SZENT KORNÉL PÁPA, VÉRTANÚ (+253.)

Csak két évig volt pápa. 251 áprilisában választották meg Szent Fábián pápa (+250. jan. 20.) utódjává. Valószínűleg a Cornelius-ok előkelő családjának a sarja volt. Kortársa, Szent Ciprián úgy jellemzi őt, mint békeszerető és nagyon alázatos embert. Sokat kellett szenvednie egy öntelt, római preszbiter, Novacián lázadása miatt, aki mint ellenpápa lépett fel vele szemben. Azonkívül rettenetes pestisjárvány tört ki Rómában, melynek igen sok ember esett áldozatul. Ezt a csapást a pogányok az istenek büntetésének tekintették a pogány kultusz elhanyagolása miatt s erre újra kitört a legvadabb keresztényüldözés. A keresztények boldogságtól sugárzó arccal haltak vértanúhalált. A pápát a császár Centumcellaeba (Civitavecchia) küldte számkivetésbe, ahol az sok szenvedéseibe belehalt 253. júniusában. Testét az üldözés elmúltával Rómában temették el. Az Egyház Szent Cipriánnal együtt szept. 16-án üli ünnepét. Ezt a közös ünnepet Szent Jeromos úgy magyarázza, hogy a két szent „ugyanazon a napon..., de nem ugyanazon évben” halt meg (Brev. Lect. VI.). Ez azonban téves adat, mert egyrészről egészen biztos tény, hogy Szent Cipriánt 258. szept. 14-én fejezték le, másrészről meg Szent Kornéliusról tudjuk, hogy ő 253. júniusában halt meg. A közös ünnepet tehát úgy kell magyaráznunk, hogy Szent Kornéliust szept. 14-én temették el Rómában a Kornélius-kriptában s ezt a napot Szent Ciprián halálának emlékével együtt ünnepélyesen megülték. Később az Egyház a közös ünnepet áttette szept. 14-éről szept. 16-ára.

SZENT CIPRIÁN PÜSPÖK, VÉRTANÚ (+258.)

Észak-Afrika partján, Szicíliával szemben, nem messze Tunisztól, a francia Algír fővárosától mérföldekre terjed egy rommező: rajta néhány szegényes bennszülött falu, legmagasabb helyén egy kápolna áll IX. Szent Lajos (aug. 25) emlékére. A szent francia király ugyanis ezek között a romok között táborozott keresztes hadával és itt halt meg. Ez minden, ami a mai utasnak beszél egy híres, nagy országról és városról, mely egy ideig a világ középpontja volt; Karthágóról van szó, melyet sok évszázaddal K. e. feníciai kereskedők alapítottak. Azután százados harcba keveredett Rómával. A győzedelmes római vezér, Scipio 146-ban K. e. földig lerontotta, a 700.000 lakosból életben maradt 50.000-t eladta rabszolgának, területét fölszántatta. A halálnak és pusztulásnak kellett átvenni örök uralmát - így tervezték az emberek. Isten másképp végezett.

Körülbelül száz év múlva a város újra fölépült. Római kivándorlók népesítették be, s római műveltség hódította meg a vidék pún és berber népét. A római műveltséggel együtt bekopogtatott az evangélium is, és csakhamar megtermette első tavaszának piros rózsáit, a szcili vértanúkat (júl. 13). Karthágó adta az ősegyháznak az első nagy latin egyházi írót, Tertulliánt (200 k.) és a püspöknek első nagy mintaképét Cipriánt, kinek élete és működése olyan, mint a jó homorú tükör: sűrítve meglehet benne látni, milyen volt az ifjú, alig kétszáz éves egyház; milyen bajok szaggatták keblét és milyen orvosságokat készített; miben vívódott és hogyan győzött.

Ciprián 200 táján született Karthágóban vagy környékén, igen jómódú és tekintélyes pogány szülőktől. Maga is pogányságban nevelkedett. Nem röstelli később megvallani, hogy bűnben és sötétségben tévelygett. S ez az éjszaka sokáig tartott, 45 éves koráig. Egy csillaga azonban volt ennek a hosszú éjszakának is: nem vesztette el a magasabb szellemi élettel való kapcsolatát. Ciprián, miként később nagy földije Szent Ágoston (aug. 28), rétorságot tanult, s idővel ünnepelt szónok és tanár, befolyásos és tisztelt ügyvéd lett. Nyilván becsületes lelke nyitotta meg szemét az evangélium világossága számára. Egy derék pap, Cecílián, a kezére járt. És az élete és dicsősége delelőjén álló férfiú tisztelői és barátai általános csodálkozására, sőt megdöbbenésére kereszténnyé lett. Még pedig becsületes, férfias egyéniségéhez híven: egész kereszténnyé.

