1. Isten megbocsáthatta volna bűneinket megváltás és áldozat nélkül is. És ha már Jézus áldozata árán akarta visszaadni az istengyermekség kegyelmét, akkor is elegendő lett volna, ha Jézus egyetlen egyszerű elégtételi cselekménnyel vagy egyetlen csepp vérének feláldozásával vált meg minket. Ő azonban busás és teljes elégtételt akart nyújtani Istennek s bőséges és teljes módon megmutatni nekünk, hogy érettünk minden szenvedésre és áldozatra kész. Ezért választotta az elégtételnek azt a nemét, amelyben a testi-lelki szenvedések valósággal összetörték, összezúzták őt. Fáradságos, nélkülözéssel s munkával, üldöztetéssel és bántalommal teli élete végén a fájdalom keserű poharát fenékig kiürítette.

Szenvedése éppen ezért állandó ösztönzés és intés arra, hogy mi se sajnáljuk a fáradságot, áldozatot, lemondást, sőt szenvedést sem, ahol arról van szó, hogy iránta való hálánkat, szeretetünket, hűségünket megmutassuk. Ha eszerint cselekednénk, ha nem volnánk oly fukarok vele szemben, mihelyt áldozatról, lemondásról, kívánásról van szó, bezzeg jobbra változnék lelkünk állapota s jobbra fordulna az Egyháznak, Jézus Szíve alkotásának sorsa is a földön!

2. Jézus sok szeretettel, hűséggel, nemes lelkesedéssel és ragaszkodással találkozott földi életében, de az ő élete kezdettől fogva mégis tele volt fájdalmas és gyötrő mozzanatokkal. Mindenekelőtt testi vonatkozásban.

Milyen rideg, vigasztalan, szinte kegyetlen életmód! Ez a hajléktalanság, ez az adományokból élő szegénység, ez a verejtékes járás-kelés faluról-falura, városról-városra; ez a folytonos tanítás, valóságos küszködés az emberek tudatlanságával, műveletlenségével, értelmetlenségével. Ez a folytonos segíteni kész helytállás, ez a mezítláb-vándorlás és Isten szabad ege alatt, fák alatt való alvás! Valóban nem volt rózsás az emberiség Megváltójának élete; azé, aki csupa boldogságban és jóban részesít egy világot, maga a nélkülözések és fáradalmak útját járta, egészen addig, amíg ellenségeinek kezébe került.

Ezek az emberek a megkínzás és halál egyik leggyötrelmesebb nemével pusztították el. Vérrel verejtékezés, megkötöztetés, arculcsapások, egy éjjelen át tartó kínzás és gúnyoltatás, megszégyenítő és idegtépő kihallgatások, végül a megostorozás, a töviskorona, a kereszt, a rettentő háromórás függés a saját sebein! Az elvérzés halála… Ahogy még egy állatot sem ölne meg emberséges ember!

Elfogták, egyik bírótól a másikhoz cipelték s kivégzésre alkalmas okokat kerestek rajta. Nem találtak. Pilátus hatszor is ismétli, hogy nem talál benne okot a halálos ítéletre, de azért megostoroztatja. Mit szenvedhetett Jézus Szíve az ostorozó-oszlopnál, amikor a római katonák embertelen szokás szerint s a zsidók kárörvendő gúnykacaja közben az ostorozás megalázó és gyötrelmes fenyítékében részesítették! Amikor véres bőr és húsdarabok hullottak le hátáról, válláról, amikor a vér patakokban nedvesítette át az ostorozó oszlop mellett a földet! Azután a kereszthordozás alatt. Amint véres ruhában, szúró tövisek koszorújával a fején ezrek és tízezrek csúfolódása és diadal-mázasa közt, útonálló latrok sorában kivitték a vesztőhelyre s ott kezét-lábát áthasogatták a durva vasszegekkel s a keresztet a magasba emelték!

Jézus Szíve, mit szenvedtél értem s én ne hozzam meg azokat a kicsiny, könnyű áldozatokat, amelyekkel a hűséges tiszta, istenfélő élet jár s amelyeket a te kegyelmed oly édesekké s könnyűekké tehet?

Felejthetem-e, valaha Jézusom szent Szíve, amit értem áldoztál és szenvedtél? A véres nefelejcset, kínszenvedésed emlékét, nem illik-e állandóan szívemen hordoznom? Hogy belőle erőt és kitartást merítsek, hogy akár a kínhalálig is hű maradjak hozzád?

