Tienei Kajetán az Úr 1480. esztendejében született Vicenzában. Családja a legelőkelőbb lombardiai főnemességhez tartozott, s ennek megfelelően nagyon gondos nevelésben részesült. Anyja, a jámbor Porta Mária már kicsiny korában különösen a Boldogságos Szűz tiszteletét és a szűzi ártatlanság nagyrabecsülését oltotta lelkébe. Nem fáradt hiába. Társai „kis szent”-nek nevezték. A szegények mar akkor különösen bőkezű jótevőjükre találtak benne. Mikor fölserdült, teljes buzgósággal a tanulásra vetette magát. Eleinte odahaza, Vicenzában tanult, majd a régi és méltán nagyhírű padovai egyetemen rövidesen az egyházi és világi jog doktora lett.
Tanulmányai végeztével Rómába ment. II. Gyula pápa, a kitűnő emberismerő, első tekintetre felismerte a nagytehetségű fiatal jogtudós értékét. 1505-ben titkárrá és apostoli protonotáriussá nevezte ki. Kajetán nagy lelkiismeretességgel látott hozza az új hivatásával járó feladatok végzéséhez. Mivel azonban gyakran kellett hivatalból teológiai kérdésekkel foglalkoznia, érdeklődése fokozatosan a hittudományok felé terelődött s egyre világosabban érezte, hogy Isten őt a papi méltóságra hívja. 1516 szept. 30-án hosszú és bensőséges előkészület után végre áldozópappá szentelték. Továbbra is Rómában maradt, és több hasonló gondolkodású pappal és világival már a következő évben megszervezte az „isteni szeretet társaságát” (Oratorium sive sodalitium divini amoris). E ma is fennálló társulat elé célul elsősorban a tagok megújhodását, másodsorban pedig a velük érintkező körök s főleg a papság vallási és erkölcsi színvonalának emelését tűzte ki.
A társulat rövid idő alatt felvirágzott, kivált mikor csatlakozott hozzája a már akkor nagy tekintélyben álló Carafa János Péter chieti (theatei) püspök és brindizi érsek, aki lobogó délolasz vérmérsékletének megfelelően szenvedelmes lelkesedéssel karolt fel minden olyan vállalkozást, mely az egyházi viszonyok javítását célozta. Kajetán azonban nem sokáig örülhetett műve virágzásának. Anyja betegségének hírére 1518-ban kénytelen volt hazatérni Vicenzába. De odahaza is hű maradt a társulat szelleméhez. Nagy serénységgel buzgólkodott a gyakori és méltó áldozás terjesztésén, belépett a vicenzai Szent Jeromos-társulatba és jelentékeny anyagi támogatással rábírta ezt egy elhanyagolt kórház vezetésének átvételére. Előkelő rokonsága fölháborodott azon, hogy olyan egyesületbe lépett, mély eddig a legkopottabb emberekből toborzódott. Ő ezzel egyáltalán nem törődött. A legutálatosabb betegeket maga ápolta olyan odaadással és hősiességgel, hogy nemsokára épp az előkelők között szinte divattá lett a kórházak látogatása. 1521-ben már Velencében találjuk. Itt a következő két esztendőt egészen a gyógyíthatatlan betegek ápolásának szentelte. Mivel azonban a lagúnák városában folyó pogány tobzódást nem tudta megszokni, barátainak sürgetésére 1523-ban ismét az Örökvárosba tért.
Közben meggyőződött róla, hogy az a cél, melyet ő az „isteni szeretet társulata” elé tűzött, csak szerzetesi életközösségre alapozott szilárd szervezetű közösséggel érhető el. Főleg Carafa püspökkel folytatott beható tanácskozások után tehát abban állapodott meg, hogy egy szerzetesi közösségben élő papi társulatot alapít, mely minden fekvőség és jövedelem kizárásával tisztán a hívek önkéntes alamizsnájából fog élni. Ez az utóbbi megszorítás általános megütközést keltett. „Ha már a kolduló rendek alig tudják fenntartani magukat, hogyan boldogul majd olyan szerzet, mely a szegénység legszigorúbb értelmezése mellett önként lemond a koldulásról?” kérdezték sokan. De Kajetán, akiben itt Assisi Szent Ferenc szelleme kelt új életre, hajthatatlan maradt. A kicsinyhitűekkel szemben mindegyre a Hegyibeszédre utalt: „Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek” (Máté 6,25). VII. Kelemen pápát annyira meghatotta ez a mélységes hit, hogy megadta az engedélyt a rendalapításra. Erre Carafa lemondott püspökségéről és szept. 14-én a Szent Péter-templom Szent András-kápolnájában három társával együtt letette a szerzetesi fogadalmakat.
Ez volt az első szerzet, mely világi papokat tömörített szabály szerinti közös életre (clerici regulares). Tagjait kajetánusoknak vagy Carafa püspökségéről teatinusoknak, kietinusoknak nevezték. Nagy buzgalommal merültek bele a szentírás és teológia tanulmányozásába, főleg sokat imádkoztak és böjtöltek. Követendő példaként Assisi Szent Ferenc tündökölt előttük. Az önmegszentelés mellett azonban különös gondot fordítottak a lelkek gondozására. Nagy fénnyel és áhítattal végezték az istentiszteletet, fáradhatatlanul gyóntattak, meghonosították a negyvenórás szentségimádást és ápolták a betegeket, főleg a gyógyíthatatlan és pestises betegeket s gyámolították a szegényeket és árvákat. Ezenkívül igen nagy gondot fordítottak az igehirdetésre. Kajetán és társai egészen új stílust honosítottak meg a prédikálásban, melyet gondos készülés, alaposság, bensőség és a profán vonatkozások tudatos kerülése jellemez.
