Az 1593-ban megindult úgynevezett „tizenöt éves török hadjárat” alatt a keresztény hadaknak 1601. szept. 20-án sikerült visszafoglalniuk Székesfehérvárt. A 28.000 főnyi sereg (a 3000 magyar mellett főleg németekből és franciákból állott) később őrséget hagyott az ősi koronázó városban s Csókakő (Fehér megye) vára mellett ütött tábort. 80.000-nyi török sereg közeledett, hogy újra hírtokba vegye Fehérvárt. Okt. 13-án a pogányok körülzárták a csókakői megerősített tábort. A keresztények véres harcban visszaverték a háromszor nagyobb ellenséget. Dicsőséges haditett volt ez! Okt. 15-én a keresztény sereg a Fehérvár-Palota közti síkságra vonult, ahol egyik oldalról a Sárrét mocsarai védték az állásokat. Délután az új ütközet kezdődött. Újra a kereszt győzött: 5000 pogány és 1000 keresztény maradt a csatatéren. E győzelmek hallatára az Egyház feje, VIII. Kelemen pápa 1601. okt. 22-én a konzisztóriumban egybegyűlt bíborosoknak jelentette, hogy hálát kell adni az Úrnak, mert Fehérvár 40 évi török rabság után újra keresztény kézben van.
Ezekben az ütközetekben résztvett mint tábori pap egy 42 éves olasz kapucinus szerzetes. Családi néven de Rossi Cézárnak, a szerzetben pedig Brindizi Lőrincnek hívták. Hősként viselkedett: mintha Kapisztrán támadt volna föl halottaiból. A túlerővel szemben álló seregbe, a vezérekbe és a legénységbe egyaránt, lelket öntött. A golyók záporában mindenütt lehetett őt látni lóháton, amint kereszttel a kezében, „Jézus!” csatakiáltással az ajkán bátorít, lelkesít. A magyar Lívius, Istvánffy Miklós 1622-ben kiadott munkájában ezt írja róla az okt. 15-i ütközettel kapcsolatbán „A fölfeszített Krisztus keresztjével a kezében emelt hangon harcra buzdította a keresztény csapatokat s mit sem törődött a körülötte röpködő golyókkal”. A feszületet most is őrzik Innsbruckban.
Ez a férfiú, aki ily dicsőségesen küzdött Pannónia földjén a pogány félhold ellen, 1559 júl. 22-én született Brindiziben, Dél-olaszországban. Előkelő szülei a minoriták segítségével a leggondosabb nevelésben részesítették. Tehetséges, igen szép termetű és vallásos ifjú volt: „kis angyal”-nak nevezték. Tizennégy éves korában Velencébe került nagybátyjához felsőbb tanulmányok végzésére. Két év múlva azonban búcsút mondott a világnak s 1573. febr. 15-én a kapucinus rendbe lépett. Páduában tanult s nagy alázatosságában csak az engedelmesség erejével lehetett rászorítani 1583-ban az áldozópapság fölvételére.
Mint fiatal szónok különösen a páviai egyetemi ifjúság között működött nagy sikerrel. Huszonnyolc éves korában (1587) már velencei házfőnök, három évre rá toszkánai s újabb három évre velencei tartományfőnök lett. Az 1596-i egyetemes rendi káptalan generálisi tanácsossá, definitorrá választotta. Közben csak nagynehezen tudta magától elhárítani a svájci tartományfőnökséget.
1599-ben a 40 éves definitort nagyjelentőségű megbízás érte: Ausztriába kellett letelepítenie rendjét. Még ennek az évnek őszén tizenkét rendtársával elindult Velencéből. A mezítlábas kis csapatot útközben sok gúnyolódás érte, főleg szakálluk és szokatlan ruhájuk miatt. De Szent Ferenc alázatos fiai szívesen viselték ezt el. Tirolon át Bécsbe érkeztek. Lőrincnek itt Mátyás főherceg támogatásával sikerült megalapítania az első osztrák házat. Ezután Prágába ment, ahol igen sok nehézséggel kellett megküzdenie. Szokatlan volt a klíma, nyílt utcán bántalmazták, s csak a pápai követ közbelépése mentette meg nagyobb bajtól. Rudolf császár-király ingadozó magatartást tanúsított ügyükben. Lőrinc ezekkel az akadályokkal sikerrel birkózott meg s a következő évben (1600) már Grazban is alapíthatott házat.
Ebbe az időbe esik magyarországi tartózkodása is. 1601. szept. 13-án éjjel Ruszwurm tábornok katonáival kilenc órán át ő is derékig érő sárban és mocsárban gázolt, hogy eljusson Fehérvár „Sziget” nevű külvárosába. Ott volt az ostrom alatt s aztán mint a csaták lelke a csókakői és sárréti győzelmeknél.
Ugyanebben az időben került összeköttetésbe Bajor Miksa (+ 1651) herceggel, aki a harmincéves háborúban a protestánsok ellen küzdő katolikus fejedelmek vezére volt, s aki 1602-ben Münchenben letelepítette a kapucinusokat. A fejedelem nagyon megszerette Lőrincet. Nem egy szentmiséjén ministrált neki.
