Szent Atanázt a bámuló utókor Nagynak nevezi. Méltán. A legnagyobb ügyért, Isten országáért, az Egyházért nagyot tett és nagyot szenvedett.
Abban az időben, amikor alig ültek el a pogány üldözések viharai, új és vészesebb förgeteg zúdult az Egyházra az arianizmus, mely azt tanította, hogy Jézus Krisztus nem igaz Isten, hanem csak Istennek legkiválóbb teremtménye; nem azonos lényegű (homouzion) az Atyával, hanem legföljebb hasonló lényegű (homoiuzion). A két szó között ugyan csak egy i betű a különbség, de jelentésük két világ; mint pl. gaz. igaz. Ez a tanítás a kereszténység gyökerét érinti Ha az evangélium hirdetője és üdvünk szerzője nem Isten, hanem csak igen kiváló ember, akkor tanításaival és parancsaival szembe lehet helyezni más, szintén kiváló emberit; ha Krisztusban nem Isten lett emberré, akkor az embernek sem kell minden erejét megfeszíteni arra, hogy istenivé tegye lelkét és életét. Az arianizmus a szent kereszténységnek lefokozása az egész vonalon.
Ezért érthető, ha ijesztő gyorsasággal terjedt, akárcsak Luther újítása a 16. században; hisz az emberek mindig kaphatók arra, hogy a dolog könnyebb végét fogják. Az ariánusok dalokat is készítettek, hogy a nép között hatásosabban gyökeret verjen, és nem irtóztak semmiféle cseltől, rágalomtól és erőszaktól, hogy a katolikumot letiporják, sőt kiirtsák.
Szent Atanáz volt az, aki hatalmas egyéniségével szembeszállt az árral, föltartóztatta útjában és megóvta Krisztus igaz Egyházát súlyos megrázkódtatástól. Egyúttal ő volt az, akire az ariánu sok minden dühe és támadása irányult: majdnem ötvenéves püspöksége alatt ötször kellett számkivetésbe mennie. 77 életévéből 17-et töltött száműzetésben; rágalmat, bántalmazást, hamis vádakat kellett elviselnie; öt kormányváltozást látott, három világrészben járt, korának minden neves emberével összeköttetésbe került és megérte, hogy békében halhatott meg püspöki székhelyén és láthatta az arianizmus összeroppanását.
Atanáz nagysága abból áll, hogy egyrészt lelkének minden rostjával az Egyházban gyökerezett; meg volt győződve, hogy Krisztus elválhatatlanul egyesült az ő Egyházával, miként szent emberségével, tehát az Egyházon kívül nem lehet megtalálni sem Krisztust, sem a Szentírást. Másrészt pedig ritka adományokat kapott az Úristentől rendíthetetlen katolikus hitének külső védelmezésére és terjesztésére.
Rendkívül éles és világos elméje átlátta a legbonyolultabb kérdéseket is, akár elméleti tanításról volt szó, akár gyakorlati életkérdésről. Beszédje és írása is ilyen világos volt, és egyben telve a legmélyebb gondolatokkal. Az a mondás járta „Ha találsz valamit Atanáz írásaiból, és nincs nálad papiros, írd ruhádra”. Emellett olyan jellem volt, hogy a gyémánt és mágnes tulajdonságait egyesítette magában. A belső rothadással szemben kérlelhetetlen volt, de ahol még oly kevés jóindulatot is látott, azt biztatta, segítette, védelmébe vette. Akinek egyszer dolga volt vele, megszerette, és akik szerették, vagyonuk és életük árán is kitartottak mellette.
