Előttem egy ősi írás. Régi, régi idők zománca rajta. Porfirius, a becsüs készítette, nem valami kitűnő latinsággal - mit is várnának egy provinciabeli kis adóhivatalnoktól; de becsületes lelkiismeretességgel összegyűjtött és följegyzett mindent, amit hallott dolgos bányász emberektől, kőfejtőktől és kőfaragóktól, akik ott lent a Fruska Gorában dolgoztak az állami kőbányákban. Faragták a nagy négyszögű köveket, oszlopokat, szobrokat a hatalmas császárnak, Diokléciánnak, aki palotát épített Dalmáciában, olyant, aminőt még a világ nem látott, akkorát, hogy a későbbi Spoletó egész városa elfért benne. Kellett oda kő és oszlop és szobor. Volt dolga a kőműveseknek és faragóknak, de volt is becsülete az ügyesebbjének, még a császár előtt is. S így esett, hogy a hatalmas világkormányzó császár és négy együgyű kőfaragó összekerült, és a találkozásnak vége négy vértanúkorona, melyeknek fénye gyöngítetlenül ragyog még ma is, mikor Dioklécián büszke palotájának már nyoma sincs, és porrá mállott minden köve és oszlopa.

De hadd beszéljen maga az írás. "Abban az időben, mikor Dioklécián Pannóniában járt, hogy az ő saját jelenlétében nyissanak mindenfelé kőbányát, egybegyűjtötte az összes kőmunkásokat, s talált köztük négy nagyon ügyes embert, névszerint Klaudiust, Kasztóriust, Szemproniánust és Nikosztratust, kik csoda dolgokat műveltek a kőfaragásban.

Ezek titkon keresztények voltak, Isten parancsainak útján jártak, s amit csak dolgoztak a kőfaragó mesterségben, az Úr Jézus Krisztus nevében faragták.

Egy napon Dioklécián parancsot adott, hogy ki kell faragni a Nap szobrát és négyes fogatát tázusi márványból, úgy hogy a kocsi, lovak és minden egy kőből legyen. Kifejtettek egy nagy követ, de hiába dugta össze a fejét 622 kőfaragó mester és öt mérnök, nem tudtak elmenni a kő erezetén. Akkor előállt Szemproniánus, és annak a hitnek az erejében, melyben élt, azt mondta: Bízzátok rám, én a társaimmal a végére járok. Megtalálta az erezet járását, megkezdte az Úr Jézus Krisztus nevében a faragást és szerencsésen végbevitte; pedig a császár parancsából a Nap-szobor 25 láb volt. Nagy volt Dioklécián öröme, mikor ezt hírül vitték neki. Abban az órában meghagyta, hogy Pannónia ama részében templomot építsenek, azon a helyen, melyet Kövér-hegymelléknek mondanak. Abban elhelyezte a napszobrot, és megaranyoztatta. S kezdett azon a helyen áldozatokkal, kincsekkel és tömjénezésekkel vigadozni, és dúsan megajándékozta a mestereket.

Ugyanakkor fölöttébb föllelkesült ezen a művészeten. Magához hívatta Klaudiust és társait, nagy kegyességgel fogadta és mondta: Akarom, hogy művészetetek nekem oszlopfőket faragjon porfír-kőből. Parancsra ezután elmentek sok mesteremberrel és mérnökkel a porfír-hegyhez, melynek Tűzhegy a neve s kezdtek egy 40 lábnyi követ kivésni. Klaudius pedig mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tett. Volt is áldás a mesterségén.

Volt ott egy pogány is, Szimplícius, akinek sehogy sem ment a dolog. Egy nap Nikosztratus mondja neki: Hogyan van, hogy a te vésőd folyton eltörik? Szimplícius kérte: Kérlek, edzd meg nekem, hogy ne törjön el többet. Erre Klaudius megszólal: Ide minden vas szerszámoddal! S mikor odaadta, Klaudius azt mondta: Az Úr Jézus Krisztus nevében legyen ez a vas keménnyé és erőssé minden munkára. S ettől az órától kezdve ő is jól tudott elvégezni mindenfajta kőfaragást. S akkor kezdte nagy buzgósággal kutatni, mifajta edzés az, hogy tőle többé nem törik a vas. Szemproniánus és Klaudius azt felelték: Csodálkozol ezen a vasedzésen? A mindenség Teremtője, ő erősítette meg teremtményét. Erre Szimplícius: Hát nem Jupiter csinálta mindezt? Jaj testvér, felelte Klaudius, tarts bűnbánatot, hogy így káromoltál. Isten, akit mi vallunk, ő teremtett mindent, és Jézus Krisztus az ő Fia, a mi Urunk, és a Szentlélek. Akit pedig te istennek mondasz, nem veszed észre, hogy a mi kezünk faragványa? Nem tudod, hogy a Napisten, mit a minap faragtunk, szintén semmi?

