Walter Brandmüller bíboros, a Pápai Történelemtudományi Bizottság nyugalmazott elnöke és az eredeti négy dubia bíboros egyike, augusztusban egy hosszabb cikket írt a német Die Neue Ordnung lapban az újonnan megválasztott pápák hitvallásának ősi egyházi hagyományáról.

"A pápa mint hívő és a hívek tanítója" című írásában a német bíboros arra emlékezteti az olvasókat, hogy Jézus Krisztus azután adta Szent Péternek a küldetést, hogy az a szikla legyen, melyre Jézus az Egyházat építi, hogy Szent Péter megvallotta hitét. Az Egyházban hamar kialakult annak a hagyománya, hogy az újonnan megválasztott pápák hitet vallanak, kifejezvén a saját egységüket az egyetemes hittel és pápaelődeik tanításával, és kifejezvén az Egyház hitben való egységét. Brandmüller bíboros figyelmeztet, hogy az Egyház hitbeli válságának idején újra időszerű lehet feleleveníteni ezt a hagyományt.

Alább néhány részletet emelünk ki Walter Brandmüller bíboros írásából, mely teljes terjedelmében (7 oldal) magyarra fordítva letölthető a Katolikus Válasz blogról:

***

Brandmüller bíboros ezzel a bekezdéssel vezeti be a dolgozatát, felhívván arra a figyelmet, hogy az Egyház érdeke, hogy biztos lehessen a pápa autentikus hitében:

Péter Fülöp Cezáreájában tett hitvallása – „Te vagy a Messiás, az Élő Isten Fia” – volt az előfeltétele annak, hogy Jézus Simont, Jónás fiát kősziklává tette, amelyre fel akarta építeni egyházát. Az apostol hitvallására Jézus Péter egyedülállóan különleges elhívatásával válaszolt.

Mindezt tekintetbe véve világosan látszik, milyen alapvető jelentősége volt Péter hitének az egyház keletkezésében. Természetesen ugyanez az analógia érvényes Péter utódjára, a (mindenkori) pápára is. Mindenekelőtt ő is „meghallja az igét” (K. Rahner), vagyis hívő, s csak hívőként lehet az egyház számára a hit biztosítója és tanítója. De legfőbb tanítóként és pásztorként sem áll egyházával szemben, pláne nem egyháza fölött. Bár ő az Egyház (látható) feje, mégis az egy Test szerves kötődésű tagja is egyben.

Ha így áll a dolog, akkor magától értendően elemi érdeke az egyháznak, hogy biztos lehessen annak a férfinak eredeti és autentikus hitében, aki Péter apostol teljhatalmú utóda.

Brandmüller bíboros kifejti, hogy ez a hagyomány az 5. századra vezethető vissza, és noha nem megszakítások nélkül, de középkori, sőt 15. századi pápákról is tudjuk, hogy a megválasztásuk után hitvallást kellett tenniük. Ez a hitvallás "a pápa és az Egyház hívei" között a formális egységet jelképezte.   

Az új pápa hitvallása magába foglalta:

a Szentháromság és a megtestesülés misztériumát és az egyház többi „dogmáját”, melyeket az általános zsinatok, a pápák konstitúciói, valamint a kanonizált/hiteles egyháztanítók fektettek le

Brandmüller bíboros rámutat a kánonok kiemelt fontosságára a pápai hitvallásban:

Feltűnő, hogy milyen nyomatékosan hangsúlyozza a szöveg, különösen az utolsó bekezdés, a hagyomány, az érvényben lévő hittartalmak megőrzését: ígéretet tesz arra, hogy pápáink szent kánonjait és határozatait isteni és égi parancsként megtartja.

VI. Pál pápa 1968-as hitvallása, noha azt a pápa nem a megválasztásakor tette, egy II. Vatikáni Zsinat utáni példa lehet erre az ősi hagyományra:   

Ehhez hasonló volt a helyzet a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezése körüli viták idején, amikor boldog VI. Pál pápának 1972. június 30-i visszatekintésében keserűen meg kellett állapítania, hogy a Sátán füstje az egyház belsejébe is behatolt.[1] Ezért a hit igazsága és tisztasága miatti aggodalmában a „hit évének” zárásaként 1968. június 30-án kihirdette az „Isten népének Credo-ját”[2], amivel elsőként tette meg hívek tízezrei előtt személyes hitvallását, majd ezt az egyetemes egyház elé is terjesztette. Mindez az 1968-as kulturális forradalom csúcspontján történt, amely az egyházra is mély hatással volt. A 68-as ideológiák befolyása odáig ment, hogy az ugyanabban az évben Essenben megrendezett Német Katolikus Napokon[3] felháborodottan demonstráltak VI. Pál Humanae vitae enciklikája ellen – az ellen a tanítóhivatali dokumentum ellen, melynek prófétai jellegét és gondviselésszerű jelentőségét azóta egyre többen felismerték.

Végül Brandmüller bíboros a pápai hitvallás hagyományának fontosságát a jelen helyzetre vonatkoztatja dolgozata záró soraiban:

Ha bárki megfontolja ezt a történelmi áttekintést a jelenkor fényében, felteheti a kérdést, milyen következtetések adódnak mindebből napjaink egyháza számára.

Meisner és Caffarra bíborosok halála után Burke bíborossal együtt Brandmüller bíboros már csak a két élő dubia bíboros, akik tiszteletteljes, formális módon kérdéseket intéztek Ferenc pápához az Amoris Laetitia igazságnak megfelelő értelmezését illetően, először diszkréten, majd nyilvánosan. A pápa már több, mint egy éve megválaszolatlanul hagyta a kérdéseket, sőt, minden kérésük ellenére személyes audienciát sem adott Caffarra és Burke bíborosoknak. Burke bíboros formális korrekciót helyezett kilátásba, ha a Szentatya nem válaszol a dubia kérdéseire.

A dubia teljes szövegének magyar fordítását elérheted a Katolikus Válaszon.

A dubia rövidített változatát is csak nálunk olvashatod.