1602 tavaszán Rómába tért vissza. Az egyetemes káptalan május 24-én egyhangúlag generálisnak választotta. Mint a rend feje hivatalosan meglátogatta az olasz, spanyol, a francia és a német rendházakat. Más útjaihoz hasonlóan ezeket is javarészben gyalogszerrel tette meg köszvényes lábbal és meg-megújuló kőbántalmakkal. A „szent generális”-t mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták, az pedig mindenfelé Szent Ferenc tüzes szeretetével védelmezte a szegénység Úrnőjének jogait.
Generálisi tisztségének hat éve 1608-ban telt le. Ekkor V. Pál pápa intézkedéséből részint rendi ügyekben, részint diplomáciai kiküldetésben újra Ausztriában találjuk. Módjában volt akkor magával a császári udvarral is érintkezésbe lépni. Járt Prágában is. Innen 1609-ben mint a spanyol királyi követ megbízottja Münchenbe, majd Bajor Miksa írásával együtt Spanyolországba ment III. Fülöp udvarába, hogy a német katolikusok számára segítséget kérjen.
1612-ben újra generálisnak akarták választani. Az alázatos szerzetes hallani sem akart róla. A káptalan meghajolt alázatossága előtt, azonban az új generális mellé definitorrá választotta. Közben egy ideig vállalnia kellett a genuai tartományfőnökséget is. 1617-ben V. Pál bizalmából sikerrel közvetítette a békét Mantua és Szavója között. A generálisi definitorságtól az 1618-i káptalanban sem tudott megszabadulni.
E mellett a nagyszabású elöljárói és diplomáciai működés mellett jelentékeny misszionárius és tudós tevékenységet fejtett ki. 1605-i nagyböjti beszédje alkalmával Nóla püspöke fölkiáltott: „Ha maga Szent Péter és Pál támadnának föl, azok sem vonzanának nagyobb tömeget s nem érnének el különb eredményeket”. Ahol csak megfordult, mindenütt prédikált. Ebben nagyon kezére járt nagy nyelvtudása. Olasz anyanyelvén kívül tökéletesen beszélt latinul és görögül; hibátlanul kezelte a német, cseh, francia és spanyol nyelvet: Héberül és káldul olyan jól értett, hogy VIII. Kelemen rendeletére kómában és másutt héber szentbeszédeket tartott a zsidóknak, s közülük sokat megtérített. Saját bevallásuk szerint sokkal jobban beszélt héberül, mint ők maguk. Emlékezőtehetségéről legendák keringtek. Állítólag, ha a héber szentírás elveszett volna, emlékezetből helyre tudta volna állítani szövegét. Terjedelmes latin és olasz nyelvű kéziratai (szentbeszédek, vitairatok, szentírás magyarázatok) a velencei kapucinusok féltve őrzött ereklyéi. Nyomtatásban körülbelül 14 fóliókötetet tennének ki. A boldoggá avatási perben az egyházi hivatalos bírálat azt állapította meg irodalmi hagyatékáról, hogy szerzője bátran foglalhatna helyet az egyházi doktorok között.
Amikor 1618-ban Bajor Miksa megbízásából szülővárosába ment a kapucinus apácák letelepedése érdekében, betegsége miatt Nápolyban állapodott meg. A nápolyiak nehéz helyzetben voltak: nyomasztó adóterhek nehezedtek rájuk s alig bírták már III. Fülöp spanyol király helyettesének zsarnokságát. Lőrinchez folyamodtak s kérték, járjon közben értük a spanyol udvarban. A 60 éves aggastyán vállalkozott a kényes ügy elintézésére. 1618. októberében elindult erre az utolsó nagy útra. A feladatot megoldotta. Közben még az az öröm érte, hogy rendje 1619. január 23-án teljesen függetlenült a minorita fönnhatóságtól. A diplomáciai munka elvégzése után azonban ágynak esett. 1619 júl. 22-én, 60. születésnapján szállt el lelke az Úrhoz a Lisszabon melletti Belem királyi kastélyban.
Pápák és királyok, bíborosok és rendtársak dicsőítették az Úristentől nyert rendkívüli képességeit, nagy érdemeit és sikereit. Csak ő maga nem tudott róluk. Nem dicsekedett másban, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében (Gal. 6,14). Amikor utolsót dobbant szíve, akkor is a keresztet szorongatta kezében, egyetlen tulajdonát. A kereszt volt minden sikerének titka. 1783-ban avatták boldoggá, 1881-ben szentté.
Ugyanerre a napra esik: Pudens szenátor leánya, Szent Pudenciána (máj.19) húga.
Előkelő társadalmi helyzetét és vagyonát szegény és üldözött keresztény testvéreinek gyámolítására használta. Huszonkét vértanút temettetett el. Háza a keresztények menedéke, imádságos, önmegtagadó élete vigaszuk és támaszuk volt abban a súlyos időben (Décius üldözése).
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