Aznap, mikor ez a vita folyt, Dioklécián parancsot adott, hogy a porfírból szobrokkal díszített kagylós medencéket faragjanak. Akkor a négy társ Jézus Krisztus nevében nekilátott és rendkívül finomul kifaragtak mindent, a kagylókat és medencéket szobrokkal és kancsókkal. Szimplíciusnak meg minden összetörött a kezében. Akkor azt mondta Szemproniánusnak: Kényszerítlek a Napra, ki az az Isten, aki mindent teremtett, akinek nevében a ti munkátok olyan jól sikerül? Klaudius: Hát kedves a te szemedben, amit mi művelünk? Szimplícius: Látom én, hogy valami titkos imádságot imádkoztok ti itten. Tanítsatok meg engem is reá, hogy én is részes legyek barátságtokban. Klaudius: Tiszta a te barátságod? Szimplícius: Tiszta; magatok tudjátok, hogy tizenöt éve dolgozom veletek. Most Szemproniánus veszi át a szót: Ha tudsz hinni, megmondjuk neked; s akkor a mesterségednek is végére jársz, meg az örök életet is megnyered. Szimplícius: Nagyon vágyom ismerni a ti Isteneteket; kérve kérlek. Klaudius: Íme ez az, amit bizalmasan mondunk neked: Hidd az Úr Jézus Krisztust, Isten Fiát és keresztelkedjél meg, és mindent megkapsz. Szimplícius: Ne halogassátok tehát, hadd legyek egy veletek a mesterségben és a hitben.

Most kezdtek papot keresni. És találtak a börtönben egy Ciril nevű püspököt, akit Krisztus nevéért bilincsekben hoztak ide Antióchiából, aki három év óta már sok ostorozást állott. Éjnek idején a négy kőfaragó elvitte hozzá Szimplíciust. Úgy találták láncokba verve, sok más hitvallóval együtt. Elmondták Cirilnek a vasszerszámok esetét és kérték a püspököt, keresztelje meg Szimplíciust. Ciril örült és hálát adott Istennek, és mondotta Szimplíciusnak: Láttad fiam, az Erőt a munkátokon. Most csak bízvást higgy. Szimplícius könnyezve felelt: Hiszem, hogy valóban Jézus Krisztus az igaz Isten. S miután elvégezték, amit szokás, megkeresztelte őt az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében a börtönben.

Visszatértek munkájukhoz. És most már Szimplícius a néggyel együtt kezdte keresztvetéssel minden művét. Figyelmesekké lettek erre a mérnökök, a „filozófusok”, mint írásunk nevezi. És számon kérték tőlük „varázslásuk” jelét. Ők azonban oly bátran és ügyesen feleltek, hagy sok munkást megnyertek az evangéliumnak. Ez persze nagy szálka volt a munkavezetők szemében. Keresték az alkalmat ellenük; és ez az alkalom nem késett.

Dioklécián ugyanis új megbízást adott: korintusi oszlopokat kellett kifaragni porfírból, még pedig egyenes meghagyására a négy ügyes mester vezetése alatt. A munka sürgős volt, s a porfírkő kemény. Három hónapig tartott az első oszlop elkészítése. A vezetők unszolták a négy keresztény mestert. Erre ezek a következőt Krisztus nevében kifaragták 26 nap alatt.

Diokléciánnak egyre jobban tetszett a munkájuk. Megint személyesen adott megbízást: Ebből a porfírkőből faragjatok nekem szobrokat, Victoria, Cupido, faként azonban Eszkuláp (a rómaiaknál a beteggyógyító isten) szobrát, aztán vízöntő oroszlánokat, szarvasokat és barbárokat. Ők mindent megcsináltak - Dioklécián el volt ragadtatva. De az Eszkuláp-szobrot nem csinálták meg – nem úgy, mint előbb a Nap-szobrot, melyet a császár utólag vitetett a templomba; ez eleve a pogány vallás gyakorlatara volt szánva; ők nem működhettek közre a pogány babona terjesztésében. A mérnökék följelentették őket a császárnál: Tudd meg, ezek a te kedvenceid keresztények; mindent Krisztus nevében csinálnak. A császár nagylelkűnek mutatkozott: Ha nagyszerűek azok a művek, melyeket Krisztus nevében alkotnak, az nem megbélyegzést érdemel, hanem dicső dolog. Különben, úgy gondolta talán, kis félreértésről vagy önfejűségről van szó. Egy fejedelmi szó rendet teremt majd. Megidézte az ő kedvenc kőfaragóit: Ő ugyancsak nem fukarkodott velük szemben kegyeiben, miért nem engedelmeskednek hát? Klaudius felelte: Fölség, mindig engedelmeskedtünk neked és szolgáltuk Fölségedet. De annak a nyomorultnak szobrát nem csinálhatjuk meg, mert írva van: „Legyenek hozzájuk hasonlók a készítőik és mindazok, kik bíznak bennük” (Zsolt. 113,7). A mérnökök tüzet fújtak: Maga a császár láthatja, micsoda gőgös perfídia beszél itt. A császár nem vesztette el jó látását: Az ilyen ügyes mestereket nem gyalázni kell, hanem tisztelni.

