Szent Imre herceg finomvonású szűzies arca úgy mosolyog bele a magyar történelembe, mint a kelő nap a májusi reggelbe. Élete beszédes bizonysága annak, hogy nemzetünk már a második keresztény generációban megértette és életprogrammá alakította azt a magasabb aszkézist, mely Nyugat-európában épp akkoriban borult virágzásba. Az első magyar királyi herceg kereszténységét már égi; és föld különbség választotta el nagyapjának és kortársainak látszatkereszténységétől; az ő vallása már nem kényszerűség parancsolta államérdek, hanem velőkig ható eleven valóság volt.
Szent Imre az első magyar királyi párnak, Szent Istvánnak és Boldog Gizellának, házasságából született. Születése idejéül az 1007. évet, helyéül pedig Székesfehérvárt szokták elfogadni. A keresztségben anyai nagybátyjának és minden valószínűség szerint keresztapjának, Szent Henrik német császárnak nevét kapta, melynek óhajon formájából (Heimrich) csak századok múlva alakult a magyar Emreh, Imreh, Imre név. Mivel a korona öröksége eredetileg nem rá, hanem Ottó nevű bátyjára várt, szülei, a jelekből következtetve, először egyházi pályára szánták. Talán ez volt az oka, hogy nevelésében eleitől fogva a vallásos szempontoknak juttatták a főszerepet. Különösen atyja fonta körül nagy szeretettel a kis herceget. A legenda szava szerint nevét nap-nap után beleszőtte imádságába és nem szűnt meg őt Krisztus kegyes pártfogásába és a Szent Szűz édesanyai oltalmába ajánlani. Mikor pedig nyiladozni kezdett értelme, maga szegődött melléje tanítómesterül és maga vezette be a hit ismeretébe és gyakorlatába. Ezt azonban nem annyira szóval, mint inkább példaadással tette.
Mivel országos gondjai nem engedték a szent királynak, hogy fiának magasabb szellemi kiképzését is maga irányítsa, alkalmas nevelő után kellett néznie. Éppen kapóra jött tehát neki a velencei Szent György-kolostor apátjának, a tudós és szentéletű Gellért úrnak érkezése (lásd szept. 24). Gellért úr eredetileg ugyan sokkal messzebbre, a Szentföldre indult, de Razin pannonhalmi apai, Bonipert pécsi püspök és a szent király együttes unszolására végre belátta, hogy kedvesebb dolgot mivel Isten előtt, ha zarándoklás helyett a zsenge magyar kereszténység szolgálatába szegődik. Elfogadta tehát a felajánlott nevelői tisztet. Székesfehérvárról egyenesen Esztergomba ment és ott azonnal megkezdte királyi növendékének oktatását. Mindenekelőtt a latin nyelv ismeretébe vezette be, de valószínű, hogy a szabadművészetek alsó tagozatának másik két tárgyában, az ékesszólástanban és a bölcseletben is alapos kiképzést nyújtott neki.
Az ifjú herceg igen fogékony tanítványnak bizonyult. A latin nyelvet pl. olyan rövid idő alatt és olyan alaposan elsajátította, hogy a zsoltárokat nemsokára együtt zenghette mesterével. Még nagyobb haladást tett a szentek tudományában. Szüleinek és szentéletű mesterének példája minden ékesszólásnál hathatósabb ösztönzés volt számára életének megszentelésére. Ezenkívül atyja környezetében nap-nap után alkalma volt találkozni azokkal a nagyszívű és szilárd jellemű férfiakkal, papokkal és szerzetesekkel, akik verejtéküket és vérüket áldozták a magyar kereszténység gyönge palántájának megerősítésére, s akik a clunyi szellem öntudatos mély hitéletét s kemény és férfias aszkézisét igyekeztek meghonosítani a magyar tájakon is.
