Több mint másfélezer esztendeje, hogy meghalt. S mégis él; nemcsak a boldogult lelkek közösségében Isten színe előtt, hanem itt közöttünk is. Nincs az az eldugott könyvtár, ahol egyik-másik könyvével ne találkoznánk; nincs az a művelt ember, aki ne hallott volna róla. A legegyszerűbb hívő is jól ismeri, anélkül talán, hogy sejtené: amit a katekizmusban tanult eredeti bűnről, kegyelemről, szentségekről, jórészt Szent Ágostontól tanulta. S amikor imádkozik, lelke sokszor Szent Ágoston szavaival emelkedik az ítélet és irgalom Istenéhez. Még a nem hívők is mint a legnagyobb emberek egyikét tisztelik.

Pedig a maga korában egy jelentéktelen afrikai kikötővárosnak, a numidiai Hippónak volt püspöke; igénytelen megjelenésű, kistermetű, gyönge mellű, vézna ember volt. Mi tette tehát naggyá? Azt lehetne gondolni: esze. Bizonyos is, rendkívül sokat tudott, sokat írt és zseniális ember volt. De kortársai között voltak nagyobb tudósok és nem kevésbé eszes emberek; s ma ki emlegeti őket?

Szent Ágoston azért lett olyan nagy Isten országában, mert istenadta nagy tehetségét mindenestül Isten szeretetére irányította és az Úr Krisztus szolgálatára fordította. S hogy ezt megtehette, Isten külön kegyelmének a műve. Ő maga mondja: „Megtérésének kezdetétől teljesülésének végéig az Úrban dicsekedjék, aki dicsekszik. Mert amint nem tudja senki véghezvinni a jót az Úr nélkül, úgy nem tudja elkezdeni sem az Úr nélkül”. Így beszél az, akit az Egyház „a kegyelem doktorá”-nak tisztel. S csakugyan az isteni kegyelem szükségességéről szól majd minden írása, s a kegyelem fölséges műve ő maga is, az élete is.

Hiszen nem úgy kezdte, mint aki szentnek, sőt nagy egyházdoktornak készül. Ellenkezőleg, a világiasság és hiúság útján indult el, s csakhamar a tévelygés és bűn kanyargóira tévedt. Miként járt tékozló fiúként távol az atyai háztól, és miként vezette aztán haza az isteni kegyelem keze, nagy alázattal ő maga megvallotta az egész világ színe előtt Vallomások (Confessiones = Isten-dicsőítés) c. híres könyvében.

354-ben született Afrikában, a numídiai Tagasztében. Atyja, Patrícius, kissé nehéz természetű, de jólelkű pogány római kispolgár volt; anyja Szent Mónika (lásd máj. 4). Az okos, tűrni és várni tudó szent keresztény anyának és hitvesnek ez a mintaképe legidősebb fiát kicsiny korában egy súlyos betegségében majdnem megkeresztelte. De mikor jobban lett, elhagyta, „hogy a szentséget később több haszonnal vehesse”. Nem sejtette, mi lesz annak a vége, hogy a rendkívül élénk szellemű nagytehetségű fiút a keresztségi kegyelem nélkül bocsátotta ki az életbe.

Maga Ágoston fölpanaszolja, hogy gyerekkorában nagy hibája volt a becsvágy - ha valaki föléje kerekedett, sírni tudott. Oly szenvedélyesen átengedte magát a gyermekjátékoknak (labda és madarászás), hogy közben minden másról meg tudott feledkezni. Sok kísértése volt hazudozásra. Mikor aztán serdülő korában felébredt érzékisége, Karthágóban, ahová felsőbb tanulmányra került, a pogány környezetben ő is a pogány ifjak útjára tért és sokat vétett a hatodik parancs ellen. Becsvágya akkor már gőggé fejlődött. Jóllehet katolikus hitjelölt volt (katekumenus), tudománya vélt magaslatán lenézte anyja vallását, mint dajkamesét. A Szentírást, mint „barbár” könyvet, félre tolta, inkább a pogány írók veszedelmes szerelmi történetein érzelgett és beiratkozott a manicheusok közé, akik azt hirdették, hogy különb a tanításuk, mint a katolikusoké, akárcsak ma a spiritiszták és teoszofisták.

