1649 jan. 14-én éjjel két lovas igyekezett ki Párizsból. Csak nehezen sikerült kijutniuk. Négy hónapja tartottak már az úgynevezett fronde-zavargások Mazarin bíboros adópolitikája miatt. Barikádok közt kellett menniük, s a polgárőrök nem egyszer megállították őket. De amikor egyikükben a mosolygó jó Vince tisztelendő urat, másikukban pedig lazarista titkárját ismerték föl, megsüvegelték őket s szó nélkül tovább engedték. A városon kívül az áradó Szajna a hidat is elöntötte, de a 73 éves aggastyán Vince mégis csak átgázolt rajta kísérőjével együtt, még ha bőrig áztak is. A királyi csapatoktól körülzárt és szörnyű éhínségre kárhoztatott Párizsért ezt is elviselte. A nyomor enyhítése érdekében saját elhatározásából ment Saint-Germain-be, ahová a párizsi lázadás kényszerítette az udvart.

A királyi palotában tévesen azt gondolták, hogy a bűnbánó fölkelők megbízásából jött. Azonnal a kiskorú XIV. Lajos anyja, Osztrák Anna elé engedték. „Asszonyom, kérdezte egyszerűen a régensnőt, igazságos-e, hogy éhhalállal pusztuljon el egymillió ember csak azért, hogy megbüntessenek húsz vagy harminc bűnöst? Gondol-e azokra a rettenetes bajokra, amelyek a háború nyomában járnak? Ha Mazarin miniszter a zavarok főoka, kötelessége őt elejtenie, legalább is egy időre.” Annak ajkáról hangzottak ez őszinte szavak, akinek karjai közt halt meg hat év előtt ebben a kastélyban Anna férje, XIII. Lajos. A királyné megígérte, hogy majd enged be élelmet a városba. Vince a mindenható miniszterrel is beszélt, s szava itt is nyílt és bátor volt, akárcsak amikor néhány éve Richelieu (+ 1642) bíborosnak sírva könyörgött, hogy békével ajándékozza meg az országot. Azt mondta Mazarinnek: „Engedjen Eminenciád az idő követelményeinek, vesse magát a hullámok közé, hogy lecsillapítsa a dühöngő tengert”.

Az udvar nem örült ennek a föllépésnek, a párizsiak meg azt hitték, hogy Mazarinnek sikerült még Vincét is megvásárolnia. A bátor közvetítő nem is térhetett mindjárt vissza a fővárosba. Mindez nem bántotta. Még csak az sem, hogy Mazarin nem mondott le. De nagyon fájt neki, hogy a régensnő ígéretének újabb bátorhangú sürgetés ellenére sem volt meg a kellő eredménye, s hogy Párizsban nőttön-nőtt a nyomor és az éhség.

A fronde-zavargásoknak (1648-1653) ez volt talán a legjelentősebb eseménye. De ez csak egy epizód abból a gazdag életből, amelyet Vince „Isten és a szegények” jelszó alatt végig élt.

1576 ápr. 24-én született Ranquines-tanyán Dax városa közelében a dél-francia Gascogne-ban. De Paul (döpól) családi nevét „páli”-ra fordította a magyar. Jámbor szülei földművesek voltak. Tehetséges fiukat szegénységük ellenére tizenkét éves korában a nyáj mellől a daxi ferencesek iskolájába küldték. Négyévi tanulás után tanítványokat vállalt s tovább folytathatta küzdelmes tanulóéveit. 1596 végén fölvette a kisebb rendeket. Atyja ekkor eladta két ökrét s az ifjú ezek árából elmehetett a szaragosszai, majd a toulouse-i egyetemre. Egyetemi évei alatt (1597-1604) javarészben magántanítással tartotta fönn magát. 1600 szept. 23-án áldozópappá szentelték. Az egyetemen megszerezte a hittudományból a borostyán koszorúsi (baccalaureatus), az egyházjogból pedig a licenciátusí fokozatot. Nincs kizárva, hogy hittudományi doktorátusa is volt, de oklevelét később alázatosságból megsemmisítette. Közben majdnem elnyerte szülőföldje egyik kis plébániáját. Mivel azonban pereskednie kellett volna miatta, inkább visszavonult s folytatta tanulmányait.

Anyagi nehézségei és adósságai között 1605-ben váratlanul 300 tallért örökölt egy jámbor özvegyasszony után. A pénzt az elhunytnak egyik marseille-i adósán kellett behajtania. Marseille-ből néhányadmagával boldogan indult hazafelé a tengeren.

