1221-ben született Bagnoreában, Viterbo közelében. Atyja, Fidanza János, jómódú tekintélyes polgára volt a kis városnak. A fiú a keresztségben atyja nevét kapta. Mégis Bonaventúra néven ismeri és tiszteli az egész világ.
Ennek a névváltozásnak esete van. Hároméves korában a kisfiú halálos betegségbe esett. A kétségbeesett anya Assisi Szent Ferenchez könyörgött és az ő közbenjárására a fiú minden emberi várakozás ellenére meggyógyult. Ekkor rajta ragadt a név: „jó szerencse” (olaszul bon aventura), s ez mint Tóbiást Ráfael arkangyal, végig is kísérte életén. A bagnoreai kisfiú nagy jó szerencséje lett az Egyháznak, Szent Ferenc rendjének és az egész emberiségnek. Kitűnt az ő életén is, hogy akit Isten egyszer emberi várakozás ellenére nagy betegségben vagy katasztrófában megtart ennek az életnek, azzal különös szándékai vannak. Boldog, aki ezt idejében fölismeri és fönntartás nélkül követi. Bonaventúra, a jó szerencse fia, ezek közül a boldogok közül való.
Anyja hálából az Assisi Szent hatásos közbenjárásáért Szent Ferenc rendjébe szánta fiát. Eszerint is nevelte. A jámbor fiú 17 éves korában teljesítette anyja fogadalmát: beállt ferencesnek. Elöljárói fölismerték rendkívüli tehetségeit; a noviciátus után Orvietóba küldték a ferencesek első hittudományi főiskolájába, de már egy év múlva a tudományosságnak akkori legkiválóbb forrásához: a párizsi egyetemre.
A tudományra szomjas, szent vágyaktól feszülő fiatal szerzetesnek itt is nyomban fölragyogott jószerencse csillaga: még három álló évig hallgathatta Haleszi Sándornak, az első ferences egyetemi tanárnak nagytudós tanítását és épülhetett alázatos és szegény franciskánus életén. Tanár és tanítvány kőzött meghitt viszony fejlődött; a szentség és kegyelet szálai szőtték. Bonaventúra, a tanárnál híresebb és jelesebb tanítvány, leghíresebb művében nem átallja Sándort mesterének és atyjának nevezni; egyedüli nagyravágyása az ő tanítását híven tolmácsolni. Sándor pedig páratlan bizonyítványt adott tanítványáról: „Ez az igaz izraelita, mondotta, kiben mintha Ádám nem is vétkezett volna”.
Az öreg mesternek ez a merész tanúságtétele nem volt túlzás. A nagy város és a zabolátlan fiatalság ezer kísértése közepett megőrizte ártatlanságát és nem vesztette el bensőségét. Sőt egy szeráfi léleknek lángoló odaadásával készült papszentelésére, amint azt meg lehet olvasni két mise előkészületében; még ma is ezeken a lángokon szítják föl buzgóságukat szentmisére készülő papok.
Nagyobb dolog ennél, hogy nem csorbult alázata, mikor páratlan hírhez jutott, nem csökkent lelki buzgósága és bensősége, mikor korának egyik első tudósa lett. Mert hát a fiatal párizsi doktort hamar szárnyra kapta a „jó szerencséje” és szédítő magasságokba ragadta.
24 éves korában tanította rendtársait, 27 éves korában pedig a híres, párizsi egyetemen kezdte tanári tevékenységét. Páratlan volt a hatása. A hallgatók határtalan lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Nem csoda. Bonaventúrában megvolt minden kiválóság, ami ünnepeltté tehet egy tanárt. Óriási tudás, hihetetlen emlékezet, eredeti gondolatok, nagy szempontok, világos látás, természetfölötti hév és bölcsesség áradt szelleméből; rendkívül vonzó, föltűnően szép és mégis méltóságos külső támogatta lelkének nemes előkelőségét, s mindehhez elragadó ékesszólás járult. A fiatal ferences egykettőre Szent Tamás mellett a legünnepeltebb tanár lett, s Gerzon, a híres kancellár később azt vallotta róla: Nem tudom, volt-e valaha egyetemünknek fölségesebb tanára, mint Bonaventúra.
