A katalánok földjén Spanyolországban van Kardóm városa. S nem messze tőle egy Portello nevű falucska. A falun túl pedig kisebb-nagyobb majorságok. Benyúlnak az erdős hegyek közé. Benn az erdőben, ahol már a szétszórt tanyák füstje sem látszik, állt a 13. század első felében egy kápolna. Szent Miklós püspök tiszteletére építették. A kápolna mellett remete telepedett meg. Ott imádkozgatott a nagy magányosságban éjt és napot által. Csak az átvonuló pásztorok nyájai törték meg néhanapján a csendet.

Egyszer azonban megjelent a vidéken egy ifjú pásztor. Nap-nap mellett a kápolna felé terelte nyáját. S míg juhai a tisztáson legelésztek, maga a kápolna Mária-képe előtt térdelt hosszú imádságban. Nem gondolta volna róla az ember, hogy már megjárta Barcelona iskoláit, és hogy Kardóna grófjával közeli rokonságban áll. A Fox-Sarroi nemesi család sarja az ifjú pásztor: Rajmond.

Az egyik majorságról jár ide. Úgy látszik sok mondanivalója van a Szent Szűz számára. Neki panaszolja el lelkének vívódásait, előtte szövi reményeit. Máshoz nem nagyon fordulhat. Az anyja meghalt, mielőtt a világra hozta volna. Az orvosok műtéttel hozták napvilágra a kis Rajmondot a halott anya testéből. Ezért aztán Nonnatusnak is hívják: olyan, aki nem született. Az apja pedig - elszegényedett nemes - nem érti a fiú terveit. Miért jámborkodik annyit? Azt várná tőle, hogy vesse latba tehetségét s virágoztassa fel újra a családot. Most is azért küldte erre a megmaradt tanyára, hogy talán belejön a gazdálkodásba, kedve támad a gazdagságra, a parancsolásra, a világi életre. Úgy látszik, a sok könyv csavarta el a fejét! Még pap lesz belőle vagy kolostorba megy. De azt már nem engedi!

Azonban elszámította magát. A fiút itt a tanyán minden még inkább eltávolította a világtól, s közelebb vitte szíve vágyához: Istenéhez. Jár a juhai után. S olyan messze esik akkor a világ; a szabad ég alatt olyan közel van az Isten. És ott van a kápolna is a Mária-képpel. Amíg ő imádkozott, őrzőangyala vigyázott a nyájra. Az apja is látta ezt egyszer, a mikor kinn járt utánanézni a fiának. Most mar szeretné, ha nem küldte volna ide, a magányosságba. Biztatja is: menjen az aragóniai király udvarába.

Megvannak a jó összeköttetések. A fiú is okos, széptermetű; megállja a helyét. Nyitva előtte az élet!

De Rajmond nem ment. Pedig sokszor mintha saját magából is hallaná a hangot: Nem való neked ez az élet, nem illik ilyen előkelő származáshoz, reményteljes ifjúhoz. Egyszer még egy titokzatos idegen pásztor is ezzel állt eléje. De azután, mikor válaszolt neki, hogy Szűz Mária útbaigazítását várja: a Mária név említésére eltűnt - a kísértő volt!

Van hát elintéznivalója hosszú imádságaiban. De a Szent Szűz is pártját fogja: „Ne félj Rajmond! Fiammá fogadlak”. Azóta valahányszor látta Szűz Mária képét; azt hajtogatta: „Ez az én anyám, másik nincs, ő majd eligazít”. El is igazította. A Szent Szűz bíztatásából vette a bátorságot, hogy letegye a szent tisztaság fogadalmát. Ezzel a lépéssel a maga részéről már el is igazította élete útját. De ott volt még az apja. Állhatatos kérlelésre, rábeszélésre végül az is enged.