Útközben azonban török kalózok támadták meg a bárkát, az utasok egy részét megölték, az életben maradtakat pedig Tunisz-ban eladták rabszolgáknak. A fiatal pap több mohamedán gazda - köztük egy alkimista - után egy nizzai renegáthoz került. A hitehagyottnak három felesége közül az egyik hallotta Vincét, amint kapálás közben énekelte a 136. zsoltárt („Babylonnak vizei mellett ültünk...”) és a Salve reginát. Annyira lelkébe markoltak a katolikus énekek, hogy régi vallására emlékeztette férjét. A nő eszköz volt Isten kezében, s a férfi megtérése tíz hónap alatt annyira megérlelődött, hogy 1607 nyarán Vincével együtt egy lélekvesztőn átkelt a Földközi-tengeren s Avignonban Montorio prelátus kezébe letette a hitvallást. Ezután Rómába mentek. A megtért renegát irgalmasrendi szerzetes lett, Vince pedig Montorio házában élt tanulmányainak és áhítatgyakorlatainak. A prelátus szenvedélyesen kereste az aranycsinálás titkát s nagyon megkedvelte Vincét, többek között rabsága alatt szerzett alkimista ismeretei miatt. Ő hozta össze védencét a francia királyi követtel is. Vince aztán ennek megbízásából 1609-ben valami jelentősebb küldetéssel Párizsba ment s több ízben tárgyalt magával IV. Henrik királlyal is. Ezután a francia fővárosban telepedett le.

Harmincéves volt már akkor. Nem tudta még, mit akar vele az Úristen, de annyit már látott, hogy szegényen és a szegényekért kell élnie. Udvari összeköttetéseit nem használta ki jó elhelyezkedésre. A külvárosi „Charité”-kórház közelében bérelt egyik földijével, egy fiatal bíróval együtt egy kis szobát. Idejének javarészét a szomszéd kórházban a betegek mellett töltötte s buzgó papok társaságába járt. Így ismerkedett meg Bérulle-el, a francia Oratórium alapítójával, aki csakhamar lelki atyja lett. Közben lakótársa szekrényéből eltűnt 400 tallér, s az ártatlan Vince a lopás gyanújába keveredett. Noha a vizsgálat semmit sem tudott rábizonyítani, lakótársa mégis széltében tolvajnak híresztelte. Fájdalommal, de nagy alázattal viselte ezt a súlyos rágalmat. Félév múlva aztán bocsánatkérő levelet kapott volt szobatársától: az igazi tolvaj lelkiismereti furdalások alatt önként jelentkezett.

1610 elején IV. Henrik volt feleségének, Valois Margitnak lett udvari papja. Valószínűleg Bérulle irányította reá a figyelmet. Itt ismerkedett meg a Sorbonne egyik tanárával. A tudóst szörnyű hitellenes kísértések gyötörték s bizalmasan föltárta azokat a rokonszenves házi pap előtt. Vince hősi elhatározással azt kérte Istentől, szabadítsa meg idős barátját ezektől a megpróbáltatásoktól és sújtsa velük inkább őt. Imádsága meghallgatást nyert s körülbelül négy évig járta a kísértek tövises útját. A keresztviselésnek ebben az idejében leírta egy papírlapra a Hiszekegyet, az írást szíve fölé helyezte és imádságos fogadást tett: Uram, ha a hitetlenség kísértései tombolnak is bennem, szívemre teszem a kezemet és ez azt jelenti majd: Hiszek, Uram, hiszek, hiszek! Azután még odaadóbban nekifeküdt a szegények és betegek gondozásának. Egy nap olyan heves rohamot kellett kiállnia, mint még soha. Akkor fogadalmat tett, hogy a szegények személyén keresztül teljesen az Úr Jézusnak szenteli életét. Az Úr ekkor levette válláról a. súlyos keresztet.

Lelki atyja 1612 tavaszán a Párizs mellett fekvő Clichy-ben plébánosnak; egy év múlva pedig a királyi gályarabok generálisánál, a derék Gondi grófnál helyezte el nevelőnek és házi papnak. A zajos főúri házban visszavonultan élt s nagy befolyással volt nemcsak a gyerekekre, hanem az egész családra és a személyzetre. A gróf pl. az egyik nap a kor bűnös divatja szerint párbajozni készült s előtte még szentmisét is hallgatott. Vince bevárta, míg gazdája a mise után egyedül maradt a kápolnában. Odament hozzá s térdenállva alázatosan, de határozottan ezt mondta neki: „Gróf úr, annak az Üdvözítőnek nevében, akit az imént mutattam föl s akit az imént imádott, kijelentem, hogy Isten ugyancsak érezteti majd igazságosságát a gróf úrral és családjával, ha nem ejti el bűnös tervét”. A generális megdöbbent, a párbajból semmi sem lett. A jámbor grófné Vince lelki vezetésére bízta magát s a szegényekért égő finom lelkével egyik legjelentősebb ihletője és segítője volt nagy művei megalkotásában.