Jézusnak mindez a fájdalom a szívébe nyilait, mindegyiket kétszeresen szenvedte át: testének tagjaiban és érző, vérző, halálosan összeszoruló szívében. A testi gyötrelmeket tetézték a lélek kínjai.

Undor és halálfájdalom, borzalom és vigasztalanság tölti el a szentséges Szívet, midőn közeledő kínszenvedéseire, valamint a megváltás eredménytelenségére gondol nagyon sok ember szívében. Ő, aki úgy szerette az embereket, s aki mindentudó szemével a jövőbe látott és látta, hogy akiket vére árán megvált, nagy részben mégis az örök kárhozat borzalmas éjébe fognak alászállni, mit nem szenvedhetett lelkében, szívében ott az olajfahegyi vigasztalan haláltusában!

A fájdalmas tudat, hogy sokakat mindez a szeretet és szenvedés még mindig nem lágyítja meg, nem indítja viszont-szeretetre, a megváltókegyelem befogadására, a megértésre! Hogy annyian lesznek, akikről eredménytelenül pereg le nemcsak minden irgalom, hanem vérének minden cseppje is! Hogy lesznek, akik nemcsak a maguk hasznára nem fordítják ezt a világmegváltó szenvedést, hanem még csak el sem ismerik a bennük megnyilatkozó szeretetet, sőt e helyett gyűlölni, üldözni fogják őt tovább a századokon át. Egyházában, hittanában, papságában, szentségeiben, intézményeiben, még feszületeiben is!

Könnyű szenvedni, ha arra érdemes, hálás, hűséges emberekért szenved valaki. De Jézusnak tudnia kellett, hogy sokan azok közül, akikért szenved, hálátlanok lesznek vele szemben, tagadni fogják még istenségét is, megváltói szenvedéseit, igazmondását, mennyei küldetését! A csalódás és hálátlanság még a testi kínnál is gyötrőbb érzés és Jézusnak ebben bőven volt része, már a saját közvetlen hívei közt is, hát még később a századok folyamán! S ezek a lelki kínok, ez a tengernyi hálátlanság és csalódás mint valami szörnyű korkép elevenedett meg előtte az utolsó órákban s kétszeresen megkeserítette szívét!

3. Jézus Szíve bizonyos értelemben máig is állandóan meggyötört szív. Ma is gyűlölik, ma is üldözik, ma is csalódás és hálátlanság övezi a Megváltó útját a századokon át. Nem méltatlan és felháborító helyzet-e az, amelyet az ő hite, Egyháza, sőt tulajdon személye a modern társadalomban elfoglal? Nem szégyen-e, hogy sokfelé a műveltség jelének tekintik, ha valaki nem akar tudni ő róla! Ha abban látják a munkás-felszabadítás és társadalmi boldogság első felét, hogy őt és egész tanát, Egyházát és vallásrendszerét száműzik, gúny tárgyává teszik, a nép szívéből kitépni, az ifjúság előtt eleve beszennyezni törekszenek?

Moszkvában és pár éve még Spanyolországban is Jézus Krisztus ma is legvisszataszítóbb és legszemérmetlenebb gúnyolódás céltáblája. Az istentagadók lapjaiban állandóan meggyalázó torzképek jelennek meg róla, az ördögi képzelet és beszennyezett lelkület legalacsonyabb fajtájú szülöttei. Múzeumokat rendeznek be ellene, filmeket pergetnek le a nép s az ifjúság előtt ellene. Jézus milliók szemében most már nem a közöny s az elhanyagolás, hanem az alpári mocskolódás, nekirohanás és beszennyező szitkozódás állandó tárgya.

Más országokban rejtettebb formában, de ugyanez történik: milliók szívéből irtják ki Jézus hitét s tiszteletét. Megteszik őt „nyöszörgő”, „gyáva”, „rabszolga” léleknek (Nietzsche, Rosenberg). Ismét más országokban látszólag tisztelik őt, békén hagyják a vallását, a templomait és papjait, de tanait és parancsait nyilvánosan megtapossák, kirekesztik pl. az államéletből vagy a házasságjog rendezéséből vagy az ifjúság neveléséből.

Valóban: az egyháztörténelem állandó passió. Jézus kínszenvedése a Golgotával nem ért véget, hanem tart Egyházában tovább is időtlen időkig… Az utolsó ítélet s a végső elégtétel nagy, nagy napjáig…

(Forrás: Bangha Béla: A Jézus Szíve-litánia (elmélkedések). Mária Kongregáció - hitbuzgalmi képes havi folyóirat 1918. (XI.) évf.)