Az ifjú társaság lelke Kajetán volt. „Angyal az oltárnál, apostol a szószéken”, így jellemezte egy kortársa. Testét rendkívül keményen fogta, a földi hívságoknak mindenben hátat fordított. Annyira tudott vigyázni szemére, hogy V. Károly császár fényes római bevonulásából semmit sem látott meg, pedig jelen volt. A legelszántabb harcot a fényűző, kihívó öltözködés ellen folytatta. Rokonait, kik pompázó ruhákban vonultak föl látogatására, egyszerűen nem fogadta, hanem folytatta elmélkedését a feszület előtt. Előkelő nők, kik tanácsát kérték, végre is csak egészen egyszerű ruhában mertek megjelenni előtte. Apostoli bátorsággal lépett föl e világ nagyjaival szemben. Bejáratos volt az öreg Caracciolo grófhoz Oppidában. A gróf zsémbes volt és türelmetlen; ha szolgái nem találták el valamiben is a kedvét, igen goromba és szenvedélyes tudott lenni. Egy ilyen jelenetnek tanúja volt Kajetán. Mikor a szolga elment, nyugodtan ezt a kérdést intézte a grófhoz: „Mondja, gróf úr, ön is ily készséggel engedelmeskedik Istennek, amint megkívánja, hogy szolgái önnek teljesítsék a parancsát?” A gróf volt annyira nemeslelkű, hogy bevette az apostoli leckét.
Nem csoda, ha ez a szellem hódított. Az új szerzet szemlátomást terjedt és kezdte éreztetni üdvös hatását a papságban és a hívőknél egyaránt. Ekkor egy váratlan csapás alapjában rendítette meg a szép jövővel biztató intézményt. V. Károly császár vad zsoldosai 1527 máj. 6-án irtózatos kegyetlenséggel kirabolták Rómát. A monte-pincioi kicsiny teatinus kolostort és templomot is feldúlták s lakóit embertelenül megkínozták. Kajetánt ismételten félholtra korbácsolták a zsákmányra éhes vad zsoldosok, akik elrejtett kincseket sejtettek. Kajetán nem tagadta, hogy igenis vannak kolostorának kincsei, ő azonban azokat gyümölcsözésre befektette a szegényeknél és betegeknél. A feldúlt városból először Ostiába mentek, onnét pedig a velencei követ segítségével Velencébe. Velencében ugyanott folytatták a munkát, ahol Rómában elhagyták s buzgóságukkal, áldozatkészségükkel és főleg az 1530-i nagy pestis alkalmával tanúsított önfeláldozásukkal rövidesen meghódították a velencei nép szívét. Kevéssel utóbb Nápoly is megnyitotta előttük kapuit. Itt az alapítás munkáját maga Kajetán végezte.
Carafát III. Pál pápa 1536-ban bíborossá nevezte ki. Kajetán nehéz szívvel látta alapító társának távozását, teljes elvonulást áhító lelke nehezen viselte a vezetés gondját. De töretlen buzgalommal folytatta lélekmentő munkáját, mely már korábban a „lélekvadász” nevét szerezte meg számára. Egyénisége mind jobban elmélyült és napról-napra hasonlóbbá lett mintaképéhez, Assisi Szent Ferenchez. Imádságos buzgalma nem ismert határt; hisz már felszentelése idején naponként átlag nyolc órát szentelt az imádságnak. Különösen Szűz Mária iránti fiúi áhítata egyre mélyebb és közvetlenebb lett. Ez a meleg, bensőséges Mária-tisztelet végig kísérte életén kora gyermekévei óta, ez aranyozta be életének alkonyát is. Ahogyan élt, úgy halt meg.
Szalmán feküdt nápolyi kolostorában, halálos betegen. Az orvos kívánta, hogy fáradtságtól elnyűtt és láztól elgyötört testét legalább most derékaljra fektessék. Ő azonban elrendelte, hogy a padlóra hintsenek hamut, arra fektessék vezeklőruhában. Amint itt a lázas beteget egy más láz ragadta magával: szenvedni szeretetből a Megfeszített iránt és meghalni az örök életért; megjelent neki ragyogó ékességben a Boldogságos Szűz. „Anyám, áldj meg”, szólt mélységes hódolattal a szent. „Vedd Fiam áldását, mondotta erre a Szent Szűz, és tudd meg, azért jöttem, hogy a Paradicsomba vigyelek.” Majd kisvártatva mondhatatlanul fölséges és édes arckifejezéssel fordult hozzá: „Kajetán, Fiam hív; menjünk békével!”
Hamvait a nápolyi San Paolo Maggiore-templomban helyezték örök nyugalomra. Boldoggá avatása 1629-ben, szentté nyilvánítása pedig 1670-ben ment végbe. Ferdinánd Mária bajor választófejedelem 1672-ben családja és tartományai védőszentjének nyilvánította Kajetánt s tiszteletére Münchenben szép barokk templomot építtetett.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
