Az örvendező reménynek és a Megváltó teljes diadalán érzett öröm kifejezésének ideje az a kilenc nap, amely Áldozócsütörtöktől Pünkösdig eltelik. A még gyarló emberi módon gondolkozó apostolokat mindenesetre szomorúság töltötte el az Úr távozása miatt, de azok a szavak, melyeket Mesterük mennybemenetele előtt mondott nekik, máris a vigasz fényességét gyújtották föl lelkükben.[1]

A mai ünneplésben is egyesül e napokon a mennyország után való epedő vágyakozás a Szentlélek közeli eljövetele miatt érzett örömmel. Liturgikus szempontból tulajdonképpen két részre oszlik ez a közbeeső idő: Áldozócsütörtök szorosan vett nyolcadára és egy átmeneti péntekre meg szombatra,[2] amelyek szertartásai azonban nem sokban különböznek a nyolcad alatti napokéitól. Így van ez a XV. század eleje óta,[3] azelőtt pl. Durandus még azt írja (XIII. század), hogy ennek az ünnepnek tíz napig tart az oktávája, mely alatt böjtölnek az apostolok példájára, ami azonban nem kötelező.[4]
___________________
[1] Ezért írja Szent Lukács evangelista, hogy az apostolok „nagy örömmel” tértek vissza Jeruzsálembe. (24, 52)
[2] Amely egyszersmind Pünkösd vigíliája.
[3] Radulphus de Rivo említi először. (Müller: Das Kirchenjahr 380. o.)
[4] Rat. div. off. 235. o.: „Hebdomada expectationis”. A böjt nem illett bele a húsvéti örömidőbe, azért megszűnt.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 234. old.)