Barsi Balázs ferences szerzetes atya ismét arra kért minket, tegyük közzé válaszírását Máté-Tóth Andrásnak, a Szegedi Tudományegyetem vallástudósának "Kipróbált férfiak pappá szentelése – nincs teológiai akadály" című írására. (Balázs atya az írását cím nélkül küldte el, a bejegyzés címét a Katolikus Válasz szerkesztősége választotta, Máté-Tóth András írásának címe alapján.)

Balázs atya írása immár sokadik abban a cölibátusról és a viri probati ("kipróbált férfiak") pappá szentelhetőségéről szóló vitában, amelyet Beer Miklós váci megyéspüspök atya indított el egy nyilatkozatával, és amit Barsi Balázs atya és Máté-Tóth András folytatott (egy bejegyzés erejéig a Katolikus Válasz szerkesztőségének részvételével). A vita eddigi írásai időrendi sorrendben a következők:

• Beer Miklós: Ideje pappá szentelni nős férfiakat, írok a pápának (SZEMlélek blog)
• Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?
• Máté-Tóth András: A nős férfiak pappá szenteléséről – Barsi Balázs téves érvei (SZEMlélek blog)
• Katolikus Válasz: Reflexió a cölibátusvitához
• Cölibátusvita: Barsi Balázs atya válasza Máté-Tóth Andrásnak
• Máté-Tóth András: Kipróbált férfiak pappá szentelése – nincs teológiai akadály (SZEMlélek blog)

A szerkesztőségünk válaszát Máté-Tóth Andrásnak egy Facebook-bejegyzésünkben ismertettük olvasóinkkal. Az alábbiakban tehát Barsi Balázs atya tőlünk független hozzászólását közöljük.

Máté-Tóth András ezt idézi tőlem: „A pap pedig nemcsak elnököl, hanem in persona Chisti átváltoztatja a kenyeret és a bort”. Ebben az állításban találja meg mondanivalóm igazi hátterét, illetve gyökerét, melyből kiágazik a többi következtetés. Azt írja: „Ez az a féltett kincs, amit véd, mert támadva érzi” – Még azt is idézhette volna tőlem, hogy a mise nemcsak eucharisztikus lakoma, hanem Krisztus áldozata (sacrificium). Ez is és még sok más is az a kincs, amit féltek.

Ezekre szeretnék Máté-Tóth Andrástól világos válasz kapni. Szerinte csak „elnök” a katolikus pap, vagy sacerdos az egyetlen főpapban, Krisztusban? Csak lakoma a szentmise, vagy áldozat is?

És ehhez még hozzáadhatók a következő kérdések, amelyek legutóbbi cikke kapcsán vetődnek fel bennünk, akik katolikus hittel olvassuk az ő megnyilatkozásait.

Tényleg nem Jézus Krisztustól származik a királyi papság (a hívek általános papsága) és a fölszentelt pap közötti „fokozati” lényegi különbség, hanem a Római Birodalom hatásából?

És az ő krisztocentrizmusában benne van-e az a tény, hogy az Egyház „Krisztus Titokzatos Teste” (ld. Ef 1,23): vagyis nem választja-e le Jézust Egyházáról? ("Jézus? Igen! Egyház? Nem!") Pontosabban, nem választja le a Katolikus Egyházat Jézusról? Mert akkor nagy baj van, akkor már nem az Egyház az igazság oszlopa (1Tim 3,15), egyetemes zsinatainak tévedhetetlen megnyilatkozásaival, hanem a mindenkori szentírás-értelmező!

Erre kellene Máté-Tóth Andrásnak nyíltan válaszolnia! Ez persze nem azt jelenti, hogy koronként nem hemzsegnek a téves vélekedések, de előbb-utóbb az igen fontos kérdésekben az egyetemes zsinatok döntenek.

Tehát hogyan érti Máté-Tóth András a dogmafejlődést? Én így értem: Az Úr Jézus nagy magvető. Ő elvetett magokat az Egyház szántóföldjébe. Kérdés, annak a magnak a fejlődése.

