Szent Paszkál, az Oltáriszentség tiszteletének nagy terjesztője, 1540 május 17-én született az aragoniai királyság Torre Hermosa nevű helységében. Mivel pünkösd másodnapján látta meg Isten szép világát, a keresztségben a pünkösd spanyol nevéből (Pascua de Pentecoste) levezetett Paszkál nevet adták neki. Szülei földhözragadt szegény földművesek voltak; még iskoláztatásáról sem tudtak gondoskodni. De ha földi javakban szűkölködtek is, annál bővebben juttattak gyermeküknek a mennyei kincsekből: az Úr félelméből, az imádság és a magány kedveléséből s az önmegtagadás iskolájából. Korán hozzászoktatták az Oltáriszentség buzgó imádásához. Még gügyögő gyermek volt, mikor egyszer édesanyja odaállította őt az oltárszekrény elé és megindult hangon elmagyarázta neki, hogy tulajdonképpen ki is rejtőzik az aranyos ajtó mögött. Az értelmes kis fiú sohasem felejtette el ezt a szemléletes tanítást. Ettől kezdve rajongó tisztelője lett az eucharisztiának, és ha csak néhány szabad percet tudott rá szakítani, mindjárt a templomba sietett azt imádni. Szülei idővel annyira megszokták a dolgot, hogy másutt nem is keresték fiukat, mint az Isten házában. Rendszerint ott is találták az oltárszekrény előtt bensőséges imádságba merülve.
A szegény fiú nem sokáig élvezhette a gyermekkor önfeledt boldogságát. A megélhetés gondja korán rákényszerítette őt, hogy ásót, kapát fogjon és két keze munkájával keresse meg betevő falatján. Később, szülei elhalálozása után, juhászbojtárnak szegődött egy jószívű gazdához. De főgondja ezentúl is Isten dicsérése maradt. Jámbor gazdája engedelméből minden reggel misehallgatással kezdte napját, de napközben is legszívesebben az égben időzött gondolataival. Társai sokszor térdre borulva vagy örömtől sugárzó orcával a magasba bámulva találták őt a rét közepén. Ilyenkor, saját szavai szerint, abban gyönyörködött, miként imádják a szent angyalok a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Persze, Isten más gyönyörűséget is szerzett neki. Egy nap a hegyoldalban, hol legeltetett, hallotta a távoli faluból az Úrfölmutatás harangját. Nyomban térdre ereszkedett, s mély imádásba merült. S íme, egy angyal jelent meg neki, kezében a szent-ostyával, melyet imádásra tartott eléje. Az imádság mellett másik kedves foglalatossága a tanulás volt. Nyitott szemmel olvasott Isten képeskönyvében, a nagy természetben és nem tudott betelni szépségeinek szemléletével. Idővel azonban a természet könyvén kívül a nyomtatott könyvekből is megtanult olvasni; mégpedig eredeti módon: társait és az útfeleken elhaladó vándorokat kérte meg, hogy tanítsák meg egy-egy betű olvasására és írására. Így lassanként megtanulna az egész ábécét és idővel már ő lett mestere társainak.
Már huszadik évében járt a „szent juhász” - ezen a néven ismerte Paszkált az egész környék, - mikor gazdája fiává és örökösévé akarta őt fogadni. A szent azonban szerényen elhárította magától a jóakaratú ajánlatot; nem akarta, hogy földi dolgok a legkisebb mértékben is akadályozzák őt az örökkévaló javak keresésében. Sőt nem sokkal rá búcsút mondott jó gazdájának; szülőföldjéről Valencia tartományba távozott és ott a Monfort nevű városka közelében fekvő szigorított ferences kolostor atyáinak ajánlására ismét juhásznak szegődött. Itt ugyanazt az életrendet követte, melyet Torre Hermosában már megszokott, azzal a különbséggel, hogy olvasmányai útmutatása nyomán még mélyebben merült bele a lelki élet titkainak vizsgálatába. A „szent juhász” név ide is elkísérte őt és csakhamar ráterelte a környék jámbor népének figyelmét és bámulatát. De a szép név nemcsak megtisztelést, hanem terhet is jelentett; az emberek kezdtek érdeklődni iránta és túlságosan sokat foglalkoztak személyével. Ez módfelett bántotta alázatosságát; elhatározta, hogy gyökeresen kiszakítja magát a világból. 1564-ben újra megjelent tehát az említett zárda atyái előtt és most a rendbe való felvételét kérte. Az atyák készségesen teljesítették is kérését; sőt tudására és szent életére való tekintettel mindjárt a karbeli testvérek, vagyis a papjelöltek közé akarták őt sorozni. Paszkál azonban alázatosságból elhárította magától a kitüntetést és egész életére megmaradt egyszerű laikus testvérnek.
