshoz járulásáról (1994. szeptember 14), valamint a Törvényszövegek Pápai Tanácsa Nyilatkozatát az elváltak és újraházasodottak szentáldozáshoz engedhetőségéről (2000. június 24)” (IL 123), amint ezt XVI. Benedek Sacramentum Caritatis k. szinódus utáni buzdítása is kimondja.

Az elváltak és újraházasodottak integrációja az egyházi közösségbe különböző módokon valósulhat meg, kivéve az Eucharisztiához való járulást, mint ahogy ezt már a Familiaris consortio 84. pontja bemutatta.

A latin egyház hagyományos gyakorlatában a bűnbánati út azok számára, akik még nem álltak készen arra, hogy megváltoztassák életmódjukat, de akik vágyat éreztek a megtérésre, azt jelenthette, hogy a gyóntatók meghallgathatták gyónásukat, jótanácsokat adva és javasolva bűnbánati gyakorlatokat, azzal a céllal, hogy a megtérés felé irányítsák őket, azonban feloldozás nélkül. A feloldozást csak azok kaphatták meg, akiknek valóban szándékukban állt, hogy megváltoztassák életmódjukat. (vö.cf RI 5 in VI; F. A. Febeus, S. I., De regulis iuris canonici Liber unicus, Venetiis 1735, pp. 91-92).

A különböző felekezetű keresztények közötti megfelelően megkötött házasságok, és azok, amelyeket a valláskülönbség akadálya alól felmentéssel kötöttek egy katolikus és egy meg nem keresztelt személy között, érvényes házasságok, de némiképp lelkipásztori kihívást jelentenek. „Következésképpen, a hitet érintő különbözőségek építő kezelése azt igényli, hogy fordítsunk különleges figyelmet azokra a személyekre is, akik ezekben a házasságokban élnek, nem pusztán a jegyespárokra az esküvőre való felkészítés idején” (Instrumentum Laboris 127).

Ami az ortodox egyházak lelkipásztori gyakorlataira való utalást jelenti, ezt nem lehet megfelelően értékelni pusztán a második évezredben nyugaton kifejlődött fogalmi apparátus segítségével. Szem előtt kell tartani, hogy nagy intézményes különbségek állnak fenn az egyházi törvényszékek tekintetében, csakúgy, mint az egyes államok törvényhozásának tiszteletben tartását illetően. Ez olykor kritikussá válhat, ha az állam törvényei eltérnek a Teremtő terve szerinti házasság igazságától.

Bizonyos elvált és polgárilag újraházasodott személyek nehézségeinek lelkipásztori megoldását keresve szem előtt kell tartani, hogy a házasság felbontathatatlanságához való hűséget nem lehet olyan konkrét helyzetek gyakorlati elismeréséhez kapcsolni, amelyek ezzel ellenkeznek, tehát ezzel összeegyeztethetetlenek. Az igaz és a hamis, a jó és a rossz között valójában nincs fokozatosság, még ha az együttélés néhány formája önmagában hordoz is bizonyos pozitív vonásokat, ez nem jelenti azt, hogy javakként lehet bemutatni azokat. Mindazonáltal az erkölcsi jó objektív igazsága és az egyes személyek szubjektív felelőssége két különálló fogalom. Lehet különbség a rendellenesség, vagyis az objektív bűn, és egy sajátos magatartásban megvalósuló konkrét bűn között, amely nem kizárólagosan, de tartalmaz szubjektív elemeket is. „A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, a figyelmetlenség, az erőszak, a félelem, a megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1735). Ez azt jelenti, hogy az objektív igazságban a jó és a rossz nem fokozatokban van jelen (a törvény fokozatossága), miközben szubjektív szinten megvalósulhat a fokozatosság törvénye, ennek megfelelően a lelkiismeret nevelésében és a felelősség megállapításában is. Az emberi cselekvés valójában csak akkor jó, ha jó minden vonatkozásában (ex integra causa – teljes egészében). "