Ha monitorozva követnénk egy emberi magzat életét első napjaitól, bizonyos ideig nem látnánk kezeket és lábakat. Ám amikor azok a kezek-lábak megjelennek, szabad-e levágni róla, mint új jelenséget? Az élet maga a legkonokabbul konzervatív, és ezért valóban életújító!

Ha a szentségi papság, mely lényegében különbözik a hívek papságától – Keleten és Nyugaton egyaránt megjelent és megmaradt – lehet-e azt mondani, mondjuk Krisztus után 1500 évvel vagy 2000 évvel, hogy az idegen fejlemény, mégha segítette is az akkori emberi társadalom hierarchikus jellege? Az emberi társadalomban sem a hierarchikus jelleg a probléma, hanem annak a hatalmi eltorzulásai. Az Úr Jézus nem a hierarchiát jött el megszüntetni, hanem azt fejetetejére állítani: (ld. Jn 13,1-16) A „potestas sacerdotalis” valójában „capacitas sacerdotalis”: papi képesség. A felszentelésben képességet kaptam Krisztus áldozatának szentségi megjelenítésére, bűnök alóli feloldozásra, stb. Egy képességet lehet uralkodásra használni, de nem arra való. A nőknek van képessége embert szülni a világra, de ha uralkodik gyermekein, akkor lelkileg megfojtja őket.

Ne ködösítsünk, amikor azt mondjuk, „minden keresztény hívva van Isten országának építésére az önzetlen szeretet közegének és kultúrájának megteremtésére, az Evangélium örömüzenetének hirdetésére, misszióra és keresztelésre, az Eucharisztikus lakoma megünneplésére (igen, de nem misézésre, az csak fölszentelt pap szolgálata által lehetséges!) és Isten megbocsátó irgalmának tanítására (igen, de nem feloldozásra!)” Ne kavarjuk össze a Keleten és Nyugaton egyetemesen meglévő fölszentelt papot az általános papságban részesült megkeresztelt emberrel. A felszentelt mindenestül értük van. Jelszerűen is. Ő úgy hoz létre a Lélekben családot, hogy ő nem családapa, és ha az Keleten az alsópapság tagja, akkor sem testi családot hoz létre az egyházat szervezve!

Ha a kétezer éves nagy hagyomány fejlődésének szerves voltát tagadja valaki, akkor nem vallhatja nyugodt lélekkel azt, hogy Jézus Krisztus Isten és a Szentlélek Isten. Ugyanis akkor az Isteni Magvető nem élő magot vetett, hanem csak vallást alapított, amelyben előfordulhat, hogy évekkel később homlokegyenest mást kezdenek el tanítani, mint addig: vagy olyan dolgok fejlődnek ki a tanításból, amelyek idegenek attól.

Azért kényszerültem mindezekről írni, mert amikor Máté-Tóth András a katolikus papság és a cölibátus kapcsolatáról ír, akkor magáról a felszentelt papságról (és a miséről) valamint az Egyház tévedhetetlenségéről (nagy igazságokban) és a hagyományról úgy fogalmaz, hogy az nem nevezhető katolikusnak.

Tessék egyetlen olyan idézetet hozni a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból és az utána következő pápáktól, amely alátámasztaná akár a hívek egyetemes papságának összekeverését a fölszentelt papsággal, akár a szentmise kizárólagos lakoma voltát támasztaná alá!

Annak pedig, hogy milyen bibliográfiát hoz a cölibátusról az Internacionale Bibliographie zum Priestercölibat 1952—2014. – csak annyi a bizonyító ereje, mint a 3525-ben kiadandó nemzetközi bibliográfiának a genderideológiáról a Katolikus Egyházon belül 1990-2050-ig.

A Szentlélek Istennek az egyetemes zsinatokon megmutatkozó, pontosan megfogalmazott igazságokat sugalló működése a mérvadó, nem az egyetemes zsinatok előtt, alatt és utána megírt vagy hanghordozóra rögzített véleményzuhatag.