Rajmond ekkor Barcelonába ment. Valamelyik szerzetesrendbe akart belépni, olyanba, ahol tevékeny szeretettel szolgálhat az Úrnak és embertársainak. E fajta igényeknek éppen megfelelt a nem régen alakult mercedáriusok rendje. Nolaszkói Szent Péter (lásd jan. 31) alapította a mórok fogságában sínylődő keresztények kiváltására. Szent Péter örömmel fogadta Rajmondot, aki immár célba jutva nagy léptekkel haladt a tökéletesség útján.

Egy alkalommal - kemény téli időben - az országúton járt. Friss lépteivel utólért egy szegény öreg embert. Az bizony csak lassacskán ballagott. A hideg, a szél meg a hó ugyancsak verte. És még kalapja sem volt az öregnek. Rajmond megszánta, neki adta a maga kalapját. Hazamenet azután imádkozni kezdett. Imádsága közben megjelent előtte Szűz Mária egy gyönyörűséges szép virágkoszorúval. „Ezt annak szántam, aki odaadta a kalapját a szegény öregnek” mondotta az Istenanya és nyújtotta Rajmond felé a koszorút. De a Szent tiltakozott: Olyan kicsiség volt az eset. És ha már jutalomról van szó, nem virág kell neki, hanem az Úr Jézus Krisztus. Alig mondta el kívánságát, megjelent előtte az Úr. A fején ott volt Rajmond kalapja. Kezében volt a virágkoszorú és a maga töviskoronája, választást engedett neki. A Szent a töviskoronát választotta, a szenvedő, áldozatos szeretet koronáját. Meg is kapta. S rövid idő múltán már nemcsak látomásban, hanem a földi élet kemény valóságában is megkapta.

Három évre rá, hogy a rendbe lépett, Nolaszkói Szent Péter maga mellé vette őt kísérőül első fogolyváltó útjára. Azután pedig még háromszor küldte át Algírba. Harmadik alkalommal Rajmond már minden pénzét elköltötte váltságdíjra, és még mindig sokat nem tudott kiszabadítani. Erre önmagát ajánlotta fel kezesül azokért, akik nagy nyomorúságukban már a hittagadás veszélyében forogtak.

Egyideig szabadon járhatott a városban. Sorra vigasztalta a keresztényeket, sőt még a MOHAMEDÁNOK TÉRÍTÉSÉVEL is próbálkozott. Mikor azonban néhány előkelő mohamedán úr is megtért, feljelentést tettek ellene. A halálbüntetéstől csak az mentette meg, hogy ellenségei nem akarták elveszíteni az érte járó váltságdíjat. A prédikálástól azonban eltiltották.

Rajmond a tilalommal nem törődve tovább folytatta a térítést. Egész sereg mohamedán keresztelkedett meg. Erre elfogták, végighurcolták az utcákon, és minden utcasarkon megkorbácsolták. Majd tüzes vassal átlukasztották ajkát és egy nagy lakatot tettek a szájára, hogy ne szeghesse meg többé a prédikálási tilalmat. Így, lakattal a száján, odaláncolva a falhoz szenvedett nyolc hónapon át a börtönben.

Mikor Nolaszkói Péter értesült kegyetlen sorsáról, összekoldulta a váltságdíjat s kiszabadította. Közben IX. Gergely pápa kardinálissá nevezte ki. Hősies szenvedésének híre, magas méltósága nagy tömeget vonzott fogadására, mikor Spanyolországba megérkezett. Kardóna grófja felajánlott számára egy szépen berendezett palotát. Ő azonban, mintha mi sem történt volna, visszavonult kolostorába. Csak a pápa parancsára mozdult ki onnan, hogy Rómába menjen. A fogság szenvedései azonban annyira megviselték, hogy útközben Kardónéban meghalt az 1240. évben augusztus 31-én, harminchat éves korában.

Holttestét többen is maguknak követelték. A vitatkozások után egy együgyű ember javaslatára végre abban egyeztek meg, hogy testét egy kocsira teszik, s ahová a vak öszvér viszi a kocsit, ott temetik el a Szentet. Így jutott ahhoz a kápolnához, ahol annyit imádkozott pályaválasztó ifjú korában. Később rendje kolostort épített sírja fölé.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)