S ez a híres tudós és megtapsolt tanár soha egy pillanatra sem vétette szem elől Szent Pál szavát: „Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, ha szeretetem nincsen, semmi vagyok” (1Kor. 13,2). Szent Tamás, aki az egészen nagyoknak irigységnélküli elismerésével bámulta Bonaventúra tudományát, egy alkalommal meglátogatta a szentet és megkérte, mutassa meg könyvtárát, ahonnan azt a rengeteg tudományt meríti. Bonaventúra az előtte függő feszületre mutatott: Itt az én könyvtáram.
Ez a lelkület végigkísérte életén. Később egyszer Egidius laikus testvér, Szent Ferencnek tanulatlan, de szentéletű társa eléje állt: „Tisztelendő Atyám, téged a mindenható Isten rengeteg adománnyal tüntetett ki. De mi, együgyű tanulatlanok, mit csináljunk, hogy üdvözülhessünk?” Bonaventúra felelte: Ha Isten nem adna semmi más kegyelmet, mint az ő szeretetét, elég volna. „De hát, adta föl a szót Egidius, a tanulatlan ember szeretheti-e Istent úgy, mint a tudós?” Erre Bonaventúra: Az együgyű öregasszony éppúgy szeretheti Istent, mint a teológiának legkitűnőbb doktora! Csak ez kellett Szent Ferenc régi fiának. Leszaladt a kolostor kertjébe, odaállt a város felé néző sarkára és hangosan elkiáltotta magát: „Ó ti rongyos, együgyű, tanulatlan öregasszonyok, szeressétek a ti Istenteket és nagyobbak lehettek, mint Bonaventúra testvér, aki híres doktor és a szent teológiának professzora”. S három óráig így maradt elragadtatásban. De amikor ez történt, Bonaventúra már régen nem volt „a szent hittudománynak professzora”. Az 1257-i római káptalanon Párurai Boldog János, a ferences generális, lemondott és unszolásra sem volt hajlandó újra vállalni rendjének vezetését. Mikor aztán megkérdezték, kit akarna utódjának, a híres fiatal párizsi tanárt ajánlotta, és a káptalan egyhangúlag megválasztotta a 36 éves Bonaventúrát.
Bonaventúra alázatos szerzetesi lélekkel hátat fordított az egyetemi tanárság és tudós munka csöndes örömeinek és békés életének, s vállalta és viselte csaknem a haláláig a rendnek kormányzását. Pedig az éppen akkor igen súlyos teher volt. Hisz egy nagyon elterjedt és egyre terjedő fiatal rendet kormányozni már magában sem könnyű dolog. Új házakat kell alapítani, új rendtartományokat kell alakítani, új országokban kell bekopogtatni, új munkaterületekre kell behatolni; s ez mind sok gond, munka és felelősség. Magában a szerzetben is sok bizonytalanságot kell megszüntetni; szabályba kell foglalni, ami előbb csak buzgóságra volt bízva, becsúszott és fenyegető visszaéléseket ki kell irtani, a régibb és fiatalabb nemzedék között feszülő ellentéteket el kell simítani. Assisi Sz. Ferenc halála után az első generális, Kortónai Illés, több olyan intézkedést tett, különösen a ferences szegénység ügyében, amiben a régi testvérek Szent Ferenc ideáljától való letérést láttak. Mikor Bonaventúra átvette a kormányzatot, javában állt a harc: az egyik pártban voltak a túlzottan szigorú spirituálisok, másikon a lazaságra hajló kommunitás.