Nem a saját véleményemet szeretném képviselni. Valaki legyen szíves közölje már sorrendbe szedve a II. Vatikáni Zsinat és a pápák megnyilatkozásait a papi cölibátus kérdéséről [ÍME - KV szerk.]! Ez szolgálná a látóhatár tágasságát, és a kérdés érdembeli újramegvitatását azok részére, akik ezt megvitatni óhajtják.

Máté-Tóth András a papi cölibátussal kapcsolatos megnyilvánulásaiban – ezt most már világosan látom – nem a papi cölibátus az alapkérdés, hanem az, hogy neki már nem féltett kincs és ezért nem is védi a Katolikus Egyház tanítását a szent hagyományról, az Eucharisztikus áldozatról és a felszentelt papságról (azt összekeveri az általános papsággal).

Amikor hangsúlyozzuk azt, ami a Katolikus Egyház hitében eltér más keresztény felekezetek hitétől, akkor nem arról van szó, hogy ahhoz ragaszkodunk, ami elválaszt minket azoktól, akiknek a hitükből ezek hiányoznak, hanem őrizzük a Jézus Krisztustól, az Isten Fiától kapott ajándékokat, amelyek töretlenül közösek voltak 1500 évig, és hívjuk őket erre a teljességre, megbecsülve azt, ami összeköt bennünket.

Ha pl. Oltáriszentség imádása bálványimádás, tehát kb. 2000 éven át a Katolikus Egyház bálványimádásban élt (a legszörnyűbb bűnben), akkor annak egyedül a Názáreti Jézus az oka, miért nem beszélt világosabban! (De lehet világosabban beszélni?). Ha pedig nem tudta biztosítani Szentlelke által, hogy szavait úgy értsék, ahogy Ő akarta, akiről éppen az Utolsó Vacsorán azt mondta: „…ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) akkor Ő nem Isten.

Amikor kötelező olvasmányként Jáki Szaniszló művét ajánlom ["A coelibatus teológiája"; lásd belőle ezt a részletet - KV szerk.], akkor éppen az elvetett mag kicsírázásának és fejlődésének adatokkal történő bemutatását ajánlom. Pontosan azt, hogy a különböző nézetek, vélemények, emberi gyengeségek közepette hogyan tör utat a papi cölibátus. Megkerülhetetlen mű, Alfonz Mária Stickler bíboros művével együtt. Pontosan arról szól, hogy a „kötelező papi cölibátus hosszú és színes történetre tekint vissza” ahogy Máté-Tóth András írja. Ez igaz, de a mondat második fele csúsztatás: „így a teológiai vélekedések gazdag és nem egy irányba mutató hagyományra építhetnek.” Most már nem építhetnek más hagyományokra, amióta döntött az Egyház egyetemes zsinatokon. Olyan érvelés ez, mintha valaki bemutatná az arianizmus hosszú és színes történetét, és most katolikusként építene azokra a „színes” történetekre: lehetne ma ariánus, semiariánus, esetleg monofizita, stb.

Az egyetemes zsinatok nyilatkozatai a hittől megvilágosított értelmet, a Szentlélek kegyelmével, a hittől meg nem világosított értelem ellen védi. Ez soha nem leszűkülés, hanem új távlatok nyitása. Éppen ezért ajánlom „kötelező” olvasmányként Jean-Pierre Batut: Föltámadás, cölibátus, szüzesség című tanulmányát (Communióban jelent meg Török József prof. fordításában [Communio 1995/III. évf./III. - KV szerk.]), mert ez a tanulmány elénk tárja azt a tényt is, hogy elfogadva a Katolikus Egyház egyetemes zsinatainak döntését és koncentrálva a Krisztus-misztériumra újabb és mélyebb összefüggéseket láthat meg a hívő és kereső értelem!

Tehát a „féltett kincs” – az Egyház hagyományos tanítása (főleg egyetemes zsinati döntésekben megfogalmazva) a nagy szellemeknek és a kicsiknek (akik közé magamat sorolom) lehetőség a végtelen távlatok felfedezésére és egészen új, szívet-lelket gyönyörködtető, életadó összefüggések meglátására.