Az anya sokat sírt fia tévelygésein. Könnye és imádsága nem ment kárba. A kegyelem megkezdte csöndes munkáját. Ágoston akármilyen messze eltávozott Istentől és az ő Krisztusától, ifjú lelke egész hevével szerette és kereste az igazságot. Megszerezte az oklevelét, szónoki iskolát nyitott előbb szülővárosiban, aztán Karthágóban. Közben azonban nem szűnt meg tanulmányozni, különösen az ún. újplatónikus filozófusokat. Sokat gondolkodott és vitázott. Éles elméje csakhamar rányitott, hogy a manicheizmus szédelgés; sok szép szó, de semmi igazság; aranypohár, de üres. Mikor 383-ban anyja tudta és akarata nélkül áthajózott a tengeren és Rómában nyitott iskolát, már kiszabadult a manicheus tévedésből; de úgy gondolta, hogy a kereszténység mégsem való igazán tudós és gondolkodó embernek.

Akkor, félévi római tartózkodás után Isten Milanóba vezette, hol az állami iskolán kapott állást. Itt megismerkedett Szent Ambrus püspökkel, korának legjelentősebb emberével (lásd dec. 7). Eleinte csak kíváncsiságból járt prédikációira; a szónoklat tanára bámulta a híres szónokot. Hovatovább azonban megragadta tanítása és megfogta imponáló egyénisége. Most már más szemmel nézte a Szentírást, különösen Szent Pál leveleit. Mellette termett anyja is, körülvették ifjúkori barátai, köztük a széplelkű Alípius (lásd aug. 15). S ebben a lelkes társaságban, mely Ágoston egy barátjának Cassiciacum nevű mezei jószágára vonult vissza, az imádság mellett járta a lelki beszélgetés, szentírásolvasás, elmélkedés. Ágoston lelke egyre puhult, csak az érzékiség kötelékét nem sikerült még elszakítani; nem tudott megválni egyetlen fiának, a széplelkű és tehetséges Adeodátusnak anyjától. Ekkor jött a kegyelem döntő lökése.

Több neves embernek, Nólai Paulinusnak (jún. 22), a híres tudós Marius Victorinusnak megtérése már erősen fölkavarta lelkét. Most látogatóba jött egy földije, Ponticiánus. Ez nagy lelkesedéssel beszélt neki Remete Sz. Antalnak (jan. 17) csodálatos életéről és halálának még akkor friss emlékéről, és elmondta, hogyan késztetett Szent Antal életének olvasása két előkelő udvari tisztviselőt a világi hívságok elhagyására és szent remeteségre. Akkor betelt a mérték. „Hallottad, mondotta Alípiusnak? Fölkelnek a tanulatlanok és elragadják a mennyországot, és mi a mi nagy tudományunkkal együtt a testben és vérben fetrengünk. Ezek előttünk járnak; nem röstelljük, hogy legalább nem követjük?”

A nagy lépés így elő volt készítve Ágoston lelkében. A többi a Szentlélek titkon szövődő és nyíltan kicsattanó műve volt. Ágostonban fölkavarodott tizenöt évnek minden kínja és kegyelme. Izgatottsága kiűzte a szabadba, a kertbe. Itt kedves éneklő gyermekhang üti meg fülét: Vedd, olvasd (tolle, lege). Találomra fölüti Szent Pálnak az imént félre tett leveleit és olvassa: „Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, hanem öltözzetek az Úr Krisztusba” (Róm. 13,13). Elemi erővel törnek elő könnyei és ez a könnyár elmossa a természet utolsó ellenkezését. A 387. év ápr. 25-ére virradó éjszaka, húsvét hajnalán fölveszi a keresztséget Szent Ambrus kezéből hű barátjával Alípiussal és fiával, Adeodátussal együtt.