Ilyen hatások alatt gyorsan fejlődött a királyfi vallásos géniusza. A legenda szerint kora fiatalságától kezdve ciliciumot, vezeklő övet hordott és kemény böjtökkel sanyargatta testét. Az imádság, főként a zsoltározás mindennapi kenyere lett. Mikor már mindenki aludni tért - olvassuk legendájában - ő, minthogy szobájában királyi sarjhoz illően két szál gyertya égett, minden éjszaka felkelt és Istennek zsoltárokat zengedezve virrasztott. Minden egyes zsoltár végén töredelmes szívvel bocsánatért esedezett Istenhez. Édesatyja, mikor rájött erre, a fal hasadékán át óvatosan és nagy titokban többször megfigyelte a dolgot, de házanépe közül senkinek sem szólt róla.
A szentek közül különösen a Boldogságos Szűzet fonta körül nagy áhítattal Imre herceg. Nem hiába volt Gellért tanítványa. Róla ugyanis köztudomású, hogy Mária legnagyobb tisztelői közé tartozott és mindenki másnál erősebben közrehatott abban, hogy hazánkban olyan korán meghonosodott és nemzetünk lelkében olyan mély gyökeret vert a Mária-kultusz. Ilyen mester keze alatt a fogékony tanítvány is korán a Mária-tisztelők előcsapatába került. Valószínű, hogy ez a bensőséges odatapadás terelte rá figyelmét a Szent Szűz legnagyobb kiváltságára, szűz-anyai méltóságára és érlelte meg benne a szándékot, hogy maga is szűz testtel és szűz lélekkel fogja szolgálni az Urat.
Amit e részben a legenda mond, az lényegében a történeti valóságot tükrözteti vissza. E szerint Imre egy éjszaka kedvelt szolgája kíséretében a veszprémi Szent György templomba ment ájtatosságát végezni. Imádság közben mindegyre azon jártatta az eszét, mit ajánlhatna fel Istennek, hogy szent fölsége kedvét találja benne. Míg ezen évődött, egyszerre csak vakító fényű világosság töltötte be a templomot és a magasból égi szózat hallatszott: „Gyönyörű dolog a szüzesség? Légy szűz testben és lélekben! Ezt ajánld fel és ebben az elhatározásodban Légy állhatatos!” Imrét lelke mélyéig megrendítette a látomás. Mivel nem bízott eléggé magában, imádkozni kezdett: „Én Uram és én Istenem, ki mindent látsz és megsegítesz bennünket emberi gyarlóságunkban, kitől rettegnek a föld fejedelmei, ki a királyokat is halállal sújtod, valósítsd meg bennem tetszésedet”. És a kegyelemtől megerősítve még abban az órában örök szüzességet fogadott.
Idáig jutott benső fejlődésében az ifjú királyfi, mikor bátyjának korai halála váratlanul nagy fordulatot idézett elő életében. A korona öröksége immár őrája szállott. A kolostor áhított magánya helyett most már egy kialakulóban levő forrongó állam kormányzásának ezernyi gondja, baja intett feléje. Sürgősen gondoskodni kellett, hogy eddigi túlnyomóan egyházi nevelését megfelelő politikai és gyakorlati ismeretekkel kibővítsék. Erre csak atyja vállalkozhatott. Hiszen ő tudta legjobban megítélni, milyen életbevágóan fontos érdekek fűződnek utódjának személyéhez s mennyire rajta fordul az egész magyar jövő. Érthető tehát, hogy iparkodott Fiában életre kelteni a jó fejedelemben megkívánt tulajdonságokat. Ennek az igyekezetének mindmáig beszédes emléke az „Erkölcsi intelmek könyve” (De institutione morum ad Emericum ducem), mely ha talán formájában és betűjében nem is, tartalmában és szellemében mindenesetre az ő érett bölcsességét és nemzete jövőjén töprengő gondját tükrözteti. Valóságos politikai végrendelet ez: logikus sorrendű fejezeteiben és keményveretű mondataiban benne van minden, amit csak egy szíve gyökeréig keresztény apa és országa jövőjén merengő uralkodó mondhat fiának és majdan utódjának.