Az Úr Jézustól származik az ellenségszeretet meghirdetése is. Ennek is meg lehetne írni az ugyancsak „hosszú és színes”, és tegyük hozzá, botrányos és ugyanakkor a szentek életében ragyogó történetét, de ez nem hatalmazna fel minket, hogy ezt a parancsot másként, akárhogyan értelmezzük és éljük.

Ugyanúgy meg lehetne írni a Katolikus Egyházban a házasság „hosszú és színes” történetét, mely ugyancsak botrányos és dicsőséges (ám a botrányok nem érvek a házasság ellen). Valószínűleg előbb írják meg a cölibátusban élő papok „hosszú és színes”, botrányos és dicsőséges történetét (a botrányok itt sem szólnak a cölibátus ellen) – de mindez nem jogosítja fel a ma élő Jézus Krisztust, Isten megtestesült Fiát követő keresztényt a házasságtörésre, vagy a házasság eltörlésére; sem a cölebsz papot a cölibátus fogadalmának megszegésére vagy eltörlésére.

Boldog John Henry bíboros, aki cölebszként volt anglikán pap (akkor ez már majdnem teljesen megszűnt az anglikánoknál) azt állította, hogy valószínűleg ugyanannyi protestáns, házasságban élő lelkész vétkezett a 6. parancs ellen, mint amennyi katolikus pap; de ez nem szól a házasság ellen, sem a cölibátus ellen. Mindkettő engedett az ördög, a világ és a test csábításának.

Mennyivel állnak jobban hitben, reményben, szeretetben a protestáns egyházak, ahol női lelkészek illetve lelkésznők szolgálnak? Nyilván ott ez helyes lehet, hiszen a lelkész nem pap, hanem csupán az általános, királyi papság részese.

Éppen a Máté-Tóth András által kiemelt közösségépítés oldaláról nézve, a cölibátust valóban élő papság nagyobb lehetőségeket kapott annak a közösségnek, testvériségnek az építésére, amely testvériség már nem a test és a vér szent kötelékén alapul, hanem azok közös istengyermekségén, akik nem a vérből sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek (ld. Jn 1,13).

Amikor azt mondom, hogy a cölibátusban élő pap több lehetőséggel rendelkezik a nem test és vér szerinti közösség építésére, akkor nem állítom azt, hogy a házas görögkatolikus pap eleve kevesebbet is tesz az Egyház építésére. Nem! Mert ha a cölibátus által eleve adott lehetőséggel nem él a pap, hanem magának él, akkor a szentéletű, házasságban élő görögkatolikus pap - kevesebb lehetőséggel élve - hatékonyabb egyházépítést végezhet.

Mindkét állapotban elsősorban az életszentségre való törekvésen belül működik a fölszenteltség hatékonysága! De mivel olyan súlyos feladatról van szó, mint az Egyház építése a felszenteltségben kapott képességek által, azért itt a Latin Egyház egyértelműen Jézus Krisztusnak az egyetlen Főpapnak az állapotára hivatkozva, a több lehetőséggel rendelkezők közül választja ki papjait. Ám mindkét esetben az alap: az életszentségre való törekvés, mely a vértanúságig képes elmenni. A vértanúságban viszont a férfi elhagyja feleségét és gyermekeit, ám az örök életet kapja, és benne mindent, őket is, ha üdvözülnek.

Mivel levélváltásunk olyan egyetemes réteget ért el a mi katolikus keresztény hitünkben és életünkben, amely nélkül valóban lehetetlen katolikus módon beszélni a papi cölibátusról, én Máté-Tóth Andrással befejezném ezt a nyílt levelezést, mert az egész Katolikus Egyház Katekizmusát nem lehetséges végigbeszélni nyílt levelezésben.

Szóljanak hozzá mások is, akik ugyanarról a közös alapról indulnak.

Fr. Barsi Balázs