Nem hiába vívódott annyi éven keresztül. Kemény elhatározást érlelt: nemcsak kereszténnyé lett, hanem szigorú önmegtagadó életre adta magát; aszkéta lett, amint akkor mondták. Egy ideig még folytatta Cassiciacumban barátaival imádságos és elmélkedő életét. Aztán visszaindult hazájába; Milánó zord éghajlata nem tett jót gyönge mellének. Boldogan kísérte anyja, Mónika. Hisz betelt hő vágya; kereszténynek, sőt aszkétának látta fiát; könnyei és imádsága bőséges gyümölcsöt termettek. Ott Ostiában Róma mellett, a tenger partján, hálától túláradó lélekkel emlegette ezt; egy pillanatra megnyílt előtte a menny, hogy aztán örökre befogadja hajlékaiba hű munkását. Ágoston hazament és szülővárosában vagy három évig folytatta néhány társával a cassiciacumi magány imádságban és tanulmányban telő életét. Így is akart berendezkedni egész életére. Isten azonban mást szánt neki.

Egyszer elhagyta a gondosan őrzött magányt és betért Hippóba a bazilikába. Úgy gondolta, senki sem ismeri. Valérius, az agg püspök, éppen keservesen panaszolta, mennyit szenved egyháza a paphiány miatt. Akkor elkiáltotta magát valaki: Itt van Ágoston, szenteld föl őt! S a nép elemi erővel csatlakozott ehhez a követeléshez. Az ellenállás teljesen hiábavaló volt. Valérius Ágostont 391-ben pappá szentelte és hogy elejét vegye minden más lehetőségnek, négy évre rá segédpüspökévé szenteltette.
Nemsokára meghalt és Ágoston örökébe lépett 395-ben Hippó püspöke lett.

Abban az időben püspöknek lenni annyit jelentett, mint a népnek mindene lenni: nemcsak pásztora és tanítója, hanem főispánja és szolgabírája, anyagi támogatója és védelmezője. A valaha annyira hatalmas római birodalom ugyanis bomlófélben volt, nem tudott már rendet tartani, igazságot szolgáltatni és védelmet nyújtani. Fejetlenség, vesztegetés, folytonos zavargások, fosztogatások és sarcolások járták bent; kívülről pedig a népvándorlás barbárjai fenyegették. Az Egyháznak is állandó nagy gondot okoztak az erőszakos veszedelmes eretnekségek és az általános fölfordulásban az egyházi fegyelem folytonos lazulása.

Ágoston vállalta a terhet. Főgondja volt híveit megtartani a katolikus hit tisztaságában.

Tudta ő, hogy „az igaz hitből él” és hogy éppen nehéz időkben mennyire ezen fordul minden: „a hívőnek minden lehetséges”. Ezért minden nap délutánján fölment székesegyházának, a Béke-bazilikának szószékére és magyarázta az evangéliumokat, a zsoltárokat, a hit titkait, a keresztény élet útjait. Szavát megtoldotta írásaival. Amilyen mestere volt a szónak és tollnak, el lehet gondolni, micsoda hatása volt prédikációjának és írásának!

Azonban a leghatásosabb tanító mindig a tanító tulajdon élete. S ebben Szent Ágoston a következő századoknak nagy példát adott. Elsőnek tette meg, hogy papjaival közös életet folytatott s így atyja lett az ágostonos szerzeteseknek, amilyenek pl. a premontreiek is, de mintája lett elsősorban a tulajdon papjainak.

