Az 1925-i jubileumi évben május 17-én iktatták a szentek közé. Szentté avatása rendkívüli körülmények közt történt. A Szent Péter-bazilika olyan kivilágításban ragyogott, aminőben 1870 óta egyszer sem. A szertartáson ötvenezer ember vett részt, köztük Teréz rokonai, ismerősei és egyik legkedvesebb gyermekkori barátnője. A lisieuxi karmelitaapácák templomában meg ugyanakkor egyik rokonának szentbeszédjét a rács mögött hallgatta az is, aki megszentülésében annyira segítette: Jézusról nevezett Ágnes anya, vagyis a szentnek testvérnénje, Paulina. Az ünnepélyes nagy napot Teréz születésétől mindössze 52, halálától 28, boldoggá avatásától pedig 2 év választotta el.

Huszonnégy éves életével fényes futócsillag volt, halála után a földre szórta rózsáit; ilyen szentté avatás illett hozzá.

1873 január 2-án látta meg a napvilágot a normandiai Alencon-ban, Franciaországban. Két napra reá a keresztségben a Mária, Franciska, Teréz neveket kapta. Atyját Martin Szaniszlónak, anyját Guérin Mária-Zeliának hívták. Az atya valamikor a Nagy Szent Bernát-hegy szerzeteseinél kopogtatott fölvételért, az anya pedig leány korában Szent Vince-nővér akart lenni. Istennek azonban más volt az akarata. Mindkettőjüknek egész életét a legmélyebb és leggyakorlatibb vallásosság jellemezte. Egy csipkegyárnak voltak tulajdonosai, s Isten anyagi jóléttel jutalmazta szorgalmukat. Teréz volt utolsó, kilencedik gyermekük. Az újszülöttnek négy testvérkéje akkor már jobb hazába költözött s életben volt a 13 éves Mária, a 11 és féléves Paulina, a kilencéves Leóna és a negyedféléves Celine.

A leányka már az első évben halálos betegségen ment keresztül. Meggyógyulása után azonban igen szépen fejlődött s ritka lelki érettsége korán nyilvánult. Maga írja önéletrajzában: „Hároméves koromtól fogva Istennek semmiféle indítását nem utasítottam el”. Természeténél fogva élénk, sőt haragra hajló, büszke, függetlenséget kereső és igen érzékeny lélek volt. Ezért komoly önnevelés alá fogta magát s különösen arra ügyelt, hogy a játékban legyőzze természetét. Ritka szépségét már akkor mindenki bámulta. Különös részvéttel tudott lenni a szenvedők iránt.

Határtalanul szerette szüleit s naiv hittel azért imádkozott, hogy Isten minél előbb szólítsa őket magához. Csak akkor döbbent rá, mily nehéz dolgot kért és kapott a maga számára, amikor ötödik évében (1877) elvesztette édesanyját. A nagy csapás alatt az élénk kis Teréz félénkké és még érzékenyebbé vált.

Atyja a haláleset után Lisieux-be költözött. Ott lakott elhunyt feleségének bátyja, s annak jámbor feleségétől várta a segítséget öt leánya fölnevelésében. Teréz otthoni nevelője és első tanítója Paulina nénje volt. Ő maga választotta ezt a nénjét második édesanyjául. A derék „kisanya” azonban 1882 októberében kármelita apáca lett. Terézke akkor tizedik évében járt s a bencés apácáknál volt félbennlakó. A nénjétől való válás valósággal beteggé tette. Átmenetileg meggyógyult, részt is vett Paulina beöltözésén, utána azonban súlyosan megbetegedett. Már halálát is várták. Ágya mellett ott térdelt harmadik anyja, Mária nénje a másik két nővérével. Mária egy anyának bizalmával fogott bele az imádságba s két fiatalabb testvérével együtt a Szent Szűz közbenjárását kérte. Az istenanya szobra a beteg ágya mellett állott. Egyszer csak fölneszelt a beteg s követte testvérei példáját. Rövid idő múlva látja ám, hogy éled a szobor: a Szent Szűz kimondhatatlan szépségben mosolyog reá s boldogságot sugároz bele lelkébe. Teréz csodálatos módon talpra állt. Fölgyógyulása után nemsokára következett első szentáldozása. „Milyen édes volt az Úr Jézus első csókja lelkemben!” - írja erről később. Tizenhárom éves korában harmadszor lett árva: 1886-ban Mária is a kármelitákhoz lépett. Ugyanakkor Leóna a klarisszákhoz. majd később betegsége miatt a vizitációs apácákhoz ment. Így Celine-nel ketten maradtak atyjuk mellett.