Bonaventúra világos ésszel és biztos kézzel elvezette szerzetét a két véglet között. Szabványokat, konstitúciót adott ki és a túlzóknak lelkére kötötte, hogy csak a szabály kötelez; a lazítókat pedig energikusan figyelmeztette, hogy az egész szabály kötelez. Mint igazi franciskánus azonban tudta, hogy szerzetének legfőbb szabálya és ereje magának az alapítónak egyénisége. Ezért a káptalan megbízásából vállalta, hogy megírja rendje számára hiteles élettörténetét. Sokat olvasott hozzá, még többet elmélkedett és imádkozott; a Monte Alverna, Szent Ferenc stigmáinak hegye, Bonaventúra zarándokhelye, ennek a megmondhatója. Mikor aztán Párizsban írta az életrajzot, Szent Tamás meg akarta látogatni. Ott találja cellájában tollal a kezében, elragadtatásban. „Hagyjuk a szentet fáradni a szentérte, mondotta Tamás a kísérő társnak és visszahúzódott. S Bonaventúra bölcsessége, szelídsége, szeretete megtette aztán a többit, hogy kormányzásának tizenhat éve békés, és áldásos szaka volt Szent Ferenc rendjének, mely második alapítóját tiszteli benne. A nagy férfiúra azonban még nagyobb föladat várt. X. Gergely pápa, kinek megválasztása elsősorban Bonaventúrának volt érdeme, készült a II. lyoni egyetemes zsinatra. Nagy és nehéz ügyről volt szó, a szakadár görögök visszatérítéséről. A pápa ott akarta látni az Egyház legkiválóbb hittudósait. Odarendelte Szent Tamást, Bonaventúrát pedig határozott paranccsal kinevezte bíborosnak. A követek a bíborosi kalappal ott találták Bonaventúrát Firenze közelében Mugello magányos kolostorában. A rend egyetemes feje éppen mosogatott a konyhában. Megkérte a követeket, akasszák a kalapot egy fára, mert neki most nem tiszta a keze, ők pedig tegyenek egy sétát a kolostor kertjében, amíg elmosogat. Dolga végezetével gondba borult arccal vette át a kalapot és ment a követeknek megadni az illő tiszteletet, A szent bíbor Bonaventúra életének alkonypírja volt. Még egyszer fölragyogott teljes fényben a nagysága, hogy aztán lealkonyodjék e világ számára. Szent Tamás meghalt útban a zsinat felé (márc. 7). A zsinat ügyvezetése, s nevezetesen a görögökkel való tárgyalás teljesen az ő vállára nehezedett. Tudománya, ékesszólása soha oly ragyogó diadalokat nem aratott, szelídsége, bölcsessége, buzgósága soha oly szép színekbe nem öltözött.
Egyhangúlag neki tulajdonították, hogy a görögök olyan hamar visszatértek az Egyház egységébe. Mikor ünnepélyesen letették a hitvallást, Bonaventúra az egész zsinat színe előtt hatalmas szentbeszédben adott kifejezést az esemény jelentőségének. De ez volt utolsó szereplése. A megfeszített sok munka és gond idő előtt felőrölte erejét.
Már halálos beteg volt, mikor elment a zsinat következő ülésére. Azután visszavonult, készült a halálra. Magának a pápának kezéből vette föl az utolsókenetet, szemét a feszületre szögezte - az ő „könyvtárára”, onnan vette utolsó leckéjét, a boldog halál nagy tudományát, s így halt meg 1274-ben a júl. 15-re virradó éjjel. Ritka embernek volt olyan fényes temetése, mint az Assisi Szegény e szegény fiának. Jelen volt az egész zsinat, a bíborosok testülete a pápával az élén egy vélemény hangzott felőle: Nem volt nála szebb, szentebb, tudósabb ember. IV. Sixtus pápa 1492-ben szentté avatta; néhány évre reá fényes templom emelkedett tiszteletére dicsősége színhelyén, Lyonban, s itt helyezték el tetemeit. 1562-ben fanatikus kálvinisták a piactéren elégették. Csak fejét és jobbkarját sikerült megmenteni, azt a főt, mely annyi nagy gondolatot hordozott, és azt a kezet, mely annyi fölséges munkát írt.
Ezek a munkák nemcsak tudományban kiválók, hanem az Istenszerető szívnek minden színében is izzanak. Ezért V. Sixtus pápa (1588-ban), mikor őt egyházdoktornak nyilvánította, szeráfi doktornak nevezte. Valóban szeráfi szellem lüktet minden írásában, azokban a szavakban is, melyekkel befejezi a lélek és az ember közti párbeszédét: „Ó ember, lankadok a szeretettől meglátni az én Uramat, Istenemet és Teremtőmet. Elemészt a hő vágy meglátni Jézust, az én testvéremet és Üdvözítőmet. Csupa sóhaj vagyok, hogy meglássam a Szűz Anyát. Ó, mikor látom meg az én Örömemet, melyre vágyakozom? Mikor jelenik meg a Dicsőség, melyre éhezem? Mikor jön az én Vigasztalóm, kire várakozom? Mikor telek el az ő házának bőségétől, melyre sóhajtozok? Nagyon is nehéz már nekem a teremtmények színe, mert hasonlíthatatlanul fölségesebb annak színe, akitől mindez eredt”. (Soliloqu. 4,27)
Ez volt Bonaventúra öröksége, de ez volt egész életének is programtuja.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