Barátja és tanítványa Posszídius, aki utóbb megírta életrajzát, azt írja: „Ruhája, saruja, fekvőhelye szerény volt; sem nem keresett, sem nem hitvány, hanem illő. Asztala egyszerű volt és mértékletes; a főzelék mellé olykor hús is került a vendégek és a betegek miatt; bor pedig mindig. Az evőeszköz ezüst volt; az edények agyag, fa vagy márvány. Nem mintha nem telt volna különbre, hanem mert így akarta. A vendégszeretetet állandóan gyakorolta, de ebédlője faláról ez a fölirat intett: Akinek szokása a távollevők életét rágni beszéddel, tudja meg, hogy itt nincs helye. A szegényekre mindig volt gondja. Abból juttatott nekik, amiből a vele lakóknak; ti. mindig a papjaival élt egy födél alatt, közös költségen. Ha tehette, otthon időzött; olvasott és írt. De az árvák, özvegyek és betegek látogatására mindig készen állott. Végrendeletet nem csinált, mert Isten szegénye maradt; nem volt neki miről”.

Amíg így híveinek mindene volt, s még ügyes-bajos dolgaikban is eljárt, jóllehet gyönge volt az egészsége, állandóan rajta tartotta szemét az egész Egyház és a római világ állapotán. Ahol bajt vagy veszedelmet látott, hatalmas lángelméjével készen állott védelemre és segítségre.

410-ben az ariánus gótok Alarik királyukkal betörtek Rómába és iszonyú fosztogatást és pusztítást vittek végbe. A katolikusok följajdultak, a pogányok morgolódtak: Rómát ez a hallatlan megalázás (nyolcszáz éve nem látott fala előtt ellenséges hadat) azért érte, mert elhagyta ősi vallását. A jobb hazafiak, keresztények is, úgy gondolták, Róma pusztul, itt a világ vége. Ágoston nekilátott egy nagy műnek. Azt a címet adta neki: Isten országa (De civitate Dei); tizenhárom évig dolgozott rajta, s diadalmas szellemmel megmutatta, hogy a nagy megalázás oka nem a pogányság elhagyása, hanem a keresztények lagymatagsága; az egész világtörténelem pedig állandó harc, Isten országa és a sátán országa között; és nem lehet kétséges Isten országának végső győzelme.

A legnagyobb elszántsággal és fáradhatatlansággal harcolt azonban a nagy veszedelmes eretnekségek ellen. Mindenekelőtt ott voltak a manicheusok, kik valaha őt is megtévesztették. Aztán a donatisták, egy erőszakos és rátarti felekezet, mely csak a maga követőit akarta igazi keresztényeknek elismerni. Ágoston addig szorongatta őket, amíg kénytelen-kelletlen elfogadtak nyilvános vitára hívó fölszólítását. 411-ben folyt le a híres vita Karthágóban, közel 600 püspök jelenlétében. Ágoston egymaga állta a harcot napokon keresztül és fényes diadalt szerzett a katolikus igazságnak.

A rákövetkező évben meg kellett kezdenie azt a harcot, mellyel a legnagyobb szolgálatot tette az Egyháznak: a pelágiánus eretnekség ellen, mely azt tanította, hogy Krisztus kegyelme nélkül, merőben emberi igyekezettel is meg lehet szerezni az örök boldogságot. Szent Ágoston tulajdon keserves tapasztalásból tudta, micsoda tisztátalan tüzek égnek bennünk, s mennyire csak a mennyei szeretet szent tüze tudja azokat elnyomni; sokkal jobban ismerte a Szentírást, semhogy szívének minden rostjával ne vallotta volna: Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fáradoznak, akik építettek rajta (Zsolt. 124). Húsz évig harcolt szóban, írással, zsinatokon a pelagiánusok ellen, és lett „a kegyelem doktora”.

Ezek a harcok és diadalok az egész Egyháznak, az akkori egész világnak színe előtt folytak és páratlan tekintélyt és tiszteletet szereztek Ágostonnak. Három világrész az ő szavára lesett. A kor legnagyobb emberei hódoltak neki. Pápák és zsinatok az ő tanításit ismételték. És ő megmaradt mindenestül annak az igénytelen, szeretettől égő és alázatos embernek, amilyennek a cassiciacumi és tagasztei magány kiérlelte.