A boldogsággal és csapásokkal teljes gyermekkort a hivatásért való küzdelem váltotta föl. Szinte ki kellett verekednie a Kármelbe való belépést. Mikor Paulina közölte vele belépési szándékát, Teréz aznap este elmélkedni kezdett a kármelita szabályzat fölött s akkor meghallotta az Isten hívó szavát. El is ment nemsokára - kilencéves volt – a főnöknőhöz s kérte felvételét; természetesen hiába. Tizenötödik évében azonban annál határozottabban kezdett szembeszállni az eléje tornyosuló akadályokkal. Az első nehézség Celine nénje volt. jól tudta, hagy az is a Kármel lakója akar lenni, s hogy kora miatt őt illeti az elsőbbség. Ezt az akadályt maga Celine, „lelkének ez édes visszhangja” hárította el: átengedte húgának az elsőbbséget s vállalkozott, hogy atyjuk haláláig otthon marad. Ennél azonban súlyosabb akadályt jelentett az atya. Nem régen kisebb szélütés érte. Máriának és Leónának elvesztése is sebet ütött lelkén, s a seb még nem hegedhetett be. Mi lesz, ha becézett leánya, „kis királynéja” is bejelenti, hogy hívja az Úr? Pedig tizenöt éves korában okvetlenül be akart vonulni a Kármelbe! A Szentlélek különös erejére volt szüksége, hogy elmondja szándékát atyjának. 1887 pünkösdjén meg is tette. Az atya könnyek közt belátta, hogy Isten akaratával áll szemben, s hogy ellenkezésnek nincs helye.

De a legnehezebb még hátra volt. A Kármel elöljárói csak nagykorúságának elérése után akarták fölvenni. Nem használt itt a püspökhöz való föllebbezés sem. Édesatyja ekkor egy zarándoklattal Rómába vitte. A pápai kihallgatás végén a kis bátortalan teremtés minden tilalom ellenére odatérdelt XIII. Leó trónusa elé s bátran kérte, engedje meg, hogy tizenötével korában kármelita apáca lehessen. A pápa a szokatlan kérésre kitérő választ adott. Újabb vergődés következett. Ekkor fölajánlotta magát a kisded Jézusnak: játékszere akar lenni s elszenved mindent, csak a kis Jézus örüljön neki. Hazatérése után tovább bátorította őt Paulina nénje. Végre is 1888 újév napján megtudta, hogy a püspök Aprószentek napján beleegyezett az azonnali fölvételbe. A főnöknő akaratából a beöltözés húsvétig tolódott ki. Az atya új Ábrahámként a klauzúráig kísérte legkisebb lányát s nem is sejtette, hogy néhány hónap múlva ugyanoda vonul be Celine is. A kisded Jézusról nevezett Teréz 1890 szept. 8-án tette le fogadalmát.

Kilenc évi kolostori élete alatt rengeteg testi és lelki szenvedésben volt része. Atyját egymásután érték a szélütések s 1894-ben bekövetkezett haláláig élő halott volt. Állapota súlyos bánattal nehezedett leánya lelkére. Erről és egyéb szenvedéseiről azonban nem beszélt. „Lelkem történetének eme lapjairól sohasem olvashatnak a földön” - írja szenvedéseiről. Hogy a szenvedésben olyan nagy hősiességre jutott, határtalan Isten-szeretésének köszönhette. Ez a szeretet már tizenöt éves korában képessé tette arra, hogy teljesen megfeledkezzék önmagáról; huszonhárom éves korában pedig (1895 Szentháromság napján) rávette, hogy égő áldozatul fölajánlja magát Isten irgalmas szeretetének. Isten elfogadta az áldozatot, s fölajánlása után néhány napra egy pillanatig úgy érezte, hogy valami égő tüzes ütés kettévágta szívét; azt hitte, hogy menten meghal.

