Néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni Müller bíboros múlt heti interjújához. Egyrészt, Müller bíboros hitelt ad Ferenc pápa önkényes vezetési stílusáról szóló híreknek egy konkrét eset kapcsán, valamint szavaival újra hitelt ad az Amoris Laetitia által keltett zavaros helyzet tisztázására irányuló dubiának is, holott a bíboros korábbi megszólalásait sokan épp a dubia ellen fordították. Harmadrészt, magának a Müller-interjúnak is vannak ködös, vagy önellentmondó részei, melyek kognitív disszonanciát szülhetnek bennünk.

Május 25-én az EWTN katolikus televízió egy interjút közölt Raymond Arroyo "The World Over" című műsorában, amit egy héttel korábban rögzítettek Gerhard Müller bíborossal, a Hittani Kongregáció prefektusával. Ebben az interjúban - amit angolul készítettek el - a német bíboros számos fontos ügyet érintett, amik a szélesebb katolikus nyilvánosságot is érdeklik. (Az interjú teljes szövegének leiratát Arroyo a saját Facebook oldalán közölte.)

Arroyo szelíd jó kedvvel, ám kertelés nélkül teszi fel a Hittani Kongregáció prefektusának sorra azokat a kérdéseket, melyek minden a híreket követő katolikus fejében megfogalmazódnak. Egy ilyen kérdés épp egy olyan eset valódiságára vonatkozott, mely szerint Ferenc pápa indoklás és párbeszédre való hajlandóság nélkül, egyenesen pápai tekintélyére hivatkozva, kirúgatta az elbocsátások ügyében vele egyet nem értő Müller bíborossal a Hittani Kongregáció három jó munkát végző beosztottját. Arroyo kertelés nélkül kérdez rá a bíborosnál erre az őt is érintő, és a pápa vezetési stílusának önkényességét kifejező esetre. "Igaz egyáltalán ez a történet? Megtörtént?"

Müller bíboros nem mentegeti a pápát, hanem elárulja, hogy méltatlannak gondolja a történteket, sőt, arra is utal, hogy ebben az esetben, Ferenc pápa nem alkalmazta azt a fajta szociális érzékenységet, amit egyébként hirdet. Müller bíboros válasza az interjúban így hangzott:

Ez igaz, hogy a szentszéki hivatalnokainkkal szembeni jobb bánásmód pártján állok, mert nem elég beszélnünk csupán a szociális tanításról, de tiszteletben is kell azt tartanunk. Maga a pápa mondta, hogy régi [királyi?] udvarok viselkedése jellemző ránk, és én teljesen ellene vagyok ennek a bánásmódnak. Azt gondolom, hogy csak akkor bocsáthatunk el embereket, ha hibáztak, a Kongregációban pedig az elvárás a munkatársaink felé a hithűség, az erkölcsi integritás, a papi élet, és a szakmai kompetencia... és más kritériumok: kell az olasz tudás, vagy kellenek más nyelveket beszélő, más kultúrából jövő emberek. Ez az álláspontom...

Amikor Arroyo Müller bíborost a dubiáról kérdezte, és arról, hogy a Szentatyának vajon válaszolnia kellene-e rá, a Hittani Kongregáció prefektusa azt mondta, hogy a dubia tartalmát tekintve ezek "legitim kérdések a pápa felé". Korábban Müller bíboros megfogalmazott már kritikát a dubia nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban, és a pápának a kilátásba helyezett helyreigazításával kapcsolatban. A német bíboros eme véleményét széles körben úgy értelmezték, hogy a Hittani Kongregáció prefektusa a dubia tartalma ellen is állást foglal. Emlékszem, hogy annakidején egy internetes katolikus fórumon egy magyar bencés szerzetes elégedetten osztotta meg Müller bíboros elmarasztaló nyilatkozatát a dubia bíborosokkal kapcsolatban, majd egy jezsuita kollégájának a véleményét hangoztatta, hogy "eleve rossz kérdésekre nem tud mit válaszolni a pápa". Úgy látszik a dubia kérdések mégis jók, legalábbis a Hittani Kongregáció prefektusa szerint...

Müller bíboros az Amoris-vita kapcsán arról is beszélt, hogy "A félreértések mindkét oldalon a dolgok ideologikus szemléletére és előítéletekre vezethetőek vissza".  A bíboros ugyanezt elmondja még többféleképpen, nem idézem, mivel nekem ez egy a pártatlanság látszatát szolgáló szlogennek tűnik sokkal inkább, mintsem egy tartalmi megállapításnak. A lényeg az, hogy Müller bíboros morális egyenlőséget tesz (konkrétumok nélkül) a dubia/Amoris-vita két oldalán álló emberek közé. Azt tudjuk, hogy a Kasper-javaslat éltetői és azok számára, akik az Amorist önmagában, a saját modernista és baloldali ideológiáiknak megfelelően értelmezik, mintha a Hagyomány, mint kötelező hermeneutikai kontextus, nem is létezne, ideológia elfogultságból - mégha őszintén is - rombolják az Egyházat. Maga Müller bíboros beszél ellenük ugyanebben az interjúban, amikor elítéli az Amorist értelmező laxista püspöki konferenciákat, miközben a dubiának tartalmi hitelt ad. Hogyan van ez? Nyilván úgy, hogy a Müller bíboros sem gondolja, hogy a dubia bíborosok, vagy hithű támogatóik Kasper és Marx bíboros erkölcsi szintjén volnának, de éppen ezért nem igazságos, hogy egybemossa az Amoris tisztázását szorgalmazókat mondjuk a sedevacantisákkal, hogy aztán ideológiával vádolja őket.

A helyzet árnyalt, és Müller bíboros mondanivalója is kérdéseket vet fel itt-ott, még ha egyesek szeretnék is mindenestül jónak látni őt. A való életben a helyzetek és személyek ritkán fekete-fehérek. A baloldali-modernista vádaskodással ellentétben az isteni és erkölcsi törvényekhez ragaszkodó katolikusok ezt jól tudták mindig is. Amit azonban csak a józan ész alapján álló katolikusok tudnak - a disszidens és modernista ideológiák képviselőivel ellentétben - az az, hogy az árnyalt konkrét helyzetekben a jó és a rossz jól megkülönböztethető, és hogy azáltal, hogy ők a rosszat jónak mondják ideológiai okokból, a Sátán első kísértésének engednek, melyet még az Édenkertben súgott az ember fülébe. A világ valóban nem fekete-fehér - de létezik fekete, és létezik fehér; a fehér pedig nem fekete, a fekete meg nem fehér...

A világosan megkülönböztetett jó és a rossz együttlátása konkrét helyzetekben vagy személyekben kognitív disszonanciát szülhet, melyet mulasztás úgy feloldani, hogy bizonyos tényeket figyelmen kívül hagyunk. Mivel az Egyházon belüli konfliktusok a közélet felszínén is folynak, a katolikusok egyre kevésbé delegálhatják az igazságkeresésüket olyan tekintélyeknek, mint a bíborosok, vagy akár a pápa (aki maga is botrányokban érintett). Kanonizált szenteknek is voltak botrányai, voltak bűneik is, melyeket ha közismertek, nem kell, sőt nem is szabad elhallgatnunk az igazság kárára. Nem indok erre, ahogy a felelősség és következmények alól sem ment fel minket az, ha az illető szent, vagy tiszteletet érdemlő hivatalt tölt be. Az igazságot elnézéskérés és szabadkozás nélkül lehet, és kell vállalnunk. A kognitív disszonancia egyre terjedő és erősödő jelenségével pedig jobb lesz, ha számolunk.