Az embernek legérzékenyebb pontja a becsülete. Mennél magasabban áll valaki, mennél nagyobbak az értékei, annál jobban fáj, ha mások ezeket az értékeket el nem ismerik, sőt lábbal tapossák, ha úgy bánnak vele, mint valami haszontalan, ostoba és gonosz emberrel. Jézus ezt a szenvedést is magára akarta venni, mégpedig oly bőséges mértékben, hogy szinte egész élete a megaláztatások és meggyaláztatások sorozata volt, megszégyenítéssel és megaláztatással úgyszólván elborított és tetézett élet!

Már születésekor úgy bánnak vele és szüleivel, mint kellemetlen és haszontalan idegenekkel, akiknek még szállást sem érdemes adni.

1. Úgy illett volna ugyanis, ha az Isten Fia emberré lesz s földre jön, hogy akkor soha nem hallott üdvrivalgással, szent lelkesedéssel, határtalan szeretettel fogadta volna őt az egész világ. Úgy illett volna, hogy az emberek azonnal szívük trónjára emeljék s szent megilletődéssel követték, csodálták, áldották volna minden léptét a földön!

És mi történt? A bűnbe, vakságba, önzésbe fúlt világ tudomást sem szerzett jöttéről s mikor ő bemutatkozott az embereknél s megcsillogtatta isteni bölcsességének s mindenhatóságának sugárkévéit, akkor meg egyenesen szembehelyezkedtek vele, megvetették s visszautasították. Mennyi megaláztatás, mennyi gyalázat érte Jézus Szívét mindjárt e világba jöttekor! „A tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák”. (Jn. 1,11.) „Nem kaptak helyet a szálláson” (Lk. 2,7). Azért már születése istállóban történt; jászolban fekszik, barmok közt nyugszik Isten Fia.

És ez sem elég. Neki nincs joga itt élni a földön, már kisded korában halálra kerestetik, meg akarják gyilkolni. Alig született meg halálra keresik mint trón-bitorlót. Futni, menekülni kénytelen az emberek elől az, aki az embereket üdvözíteni jött, aki nélkül az emberiség elveszett. Nem elég, hogy annyira megalázta önmagát, hogy szegény, tehetetlen kisded alakját öltötte magára értünk, mi még hozzá ilyen megalázó, ilyen meggyalázó fogadtatásban részesítjük!

Élete nagy részét néma ismeretlenségben tölti el, nyilvános fellépése óta pedig állandóan ki van téve megalázó ellentmondásoknak, vádaskodásoknak, méltánytalan lekicsinylésnek s izzó, oktalan gyűlöletnek. Megölik, mint békeháborítót, mint csalót és istenkáromlót, mint a nép és az Isten ellenségét!

Lehet-e ennél megalázóbb meggyalázás?

2. Tetézi a gyalázatot, hogy Jézust a saját választott népének hivatalos egyházi felsőbbségei gyűlölik, üldözik s viszik a halálba. Ha valaki útonállók kezébe kerül s azok becsmérlik, egészen más dolog, mintha saját nemzetének vezető rétegei, papi fejedelmei, írástudói, az egész hivatalos, eredetileg Istentől rendelt s így még a magában véve jogszerű és törvényes vallási felsőbbség is ellene fordul.

Milyen megalázó Jézusra nézve már az is, hogy ez a hivatalos zsidó egyházi világ őt soha el nem ismerte, soha egyetlen egyszer tanácsát nem kérte, soha esetleg a hetvenes nagytanácsba be nem választotta, neki a saját életében semmiféle vezető szerepet sem vallási, sem világi téren nem juttatott. Az egyetlen igazán értékes, szent, bölcs és nagy szellemű férfit, akit a zsidó nemzet abban az időben, de általában valaha is magából kitermelt, de akit a hivatalos világ kezdettől fogva sanda szemmel nézett, egyszerűen félreállított, akinek bölcsességére nem volt kíváncsi és segítségére nem szorul rá! Sőt akit végül is jámborul hangzó, képmutató szavak között, kegyeskedő szabálytalanságok közepette, a rend, a béke, a vallás és az erkölcs nevében a gyalázat fájára szolgáltatott!

És vajon befejeződött-e Jézus megaláztatásainak hosszú sorozata a kereszthalállal? Sajnos, nem. Jézus tovább szenvedi a gyalázatot és megaláztatást az évszázadok folyamán a kevély és bűnös emberek részéről.

Hányan tartják ma is álmodozónak, népfélrevezetőnek, hamis Messiásnak! Hányan tartják szavait hazugságoknak, intézményeit idejét-múlta, értéktelen szokásoknak, Egyházát üldözni való átkos, rossz dolognak, ami ellen a gyűlölet, rágalom és erőszak minden eszközével szabad dühöngeni! Hogyan becsmérlik papjait, hogyan rabolják meg földi helytartóját, hogyan szítják az ellenszenvet és gyűlöletet, félreértést és elidegenedést az ő nagy családjától, melyet ő alapított: a katolikus Egyháztól! Mily szomorú, hogy Jézus országa ennyi évszázad múltán is még mindig csak kicsiny részben hódította meg a világot!

Mindez nem szégyene, nem folytonosan megújuló meggyaláztatás-e Jézus Szívének! Hát még az a sok elvetemült istenkáromlás és jézusgyalázás, amivel ostoba és durva lelkű emberek nap-nap mellett megszentségtelenítik szentséges nevét?

Jézus Szíve, bár legalább én s a hű lelkek nyújtanánk neked méltó elégtételt mindazért a gyalázatért, melyekkel az emberek az évszázadokon át tetéztek!

3. A szív az érzelmek hazája. Ha valamit, ezt a szörnyű méltatlanságot kellett Jézusnak valóban egész szívével átéreznie. Ha ez a szív nem merül el teljesen és mindenestül az Isten egyedül való dicsőségének keresésében, ha ebben a szívben csak egy rejtett szöglet is marad, amelyben a hiúság és a dicsőségvágy meghúzhatja magát, akkor ennek a szívnek élete egyetlen elviselhetetlen háborgás lett volna, egyetlen természetes lázadozás a megaláztatás és meggyaláztatás szakadatlan, tüzes árja ellen.

Ennek a háborgásnak azonban csakugyan a legcsekélyebb jelét sem mutatja Jézus élete az evangéliumnak egyetlen sorában sem. Megállapítja ugyan, hogy méltatlanul bánnak vele, méltóságteljesen vissza is utasítja a szemenszedett rágalmakat és igaztalan vádakat, amelyekkel szinte elborítják, de aztán mégis teljes mértékben megőrzi lelke nyugalmát és derűjét. Nem kesereg és nem háborog a megtapasztalt gyalázatok miatt. Mintha nem is ő róla volna szó! Mintha mindez most e szempontból nem is érdekelné őt! Csak az Isten országának veszedelme bántja, csak a lelkek pusztulásán, az igazság elárulásán kesereg.

Mily hatalmas, nagy szív, amely a megaláztatás legégetőbb parázstengerében is mosolyog és csak másokra gondol!

(Forrás: Bangha Béla: A Jézus Szíve-litánia (elmélkedések). Mária Kongregáció - hitbuzgalmi képes havi folyóirat 1918. (XI.) évf.)