1617 közepén a házi nevelő váratlanul otthagyta a grófi udvart. Messze a főváros zajától a lyoni egyházmegyében Châtillon-les-Dombes faluban elvállalta a plébánia vezetését. Ebben az elhanyagolt községben bontakozott ki először csodálatos szervező ereje és sokoldalú apostoli munkája. Fél évi működése alatt megújhodott a lelkiélet, megtért sok protestáns s megalakult Vincének első jótékonysági szeretet egyesülete. Azonban állandóan Párizsba hívta a kedves Gondi-család és a főváros nagy nyomora. Mindenét fölosztotta a szegények közt s régi helyére távozott. …. Nem is ment el tőlük mindaddig, amíg meg nem halt a grófné (+ 1625 jún. 23) s a gróf oratoriánussá nem lett.

Gondi generális keresztén részvéttel volt ugyan gályarabjai iránt, de mégis csak kemény tengerészkatona volt. Udvari papjának azonban ránehezkedett a lelkére ezeknek a szerencsétleneknek nyomorúsága. „Gróf úr, mondotta egyszer, miután a legelevenebb színekkel rajzolta meg életük poklát, ezek a szerencsétlenek önre vannak bízva, s felelni fog értük Istennél. Miért ne lehetne ezeknek is támogatásban és vigasztalásban részük?” A gróf azonnal fölhatalmazta Vincét, hogy vegye őket szerető gondozásába. Azóta a dohos zárkák nyirkos falai sokszor üdvözölték a gályarabok apostolát, sokszor voltak megrögzött bűnösök megtérésének tanúi, sokszor látták, hogyan hálálkodnak lakóik örömkönnyek között a hozott táplálékért, s tisztogatásért s főleg a lelki kenyérért. Ennek az áldozatos apostoli munkának híre eljutotta királyi udvarig, s XIII. Lajos 1619 febr. 8-án a gályarabok fő lelki vezetőjévé nevezte ki. Vince erre sorba járta a nagy francia kikötőket. 1622-ben Marseille-ben is. Talán ekkor történt vele a következő eset. Egyszer saját szemével látta, milye kegyetlenül tépik ki az egyik bűnöst felesége karjai közül s viszik gályára. Vince a szentek gyors elhatározásával és ügyességével a rab helyére ült, azt meg hazaküldte. Engedte magát odaláncoltatni a gályapadhoz s kezébe vette az evezőslapátot. Boldog volt, hogy ilyen vezeklésben is lehet része. De csakhamar észrevették a hősi cserét s Vince azonnal elhagyta a gályát és a várost. Később teljesen megszervezte a gályarabok gondozását s Marseille-ben még kórházat is sikerült állíttatnia számukra.

1625 ápr. 17-én a Gondi-házaspár 45 ezer franknyi alapítvánnyal életre hívta Vince elgondolása szerint a missziós papok (lazaristák) társulatát. Lelkes papok tömörültek Vince köré azzal a céllal, hogy emeljék a falusi nép lelkiéletét. Nevüket onnan kapták, hogy 1632 óta a Szent Lázárról nevezett priorságban (jelenleg börtön) laktak. Ez a ház volt azután Vince működésének középpontja egészen haláláig. Itt tartotta nagyhatású lelkigyakorlatait a különféle rendű és rangú emberek számára. Itt született ujjá a párizsi papság, különösen a híresekké vált szerdai konferenciákon. Meleg szívével innen szervezte meg a karitatív intézményeknek egész seregét. Innen irányította ez a szelíd ember a legkeményebb küzdelmet a janzenizmus ellen s itt edzette meg társait, hogy ezzel az eretnekséggel szemben ugyanazt a hivatást tölthették be, mint Loyolai Szent Ignácnak fiai a protestantizmussal szemben.