Negyven évig kellett eretnekekkel harcolnia. Állandóan tapasztalta és szenvedte konokságukat, álnokságukat, sőt erőszakosságukat - a donatisták még élete ellen is követtek el merényletet. S mégsem vesztette el velük szemben őszinte szeretetét és szelídségét. „Gyűlöljenek ám azok, mondotta, akik nem tudják, milyen keserves dolog megtalálni az igazságot.”

Az utókor általában nagy eszét bámulja. De nem szabad elfelejteni, hogy azt a hatalmas elmét a legtisztább Isten- és emberszeretettől lángoló szív sugalmazta. Helyesen szeretik Ágostont a középkorban úgy ábrázolni, hogy égő szívet tart kezében.

Az ilyen kivételes tehetségű és már életében világhírűvé lett embernél azonban mégis a legnagyobb érdem, mert a legnagyobb önmegtagadásba kerül: az alázatosság. Ágoston tanította, hogy ez minden komoly keresztény élet alapja: Aki szilárd, nagy épületet akar emelni, annak mély alapot kell ásnia; minél magasabbnak szánja az épületet, annál mélyebbnek kell lenni az alapnak; minél magasabbra akar emelkedni a szentségben, annál mélyebben kell belegyökereznie az alázatosságba. Ezt Ágoston nemcsak tanította, hanem élte.

Aranyszájú Szent János mellett az Egyház leghíresebb szónoka; mégis azt mondja: Beszédemmel majdnem mindig elégedetlen vagyok. A legkiválóbb keresztény író, és mégis élete vége felé nekiáll, végigmustrálja összes írásait (16 misekönyv kötet) és ami hibát talál, nyilvánosan visszavonja (Retractationes) - amint nem röstellte nyilvánosan meggyónni ifjúkora bűneit (Confessiones).

Hetvenkét éves korában megválasztatta segédpüspökének Herakliust, s így legyőzte az idős elöljáróknak azt a kísértését, hogy tekintélyükkel, de egyúttal korukkal is ránehezednek a fiatalabb nemzedékre. Ami szabad ideje maradt, a Szentírás tanulmányozására, elmélkedésre, a bűnbánati zsoltárok nyomán vezeklésre szánta.

430-ban Afrikát elárasztották az ariánus vandálok. Kegyetlenkedéseik elől a falvak lakosai a megerősített városokba menekültek. Hippo is hamar megtelt menekülőkkel. Ágoston ekkor 76 éves volt. Négy évtizedes szakadatlan munka, kora és gyönge szervezete dacára teljesen ép érzékekkel és érintetlen elmével újra nekilátott kormányozni és gondozni a tömegeket testi-lelki ínségükben. De csakhamar ágynak esett. Járvány ütött ki a zsúfolt lakosság között, s őt is megragadta. A hívek most is zaklatták. Ő azonban úgy gondolta, befejezte püspöki művét; most joga van ahhoz, hogy zavartalanul készüljön a nagy útra. Senkit sem engedett már magához néhány meghitt barátján kívül. A bűnbánati zsoltárokat a falakra íratta, hogy folyton szeme és lelke előtt legyenek. Így elmélyedés és bűnbánat szárnyain ment át sok harc és munka után abba az örök hazába, melytől megtérése óta a legsúlyosabb földi gondok között sem fordította el soha tekintetét, és amelyről ő mondotta azt az azóta annyiszor megismételt szót: „Háborog és hányódik a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik, ó Isten!”

Teste Páviában nyugszik, ahová Luitprand longobárd király hozatta 740 körül Szardíniából - ti. ide mentették a nagy vandál üldözés idején 500 körül a száműzött afrikai püspökök.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)