A keresztvízből mint új ember emelkedett ki. Ezen maga sem győzött csodálkozni: „Hogyan lehetséges ez a pálfordulás? Hogyan lehet egy-kettőre levetni azt, ami vagy születésnél fogva belekeményedett a természetbe, vagy hosszú gyakorlás következtében beléáporodott? Mikor tanulja meg kevéssel beérni, aki dús lakomákhoz szokott? ... Efféléken sokat tűnődtem. Hiszen a pogány életnek sok köteléke tartott fogva, s azt gondoltam, lehetetlen kibonyolódnom belőlük - ennyire rabja voltam a rámaapadt vétkeknek ... s íme, mikor a második születésem (a keresztség) új emberré varázsolt, csodálatos módon egyszerre biztossá vált, ami kétes volt, nyilvánvaló lett, ami előbb zárva volt lehetségessé, ami lehetetlennek látszott.” Így érezte meg a keresztség újraformáló csodás erejét az érett férfi, míg mi ritkán eszmélünk rá arra a kegyelemre, mely tudattalan gyermekkorunkban ölünkbe hullott.

De eszerint is élt. Új emberré lett és teljesen hátat fordított a régi világnak. Lemondott fényes állásáról, vagyonát jórészt a szegények között osztotta ki, sőt még kedvenc tanulmányait is félretette, a pogány szépírókat. Már csak egy könyvet ismert, a Szentírást. De ezt aztán alaposan; nemcsak elméje, hanem élete számára is. Nem csoda, ha az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, és egy évre rá, a püspök halála után az egész nép viharos hévvel püspöknek követelte. Néhány pap ugyan ellenkezett; nagyon fiatalnak ítélték a hitben Cipriánt, meg aztán egyikük-másikuk úgy gondolta, hogy ismerne ő érdemesebbet is. Azonban a többség nem tágított. Ciprián Afrika prímása lett; és a hozzája fűzött várakozásokat a legteljesebb mértékben valóra váltotta.

Itt is mindenben becsületes, bölcs, érett férfiúnak bizonyult. Ismerte az embereket és az életet; nem kergetett délibábokat, de világosan fölismerte a valóságos szükségleteket és hajthatatlanul követte céljait: teljes szelídséggel, de energiával és ritka szervező tehetséggel.

Volt is rá csakhamar igen nagy szükség. A 250. esztendő elején olyan vihar kerekedett az Egyház ellen, amilyen még nem érte: a Décius császár elrendelte üldözés. A cél a kereszténység gyökeres kiirtása volt. Minden városban és a legkisebb községben is külön bizottság kutatta föl és idézte meg a keresztényeket. Aki vonakodott a pogány isteneknek áldozni, annak elkobozták vagyonát, őt magát börtönre vetették és megfontolt hosszas kínzással hittagadásra iparkodtak bírni. Alkalomadtán a máglya és kard lépett működésbe. Ekkor szerezték meg a vértanúság koronáját Szent Fábián pápa Rómában, Csodatevő Szent Gergely (nov. 7) Újcezáreában, Origenes, a híres tudós (lásd máj. 7) Palesztinában, Szmirnában Piónius pap. Papokra és püspökökre vadásztak elsősorban: úgy gondolták: „megverem a pásztort, és elszélednek a juhok”. Karthágóban is csakhamar fölhangzott a körszínházban a vad kiáltás: Az oroszlánok elé Cipriánnal! Ciprián menekült. Nem gyávaságból, ezt megmutatta nyolc évvel később. Hanem észbe vette az Üdvözítő szavát: Ha üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba: És tudta, hogy még nem ütött számára a győzelem és nyugalom órája; sok harcot és fáradságot kell még állnia azokért, akiknek lelkét és gondját a püspökséggel együtt magává vette.

A nyájnak most kétszeres szüksége volt energikus és okos pásztorára. A Décius-féle rendelkezések ugyanis készületlenül találták a hívek nagy részét. Hithűségük az első rohamra megingott. „A bukás általános volt”, írja Alexandriai Szent Dénes a maga egyházánál. Karthágó nem járt jobban. Püspökük alig kezdhette volt meg a harcot fő hibáik ellen; a világiasság, gyűlölködés, rakoncátlanság, durvaság, kapzsiság általános volt, a pogányokkal kötött vegyes házasságok lohasztották a keresztény buzgóságot. Ilyen lelkület nem teremt vértanúkat. Gyáva keresztények tömegesen jelentkeztek a pogány hatóságok előtt áldozatbemutatásra, amiről azután bizonyítványt (libellus) kaptak; mások megidézés és fenyegetés után, némelyek börtön és kínzás közepett tagadták meg hitüket.