Hihetetlenül sokat tett a segítő felebaráti szeretet terén. Kimutathatóan 50 millió aranyfrankra rúg az az összeg, amely az ő kezén át karitatív célra ment. Különösen a háború sújtotta északi tartományokban és Párizsban tett igen sokat. Mindenfelé, először a vidéken, 1629 óta pedig Párizsban is, alapította a szeretetegyesületeket („Confréries de la charité”), amelyekben férfiak és nők karitatív munkára vállalkoztak. A fővárosban a szegénygondozást és a betegápolást főleg derék vidéki leányokkal végeztette. Ezeknek a buzgó leányoknak egy része 1633-ban de Marillac Lujza (+ 1660) főnöksége alatt közös életet kezdett. Így alakult meg a szeretet leányainak, vagy az irgalmas nővéreknek, illetve a szürke nénéknek az Egyházban korszakalkotó és a mai napig pótolhatatlan társulata. Vince mindig alázatosan elismerte, hogy e nagy műhöz a gondolatot lelki lánya, Chantal Szent Franciska (aug. 21) adta neki. Ezzel az alkotással szervezetet nyert az a sok intézmény, amelyet Vince a szegények, betegek, gyermekek, lelencek, bukott nők, gályarabok, vakok, tébolyodottak stb. támogatására alapított.

Amikor 1643 tavaszán XIII. Lajos utolsó napjait élte, a nyomorgók atyját kérette magához. Vince összesen tizenegy napig tartózkodott nála. A nagybeteg halála (máj. 14) előtt egyszer így sóhajtott föl: „Vince uram, ha Isten visszaadja egészségemet, nem nevezek ki püspöknek csak olyan papot, aki legalább három évig önnel volt”. A király özvegye talán ezekre a szavakra is gondolt, amikor az egyházi ügyek intézésére alakított „lelkiismereti” ötös bizottságba Vincét is kinevezte. Ennek a személyválogatást és melléktekinteteket nem ismerő papnak volt köszönhető, hogy Franciaország sok kiváló főpásztort kapott, hogy a javadalmak általában egyházi célokat szolgáltak s nem kerültek gyerekkézre. Vince csak magát a szent ügyet nézte s hajlandó volt ezért a legnagyobb kellemetlenségeket is elszenvedni. Egy udvarhölgy a jóhiszemű régensnővel püspökké neveztette ki fiát. Vincének kellett volna kiállítania a kinevező okmányt. Ő azonban, minthogy botrányos életi papról volt szó, üresen vitte be a blankettát a királynéhoz, hogy töltse ki maga. Fölvilágosítására Anna megsemmisítette a kinevezést s csak arra kérte tanácsadóját, adja tudtára az udvarhölgynek is a dolgot. Ő szívesen megtette azt mindjárt ott a palotában. Az anya elkeseredésében egy széket vágott a szent fejéhez. Vince elővette zsebkendőjét, törülgette a homlokáról patakzó vért s a fölháborodott kísérőnek mosolyogva csak ennyit mondott: „Csodálatos dolog, mily erős tud lenni egy anyában a fia iránti szeretete. Üdvös működését azonban erősen keresztezte Mazarin, aki a polgárháború kitörésekor meg is szüntette ezt a bizottságot.

1660 elején Vince testi ereje fogyni kezdett. 84 éves volt már s az utolsó félszázad alatt nem volt Párizsban jelentősebb katolikus megmozdulás, amelyből a legalaposabban ki nem vette volna részét. Sokat beszélt, sokat írt (csak leveleinek száma 30 ezer), sokat alkotott, sok önmegtagadást gyakorolt. Ennek az évnek tavaszán jobb hazába költöztek, akik legközelebb állottak szívéhez: első lazarista társa és a szeretet leányainak főnöknője. Érezte, hogy nemsokára ő is követi őket. Aug. 27-én utoljára maga köré gyűjtötte leányait s új főnöknőt adott nekik. Szept. 24-én szinte türelmetlen sürgetésére hordágyon hozták Toursból Párizsba a beteg Alméras atyát, akit halála után fölbontott levelében utódjának nevezett ki. Másnap még tárgyalt vele, sőt még levelet is irt, amely ugyanolyan szellemi frissességről tanúskodik, mint a 40 év előttiek. Szept. 26-án reggel fölöltöztette és szentmisére vitette magát. Rendes szokása szerint megáldozott. A nap folyamán álmosság vett rajta erőt s föladták neki az utolsó kenetet. A szertartás szavai fölébresztették székében. Áhítattal válaszolgatott a papnak. Szept. 27-én hajnali 4 órakor, abban az időben, amelyben 4o év óta naponként magára és szeretteire lehívta a Szentlelket, csendesen elhunyt. Utolsó szava ez volt: Confido, bízom.

1729-ben boldoggá, 1737-ben szentté avatták, XIII. Leó pedig 1884-ben őt tette meg az egész világ karitatív műveinek patronosává. Méltóbbra nem eshetett volna a választás. Ez a törékeny külsejű, földműves sorból való, okos és bátorszavú, kitűnő szervező, erőshitű és melegszívű szent nemcsak századának, hanem általában az újkornak legnagyobb alakjai közé tartozik.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)