Egész életén át a szentségre törekedett. „Mindig az volt a vágyam, írja, hogy szentté váljak. De ahányszor csak összehasonlítottam magam a szentekkel, megállapíthattam, hogy óriási különbség van köztem és köztük. Ők olyanok, mint a felhőkben elvesző hegycsúcsok, jómagam pedig olyan, mint az igénytelen kis homokszem a járókelők lába alatt. Nem estem kétségbe. Azt mondtam magamban, hogy a jó Isten nem ihlethet engem megvalósíthatatlan vágyakra s kicsiségemben is törekedhetem a szentségre. Magamat nem tehetem nagyobbá. El kell tehát viselnem magamat olyannak, amilyen vagyok; számtalan tökéletlenségemmel együtt. Akarom keresni a módot, hogy az égbe jussak egy kicsinyke kis úton, igen egyenes és rövid úton, egészen új kis úton át.”

Többször hangoztatta, hogy küldetése van az emberekhez: meg kell tanítania őket erre a kis útra. Néhány héttel halála előtt a „kis út” lényegét így foglalta össze: „A kis út a lelki gyermekdedségnek, a bizalomnak és az Istenre való teljes ráhagyatkozásnak útja ... Meg akarom mondani az embereknek, hogy csak egyet kell tenniük a földön: az apró áldozatok virágait kell dobálniuk Jézus felé”. A nagy szeretetnek és a kis dolgoknak ez a páratlan művésze így adott magyarázatot az Üdvözítő szavához: „Ha csak nem lesztek mint a kisdedek, nem mentek be mennyeknek országába”.

Valamivel halála előtt a testvérek néhány búzavirágot és néhány érett kalászt vittek neki. Kezébe vette a csokrot, sokáig nézegette, majd így szólt: „Ezek a kalászok az én életem jelképei. Az Úr engem is bőségesen megáldott kegyelmével a magam és mások javára. Mint a kalász meghajlok Isten akarata előtt s örömmel ismerem el, hagy minden áldás onnan felülről valón. Az Úr szántóföldjének e szépséges kalásza csakugyan megérett a másvilágra s Isten 1897 szept. 30-án tépte le az örök csűrök számára. Tüdőbajban halt meg életének 25. évében. Arca földöntúli fényben ragyogott, amikor utolsó szavait mondotta: „Istenem, szeretlek”.

Halála után nemsokára a legszélesebb körökben olvasták költői lélekkel megírt önéletrajzát s érezték csodálatos közbenjárását. Valósult jövendölése: „Halálom után rózsaesőt bocsátok a földre”. Bájos alakja a templomokba kívánkozott s nemsokára odakerült.

Nagy Szent Teréz halála (+ 1582) után három századra az Isten ősi szőlőhegye - ezt jelenti héberül a Kármel - kis Teréz személyében újra nagyszerű gyümölcsöt termett az ég és a föld számára. Bizonyos, hogy kettejük között nagy különbség van. Az egyik spanyol, a másik francia; az egyik korának vezető egyénisége, a másik a csendes kolostor kicsiny virága; az egyiknek szellemi mélysége a legnagyobb hittudósokéval vetekszik, a másik gyermekded költeményt ír; az egyik évtizedekig a megpróbáltatások kemény harcait vívja, a másikat valósággal dédelgeti Isten kegyelme ... Azonban mindkettő szent és kármelita, s mindkettő tud nagylelkűen szenvedni, szeráfikus szeretettel Isten felé szárnyalni s lelkeket hódítani.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)