Ifjúkoráról nem sokat tudunk. Amikor először találkozunk vele a történelemben, már olyan nagynak látjuk, amilyennek életalkonya mutatja. De bizonyos, hogy életének szálait már akkor különös gonddal szőtte a Szentlélek Úristen. 295-ben született Alexandriában és ifjúkorában több évet töltött a puszták remeteségében, hol Szent Antal (jan. 17) avatott vezetése mellett alakult ki gyémántjelleme. A tudományért élt-halt; az egész Szentírást kívülről tudta. Nem csoda, ha Sándor pátriárka titkárává tette a kiváló ifjút és 319-ben diakónussá szentelte. Ebben a minőségben elkísérte püspökét a niceai egyetemes zsinatra 325-ben, s ott a katolikus hit leghatalmasabb szószólója lett Áriussal szemben. A zsinat 318 püspöke ünnepélyesen elítélte Árius eretnekségét. Ez az ifjú Atanáznak volt diadala; de egyben további életsorsának is csomója. Az ariánusok minden dühe és erőszaka ezentúl ő ellene fordult.
Alig lett egyhangú fölkiáltással Sándor utódja a pátriárkai székben (328), alig kezdte erős kézzel gyógyítani egy korábbi szakadásnak (az ún. Melécius-féle skízmának) és az arianizmusnak sebeit, a legsúlyosabb vádakkal Tirusban zsinat elé idézték. A zsinat ariánusokból állt, de Atanáz ártatlansága tudatában mégis megjelent. Először bevezettek egy fölbérelt arcátlan nőt, aki Atanázt azzal vádolta, hogy őt elcsábította. Amint a gyűlésbe lépett, hirtelen eléje állt Timót, Atanáz fődiakónusa: Tehát én vagyok, aki téged elcsábított? Mire ez nagyszemtelenül: igenis, te. Erre az egész gyűlésnek be kellett látni a cselt. Azonban Atanáz hiába követelte a vizsgálatot: ki bérelte föl azt a nőt ilyen hallatlan gazságra; nyomban előálltak a második, még otrombább váddal: Egy Arzén nevű ariánus püspököt Atanáz meggyilkoltatott és levágott kezét bűvészkedésre használta; föl is mutattak egy levágott emberkezet.
Azonban Atanáz hívei fölfedezték Arzén rejtekhelyét, bő köpenyben a gyűlésbe hozták, és mikor elhangzott a vád, hirtelen föllebbentették a köpönyeget és általános álmélkodásra ott állt az állítólag meggyilkolt ariánus. De hiába követelte Atanáz itt is a gaz vád vizsgálatát: Melyikteknek van természettől három keze? Rajtatok a sor megmondani, honnan vettétek a nálatok levő emberkezet. Az öregedő Konstantin császárral elhitették az ármánykodó ariánusok, hogy ő az egyetlen oka a békétlenségnek, és a császár a messze és zord Tríerbe száműzte. Maximián, Tríer szent püspöke és népe a legnagyobb tisztelettel fogadta a hitvallót, kit igen megvigasztalt, hogy hívei erőszak és csábítás ellenére is kitartottak mellette: Áriust hatalmas pártfogóinak nyomása dacára sem fogadták be, ellenben a három év mulva hazaszabaduló Atanázt határtalan örömmel fogadták, „nagyobb ünnepélyességgel, mint egy császárt”.
Nem sokáig örülhetett a hű nyáj szeretett pásztorának. Az ariánusok új vádakkal álltak elő, sőt ezúttal magánál a pápánál bevádolták. I. Gyula pápa „ősi szokás szerint” maga elé idézte a vádlottat és a vádlókat. Atanáz nyomban el is ment. Közben egy Gergely nevű kierőszakolt kappadóciai ariánus püspök sanyargatta híveit. Magával vitt két egyiptomi szerzetest és így hosszú római tartózkodása alatt ott is megismertette és megkedveltette a szerzetes intézményt. A pápa, majd a szardikai zsinat fényes igazságot szolgáltatott Atanáznak; a császár, az ariánus Konstancius azonban ádázul üldözte. Végre hazatérhetett. Ezúttal hat esztendeig volt távol székhelyétől.