De atyján kívül más politikai ihletője is volt Imre hercegnek: a környezet, melyben benne élt. Mert az esztergomi királyi udvarban szent papokon és szerzeteseken kívül állandóan volt alkalma érintkezni azokkal a világi urakkal is, akik éppoly nélkülözhetetlen oszlopai voltak a dolgok új rendjének, mint a püspökök és apátok. Azután az öregek mellett ott voltak a fiatalok, a kortársak, akikkel együtt gyakorolta magát a lovagi ügyességekben és a középkor legnemesebb sportjában, a vadászatban. Mert Szent Imrét csak a liberális kor hamis történetszemlélete tette meg világgyűlölő, ványadt testű és beteges ifjúnak. Ilyen föltevésre sem a krónikák, sem a legendák nem adnak semmi alapot. Ellenkezőleg, minden adat amellett szól, hogy a jámbor herceg már, az ifjúkor küszöbén rendelkezett mindazokkal a testi és szellemi tulajdonságokkal, melyekre, mint leendő uralkodónak szüksége volt. Annyira át tudta érezni jövő királyságának érdekeit, hogy még súlyos és fájdalmas áldozatot is kész volt értük vállalni. Így mikor a II. Konrád német császár részéről fenyegető háború égetően sürgőssé tette valamelyik szomszédos hatalom szövetségének megnyerését, atyja unszolására nem vonakodott feleségül venni II. Mieskó lengyel király lányát. Hogy azonban fogadalmához is hű maradjon, megegyezett ifjú hitvesével, hogy nem mint házastársak, hanem mint testvérek élnek majd együtt.
A gondos és sokoldalú nevelés eredményeként Imre herceg már huszonnégyével korában kész szent és érett férfi volt. A hagyomány szerint atyja már éppen azzal a gondolattal foglalkozott, hogy átadja neki helyét, mikor egy véletlen vadászszerencsétlenség 1031 szept. 2-án szebb hazába szólította. Földi korona helyett tehát mennyei babér szállott homlokára. Szóról-szóra betelt rajta az Írás szava: „Istennek tetszvén, kedvessé lett, és a bűnösök között élvén elvitetett.
Elragadtatott, hogy a gonoszság el ne változtassa értelmét, vagy hogy a tettetés meg ne csalja az ő lelkét ... Rövid időn vége lévén, sok időt töltött be; mert kedves volt Istennek az ő lelke; azért sietett őt kivinni a gonoszság közül”. (Bölcs. 4,10-14.)
Szent István a székesfehérvári bazilikában helyezte örök nyugalomra fiának drága hamvait. Itt is nyugodtak egészen 1083-ig. Ekkor egy nyilvánvaló nagy csoda hatása alatt oltárra emelték. Történt ugyanis, hogy egy Konrád nevű remete súlyos bűneire bocsánatot keresve többek közt Szent István sírjához is elvetődött. De a szent király álmában megintette őt, hogy inkább fiának, Imre hercegnek közbenjárását kérje, mivelhogy „ő azok közül való, akik Isten trónja előtt új éneket énekelnek, melyet senki más, aki nem szűz, nem énekelhet”. A remete szót fogadott, és íme a szent herceg sírjánál csörömpölve lehullottak a tagjaira rakott láncok, s a papírról, melyre a pápa bűneit felírta, eltűnt az írás. Ettől kezdve a magyar nemzet mint szentet kezdte tisztelni a tisztaságával tündöklő királyfit.
Oratio. Isten, aki Szent Imrét ifjúsága virágában pompázóan emelted föl szenteidnek társaságába: add, kérünk, hogy akit magadhoz hűvé tettél, nálad annak állandó segítségét érezzük. A mi Urunk...
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