Szerzetesi hivatását minden tekintetben mintaszerűen töltötte be. Nem tudtak neki olyan jelentéktelen vagy alacsony dolgot parancsolni, melyet nem egész lélekkel végzett volna. A szent szegénységet megható következetességgel gyakorolta. Egész életén keresztül viselte azt a csuhát, amelybe beöltöztették. Végül a sok folttól olyan kemény és durva volt, hogy megállt magában. Cellájában nem volt más, mint egy feszület, Szűz Máriának egy papírképe, egy tőke, mely széke és vánkosa volt, egy gyékény és bőrtakaró, mely ágya volt. Étele az a néhány morzsa volt, ami az alamizsnás zsák aljában maradt. Társait is nagy takarékosságra intette: még arra is vigyázzanak, hogy az olajat el ne csöppentsék; az önkéntes szegénységhez nem illik tékozolni a szent alamizsnát. Életének fő jellegzetessége ezentúl is az Oltáriszentség iránti csodálatos odatapadása maradt. Ami szabad perce volt, azt mind a tabernákulum előtt töltötte, Imádságos önátadásánál csak készséges engedelmessége volt nagyobb. Bizonyítja ezt a következő eset:
Egy hideg téli napon ebéd után a gvárdián valamennyi testvért a konyhába gyűjtötte melegedni. Paszkálra, aki most is a templom felé irányozta lépteit, szintén ráparancsolt, hogy jöjjön velük egy kis szórakozásra. A szent azonban, mintha valami láthatatlan erő hajtotta volna, csak folytatta útját a templom felé. Rendtársai erőnek erejével vissza akarták őt tartani, de a legerősebbek sem boldogultak vele. Mikor azonban a gvárdián rákiáltott: „Paszkál testvér, állj meg”, mintha földbe gyökereztek volna lábai, egyszerre megállott; de a következő pillanatban mint egy halott hanyatlott le, úgyhogy a testvéreknek kellett át szobájába vinniük.
Minthogy Paszkál annyira szerette Üdvözítőjét, egészen végig, a végső odaadásig szerette. Szerelmét vére hullásával szerette volna megpecsételni. Nagyon boldog volt tehát, mikor elöljárósága Rómába, a rendi generálishoz küldötte bizonyos fontos okmányok átvétele céljából, mivel biztosra vette, hogy a dél-franciaországi fanatikus protestánsok, a hugenották közt sikerül az áhított vértanúi koronát elnyernie. Hogy célját annál biztosabban elérhesse, a rengeteg utat gyalogszerrel és szerzetesi öltönyben tette meg. De hiába. Útközben a hugenották több helyütt kőzáport zúdítottak ugyan rája, egyszer súlyosan meg is sebesítették, kétszer kémkedés gyanúja miatt tömlöcbe vetették, de Isten csodálatos módon mindig megoltalmazta a komolyabb életveszélytől. Így feladatát sikerült megoldania. Utána ismét visszatért Spanyolországba. Mikor hazaérkezett, mintha közben semmi sem történt volna, nyomban megszokott munkáinak végzéséhez látott.
Élete utolsó éveit majdnem kizárólag az Oltáriszentség imádásában élte le. Éjszakáinak nagy részét is ott töltötte a tabernákulum előtt. Később tollat ragadott, és ő, az egykori írástudatlan juhászbojtár mélységes tartalmú könyvekben fejtegette az eucharisztia titkait. Művei: az Oltáriszentség tisztelete és méltósága, Jézus Krisztus életének főbb titkai, A szent Szűz életének főbb titkai, kora misztikus irodalmának java termékei közé tartoznak.
A kemény önsanyargatás és a sok éjszakázás időnap előtt felemésztette életerejét. A halál éppen ötvenharmadik születésnapján, 1592 május 17-én érte utol Villarealban. A hagyomány szerint az érte mondott szentmise alatt a szent test és vér felmutatásakor felnyitotta szemeit, hogy mégegyszer lássa édes Üdvözítőjét a kenyér és bor színe alatt. Mivel sírjánál számos csoda történt, V. Pál pápa már 1618-ban boldoggá avatta őt; VIII. Sándor pedig 1690-ben ünnepélyesen a szentek közé sorozta. Meg kell még említenünk, hogy XIII. Leó 1879 november 8-án kelt brévéjével az összes eucharisztikus egyesületek védőszentjének nyilvánította Szent Paszkált.
Életírója, Juan Ximenez följegyezte ezt a sokatmondó esetet is: Egy ember sokat járt a klastromba; alamizsnát is hozott szorgalmasan. De a titkos bűn útját járta: házasságtörő volt. Az asszony rájött és orgyilkosokat bérelt. Azok egy éjszaka lesték.
Tervükről senki sem tudott. De Paszkál, akkor a kolostor kapusa, egész nap nem lelte helyét; folyton futott a szentségi Jézus elé, és mikor beállt az éj, nem volt onnan elmozdítható. A bűnös ezalatt megindult vétke megszokott magányos ösvényén, melynek végén halál és kárhozat várta. Egyszerre, amint megy a csöndes éjben, harangszót hall, mintha lélekharang volna, mely követi az úton. Eleinte nem hederített rá, de mikor a harangnak síró, intő szava mindenütt a nyomában volt, meghökkent.
Ráeszmélt bűnére, s félelem és imádság közt visszafordult. Másnap bekopogtatott a ferencesekhez. A kapus testvér fogadja: „Hála Istennek, hogy újra látom. Tegnap sokat szenvedtem Ön miatt, különösen este. Fontos mondanivalóm van”. Nem folytathatta. A bűnös Paszkál lábához borult, majd meggyónt és új életet kezdett. Paszkál harangja a bűn és halál útjáról visszahívta az életbe.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