De a császár dühe nem lohadt. Parancsára 356-ban Egyiptom kormányzója 5000 katonával körülvette Szent Teonás templomát, ahol Atanáz épp akkor istentiszteletet tartott, hogy élve vagy halva elfogja. A bősz katonák lerántották pátriárkai székéről, verték-tiporták; de a hű szerzeteseknek sikerült a félholt pátriárkát kimenteni és a sivatagban a remetéknél biztonságba helyezni. Atanáz védőiratot készített és személyesen akarta átadni a császárnak. Azonban meghallotta, hogy a császár vérdíjat tűzött a fejére, sőt hogy pribékjei kínozzák még az őt rejtegető remetéket is, mert nem árulják el tartózkodása helyét. Erre még beljebb vonult a pusztába; csak egy hű szolgája vitte leveleit és ételeit, nem egyszer életének kockáztatásával. Itt Atanáz megírta nagy mesterének, Szent Antalnak életrajzát, mely igen sokat tett a szerzetesség föllendítésére. Végre hat esztendő múlva a hitehagyó Julián lett császár; ő szívesen látta, ha katolikusok és ariánusok egymást marták; gondolta, hogy ez a pogányságnak csak jó. Hazatérhetett így Atanáz is, ki hatévi számkivetése alatt állandóan irányította híveit leveleivel, sőt nem egyszer élete kockáztatásával titkon személyesen is megjelent a városban.
Azonban nemsokára panaszt tettek Juliánnál a pogány papok, hogy ha Atanázt, „az istenek ellenségét” otthagyja Alexandriában, a pogányokból nemsokára még hírmondó sem marad. A császár erre kiutasította Atanázt a városból, sőt nemsokára elfogató parancsot adott ki ellene. Atanáz megvigasztalta kesergő híveit: „Ne búsuljatok, Julián csak átvonuló felhő”; s dereglyén menekült Téba felé. Mikor megtudta, hogy a poroszlók nyomában vannak, megfordult és egyenest feléjük tartott. Az üldözők hadnagya nem ismerte a pátriárkát és tőle kérdezte: Itt van-e Atanáz? Erre azt felelte: Nincs messze; csak siess! A poroszlók erre továbbeveztek, Atanáz ellenben hívei meglepődésére és örömére visszatért a városba.
Julián csakugyan átvonuló Felhő volt; a perzsák elleni csatában ellenséges nyíllal mellében halt meg 363-ban, miközben ég felé dobálta omló vérét és kiáltotta: Győztél, Galileai! Utódja a jámbor katolikus Jovinián, Atanáz barátja és az Egyház támasza volt. Sajna csak nyolc hónapig uralkodott. Utódja, Válens megint ádáz ariánus volt. Alatta mégegyszer menekülnie kellett Atanáznak és négy hónapig atyja sírboltjában rejtőzött. De ezután a nép oly elemi erővel követelte vissza, hogy Válens nem szegülhetett ellen. 365-ben Atanáz újra székhelyére vonult, s haláláig nem is kellett már elhagynia. Most is még ifjúkorának lelkesedésével és munkaerejével dolgozott a katolikus hitért; zsinatokat tartott, prédikált, írta mélységes és világos írásait a Krisztus-tagadó ariánusok és apollinaristák, és a Szentlélek tagadó makedoniánusok ellen, híveit pedig híres nagyböjti pásztorleveleiben tájékoztatta az aktuális hitéleti kérdésekről. Megérte az arianizmus letörését, és külön dicsősége, hogy a sok üldözés nem tette keserűvé és megtorlóvá.
Ereklyéi Germán pátriárka alatt (750 k.) Konstantinápolyba kerültek, majd Konstantinápoly török kézre kerülése után 1453-ban Velencébe, a Szentkereszt-templomba (Szent Atanáz ereklyéit 1973-ig Velencében őrizték. 1973-ban, Szent Atanáz halálának 1600-ik évfordulóján, a nagy egyháztanító ereklyéit VI. Pál önkényesen ajándékba adta a monofizita eretnekeknek - szerk. megj.). Szelleme azonban ott van az egész egyetemes Egyházban, mint a katolikus hithűségnek soha el nem homályosuló ragyogó példája.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