A mérnökök még egy darabig kapacitálták a négy mestert. De hiába. Ők nem szennyezhetik be lelkiismeretüket. „Látnivaló, hogy keresztények vagytok”, állapították meg végre is. „Persze, hogy azok vagyunk”. S annyiban maradtak. A mérnökök más, pogány faragókkal próbálkoztak. Ezek egy hónap alatt elkészítették az Eszkuláp-szobrot, de nem kemény porfírból, hanem a sokkal lágyabb prokonnézusi márványból. Dioklécián csalódottan nézte: Ez volna azoknak a munkája, kiknek művészete nekem annyira tetszeni szokott? A mérnökök fölhasználták a kedvező hangulatot: Azok szentségtörő keresztények. „Akkor, szólt a császári parancs, viseljék a szentségtörés ítéletét, ha az igazság parancsainak nem engedelmeskednek.” S megbízta Lampadius századost, tegyen törvényt fölöttük.

Lampádius a Nap-templom előtt fölállította törvényszékét, megidézte a mérnököket és munkásokat, s bejelentette, hogy igazságot kell tennie a mérnökök közt és Klaudius, Szempronianus, Kasztóríus, Nikosztrátus és Szimplícius mesterek közt. A tömeg fölkiáltott: A felséges császár üdvére, végezd ki a szentségtörőket, végezd ki a boszorkánymestereket! Lampadius látta, hogy irigység fűti a vádlókat. Meg akart győződni az igazságról; de a maga módján: Fölszólította mind az ötöt, áldozzanak a napistennek. Azok felelték: Sohasem imádtuk kezünk művét, hanem imádjuk az ég és föld Urát, aki örökös Császár és örök Isten, az Úr Jézus Krisztust.

Lampádius visszakísértette őket a börtönbe, s kilenc nap múlva jelentést tett a császárnak. Az irigy mérnökök kéznél voltak: Ha ezek megmenekülnek, az istenek tiszteletének vége. Erre a császár haragra lobbant: Esküszöm a Napra, ha nem áldoznak a Napnak az ősi szokás szerint, válogatott kínokkal kivégeztetem őket!

Lampádius új tárgyalást rendelt. Az eredmény ugyanaz volt. Hiába beszélt a lelkükre: ne kockáztassák könnyelműen a császár kegyét és szeretetét. Hisz tudják, testvérekként szereti és segíti őfelsége az embereket. A kőfaragók azonban most már kezdtek szikrázni, mint a kemény porfír, melyben dolgoztak: „A császár úgy viselje gondját az embereknek, hogy ne sértse meg az Istent!”

Újra ment a jelentés Diokléciánnak, és újra jött a parancs Ha nem áldoznak, skorpiókkal (szeges-kampós ostorokkal) kell őket verni! Öt nap múlva újra elővezettette őket és megfenyegette a kínzásokkal; a szépszó már tégy sem fog rajtuk. Klaudius felelte: Minket a kínzás nem ijeszt, és a szépszó nem ejt meg; hanem az örök kínoktól félünk. Tudja meg Dioklécián császár, hogy mink keresztények vagyunk; és ettől a vallástól soha nem tágítunk!

Most levetkőztette őket és skorpiókkal ostoroztatta. Abban az órában Lampádiust megragadta a gonoszlélek önmagát marcangolva adta ki lelkét a bírói széken. Erre a hírre felesége és családja nagy üvöltve szaladtak a mérnökökhöz: hamar tudja meg Dioklécián a történteket. A császár hihetetlen haragra gerjedt; dühtől tajtékozva parancsot adott, melyet Nicícius, Lampádius titkára végrehajtott: Élve ólomkoporsókba zárták és a folyóba (Duna vagy Száva) dobták őket. Mikor ezt Szent Ciril meghallotta a börtönben, a szívére vette és meghalt. Abban az időben Dioklécian Szirmíumba (Mitrovica) ment. És 52 nap múlva egy Nikodémus nevű keresztény fölemelte a koporsókat a tetemekkel és házában helyezte el.

Ez történt ezelőtt 1707 évvel Pannóniában, a későbbi Szent István országának területén. A hős kőfaragók tisztelete hamar elterjedt. 400 körül már volt templomuk Rómában. A középkorban aztán Itáliában, Német-, Angolországban és különösen Belgiumban a kőfaragó céhek védőszentjei lettek.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)