Nagy baj és szégyen volt a bukottaknak (lapsi) ez a nagy száma. De új baj szegődött társul. A bukottak nagy részében idővel mégis fölébredt a lelkiismeret. Szerettek volna visszatérni a megtagadott Egyháznak közösségébe. Régebben ez csak úgy volt lehetséges, hogy szigorú és hosszú, többnyire egész életre szóló nyilvános vezeklést vállaltak. Ezt kívánta tőlük Ciprián is; aki a város közelében rejtőzött és nagyszerű pásztorlevelei, meg bizalmas emberei útján kormányozta az egyházat. De akárhány elbukott nemhogy alázatosan vállalta volna az üdvös vezeklést, hanem követelte, hogy vegyék vissza tüstént a hívők közösségébe. Kezükre járt az a néhány pap, kik annak idején ellenezték Ciprián püspökségét és aztán néhány ún. hitvalló (confessor), vagyis olyan keresztények, kik állhatatosan kitartottak hitükben börtön és kínzás közepett is. Ezeknek a konfesszoroknak mindig nagy becsületük volt a régi egyházban, közbenjárásukra a hittagadók vezekléseit a püspökök sokszor enyhítették. A karthágói hitvallók között azonban akadtak, akiknek fejébe szállt a dicsőségük - hisz nem ritka dolog, hogy alázatosság híján még a kegyelmi kiválóság is ellenkezőre fordul. Ezek egyenest követelték a püspöktől, hogy engedje el a bukottaknak minden vezeklésüket és csupán az ő írott szavukra (kibékítő bizonyítvány: libellus pacis) vegye vissza őket az Egyházba.

Ciprián nem tágított. Egy fölséges pásztorlevélben (De lapsis) elsiratja a bukottakat, bűnbánatra hívja föl őket. A hitvallókról nagy tisztelettel szól; de nem helyesli erőszakos követelésüket. Amikor az üldözés Décius korai halálával véget ér, zsinatra gyűjti össze az afrikai püspököket; az a bűnbánókat visszafogadja a közösségbe, de csak kemény vezeklés után. Ugyanígy jár el a római egyház is, Kornél pápával az élén.

Az Egyház békéje visszatér, Ciprián ellenségei (Novátus és a római Novácián) nyíltan szakadároknak vannak bélyegezve. Ciprián pedig az Egyház egységét köti híveinek a lelkére, egy híres pásztoriratban, melyben ezeket a fölséges szókat is mondja: „Egyre, Péterre alapította Krisztus az ő Egyházát”. Az egy napból indul ki a sok sugár, egy forrásból a sok vízfolyás, egy törzsből a sok ág. Ezen az egy Egyházon kívül nincsen üdvösség. „Nem lehet annak Isten az atyja; akinek az Egyház nem anyja.”

Alig kezdett fölocsúdni a karthágói egyház a Décius-féle üldözés csapásaitól, mikor új csapás súlyosodott reá. 252-ben dögvész ütött ki, mely Karthágóban és környékén két álló évig szedte áldozatait. Sok család egészen kihalt; sokan menekültek, övéiket magukra hagyva. A holttestek temetetlenül hevertek az utcán. Ciprián most latba vetette minden szeretetét és indító tehetségét. Megszervezte híveit, kiket az üldözés és vezeklés újra komoly keresztényekké tett. Ezek gondjaikba vették a betegeket, nemcsak hittestvéreiket, hanem Ciprián egyenes utasítására a pogányokat is.

Az ilyen nyilvános csapásokat a felületes agitáció mindig szerette kiaknázni a maga pártcéljaira. Egy Demetrius nevű ember sok pogánynak fölfogását tolmácsolta, mikor azt kürtölte világgá, hogy a dögvész, éhség, a sok háború (akkoriban kezdték a germánok döngetni a római birodalom határait) azért sújtja a birodalmat, mert sokan elhagyták az ősi vallást és keresztények lettek. Keresztények is sokan panaszolták a püspöknek, hogy a dögvész őket is elragadja, éppúgy mint a bűnös pogányokat; keresztény voltukból nincs hasznuk. Ciprián Demetriust kioktatja, hogy a csapások a római birodalmat azért sújtják, mert elaggott és mert bűnökbe merült. A keresztényeknek pedig eszébe idézi, hogy az Üdvözítő az ő követőinek a földön nem háborítatlan jólétet helyezett kilátásba, hanem ellenkezőleg: üldözést, szenvedést, könnyeket. Az ő hazájuk és reményük a mennyország, mely azonban a konok pogányoknak nem int biztatást, mint a hívőknek.

Ciprián tekintélye egyre nőtt. Az ősi karthágói zsinatok, melyeken ő elnökölt, már világszerte eseményszámba mentek. Mindenfelől fölkeresték kétes és pörös felek. Egy ilyen alkalommal szóba került az a kérdés is, vajon érvényesen keresztelnek-e az eretnekek. A karthágóiak azt felelték, hogy nem, s Ciprián ezt a fölfogást nagy hévvel védte és ajánlotta, még akkor is, mikor Szent István pápa határozottan kimondotta a katolikus tanítást: az eretnek is érvényesen keresztel, ha helyesen alkalmazza a szentség anyagát és formáját. Kis híja, hogy ebből szakadás nem lett. Az új pápa, II. Sixtus bölcs mérséklete ennek elejét vette.

Ciprián számára pedig elközelgett az idő, mikor a legcsattanósabb módon megmutathatta, mennyire szerette Krisztust és az ő Egyházát. A gyönge Valérián császár ugyanis fanatikus tanácsosai nyomására újból súlyos üldözést kezdett a keresztények ellen. Ennek lettek áldozatai az agg Szixtus pápa és Lőrinc diakónus (aug. 10) is. Cipriánt pedig az első afrikai vértanú püspökké avatta. Vértanúságának fő mozzanatait egykorú szem és fültanú beszéli el.

257-ben a prokonzul elé kerül: a császár parancsának tegyen eleget, áldozzon az isteneknek. Ciprián feleli: „Keresztény vagyok és püspök. Nem ismerek más istent, mint az egy igaz Istent. Ezt imádjuk éjjel és nappal minden emberért, magának a császárnak az üdvéért is”. A prokonzul ítél: „Számkivetésbe küldlek”. Ciprián: „Megyek”. A prokonzul „Nevezd meg nekem ennek a városnak a papjait”. Ciprián „A törvényeitek bölcsen rendelik, hogy följelentőknek nem kell lenniük. Nem is árulom el és nem jelentem föl őket. A városban megtalálhatók”. A prokonzul: „Aki a császár parancsának nem engedelmeskedik, fejére szól”. Ciprián „Tedd azt, ami parancsod”.

Cipriánt Kurúbisba száműzték. Itt egy látomás értésére adta, hogy egy év múlva elveszi koronáját. Az üldözés ugyanis fokozódott. Parancs ment, hogy a papokat és püspököket ki kell végezni. Cipriánt visszavitték Karthágóba, az új prokonzul azonban Utikában tartott törvényt. De Cipriánnak püspöki székvárosában kellett Krisztusról tanúságot tenni. Ezért elrejtőzött, mikor Utikába akarták hurcolni, s csak akkor mutatkozott megint, mikor a prokonzul Karthágóba tért vissza. Kihallgatása rövid volt.

A prokonzul fölszólította: áldozzon a császároknak. Ciprián: „Nem teszem”. A prokonzul: „Gondold meg”. Ciprián: „Tedd, ami parancsod; ilyen igaz ügyben nincs mit meggondolni”. A prokonzul tétovázott. Előtte állt a szent férfi, kinek tekintete, határozott szava és hangja tiszteletet parancsolt. Körülötte pedig zajongtak és méltatlankodtak még a pogányok is, kiknek élénk emlékezetében volt a püspök pártatlan és áldozatos emberszeretete a pestis idejéből. Végre kinyögte: „Thascius Ciprián kardélre ítéltetik”. Ciprián: „Hála Istennek”.

A hívek között óriási mozgolódás támadt. Mint egy ember fölkiáltottak: Minket is fejezzenek le vele együtt. Aztán kikísérték a vesztőhelyre. A püspök letette felső ruháját, térdre ereszkedett és hosszú imádságba merült. Majd levetette a dalmatikát is; odaadta papjainak és így várta be a hóhért. Mikor megjelent, meghagyta övéinek, fizessenek ki neki 25 aranyat. Övéi lepedőket és kendőket terítettek alája, hogy fölfogják vérét. Ő kezével befogta szemét, és mert maga bekötni nem tudta, egy papja és subdiakónusa tették meg. Így fogadta a halált, amint élt: nyugodt, férfias elszántsággal, összeszedettségben és élő hitben.

Hívei a szorongatás dacára fényes temetést rendeztek neki és utóbb két templomot emeltek tiszteletére, egyet a vértanúsága helyén, egyet tetemei fölött. Emlékét pedig, mondja Szent Ágoston, aki öt beszédben dicsőíti nagy földijét, az egész Egyház üli. És írásait már a régiek „selyemnél és drágakőnél többre tartották”, mint Szent Jeromos mondja.

(Forrás: Dr. Petró József: A szentmise története. Szent István Társulat, Budapest, 1931; Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)