De hadd beszéljen maga az írás. "Abban az időben, mikor Dioklécián Pannóniában járt, hogy az ő saját jelenlétében nyissanak mindenfelé kőbányát, egybegyűjtötte az összes kőmunkásokat, s talált köztük négy nagyon ügyes embert, névszerint Klaudiust, Kasztóriust, Szemproniánust és Nikosztratust, kik csoda dolgokat műveltek a kőfaragásban.
Ezek titkon keresztények voltak, Isten parancsainak útján jártak, s amit csak dolgoztak a kőfaragó mesterségben, az Úr Jézus Krisztus nevében faragták.
Egy napon Dioklécián parancsot adott, hogy ki kell faragni a Nap szobrát és négyes fogatát tázusi márványból, úgy hogy a kocsi, lovak és minden egy kőből legyen. Kifejtettek egy nagy követ, de hiába dugta össze a fejét 622 kőfaragó mester és öt mérnök, nem tudtak elmenni a kő erezetén. Akkor előállt Szemproniánus, és annak a hitnek az erejében, melyben élt, azt mondta: Bízzátok rám, én a társaimmal a végére járok. Megtalálta az erezet járását, megkezdte az Úr Jézus Krisztus nevében a faragást és szerencsésen végbevitte; pedig a császár parancsából a Nap-szobor 25 láb volt. Nagy volt Dioklécián öröme, mikor ezt hírül vitték neki. Abban az órában meghagyta, hogy Pannónia ama részében templomot építsenek, azon a helyen, melyet Kövér-hegymelléknek mondanak. Abban elhelyezte a napszobrot, és megaranyoztatta. S kezdett azon a helyen áldozatokkal, kincsekkel és tömjénezésekkel vigadozni, és dúsan megajándékozta a mestereket.
Ugyanakkor fölöttébb föllelkesült ezen a művészeten. Magához hívatta Klaudiust és társait, nagy kegyességgel fogadta és mondta: Akarom, hogy művészetetek nekem oszlopfőket faragjon porfír-kőből. Parancsra ezután elmentek sok mesteremberrel és mérnökkel a porfír-hegyhez, melynek Tűzhegy a neve s kezdtek egy 40 lábnyi követ kivésni. Klaudius pedig mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tett. Volt is áldás a mesterségén.
Volt ott egy pogány is, Szimplícius, akinek sehogy sem ment a dolog. Egy nap Nikosztratus mondja neki: Hogyan van, hogy a te vésőd folyton eltörik? Szimplícius kérte: Kérlek, edzd meg nekem, hogy ne törjön el többet. Erre Klaudius megszólal: Ide minden vas szerszámoddal! S mikor odaadta, Klaudius azt mondta: Az Úr Jézus Krisztus nevében legyen ez a vas keménnyé és erőssé minden munkára. S ettől az órától kezdve ő is jól tudott elvégezni mindenfajta kőfaragást. S akkor kezdte nagy buzgósággal kutatni, mifajta edzés az, hogy tőle többé nem törik a vas. Szemproniánus és Klaudius azt felelték: Csodálkozol ezen a vasedzésen? A mindenség Teremtője, ő erősítette meg teremtményét. Erre Szimplícius: Hát nem Jupiter csinálta mindezt? Jaj testvér, felelte Klaudius, tarts bűnbánatot, hogy így káromoltál. Isten, akit mi vallunk, ő teremtett mindent, és Jézus Krisztus az ő Fia, a mi Urunk, és a Szentlélek. Akit pedig te istennek mondasz, nem veszed észre, hogy a mi kezünk faragványa? Nem tudod, hogy a Napisten, mit a minap faragtunk, szintén semmi?
Aznap, mikor ez a vita folyt, Dioklécián parancsot adott, hogy a porfírból szobrokkal díszített kagylós medencéket faragjanak. Akkor a négy társ Jézus Krisztus nevében nekilátott és rendkívül finomul kifaragtak mindent, a kagylókat és medencéket szobrokkal és kancsókkal. Szimplíciusnak meg minden összetörött a kezében. Akkor azt mondta Szemproniánusnak: Kényszerítlek a Napra, ki az az Isten, aki mindent teremtett, akinek nevében a ti munkátok olyan jól sikerül? Klaudius: Hát kedves a te szemedben, amit mi művelünk? Szimplícius: Látom én, hogy valami titkos imádságot imádkoztok ti itten. Tanítsatok meg engem is reá, hogy én is részes legyek barátságtokban. Klaudius: Tiszta a te barátságod? Szimplícius: Tiszta; magatok tudjátok, hogy tizenöt éve dolgozom veletek. Most Szemproniánus veszi át a szót: Ha tudsz hinni, megmondjuk neked; s akkor a mesterségednek is végére jársz, meg az örök életet is megnyered. Szimplícius: Nagyon vágyom ismerni a ti Isteneteket; kérve kérlek. Klaudius: Íme ez az, amit bizalmasan mondunk neked: Hidd az Úr Jézus Krisztust, Isten Fiát és keresztelkedjél meg, és mindent megkapsz. Szimplícius: Ne halogassátok tehát, hadd legyek egy veletek a mesterségben és a hitben.
Most kezdtek papot keresni. És találtak a börtönben egy Ciril nevű püspököt, akit Krisztus nevéért bilincsekben hoztak ide Antióchiából, aki három év óta már sok ostorozást állott. Éjnek idején a négy kőfaragó elvitte hozzá Szimplíciust. Úgy találták láncokba verve, sok más hitvallóval együtt. Elmondták Cirilnek a vasszerszámok esetét és kérték a püspököt, keresztelje meg Szimplíciust. Ciril örült és hálát adott Istennek, és mondotta Szimplíciusnak: Láttad fiam, az Erőt a munkátokon. Most csak bízvást higgy. Szimplícius könnyezve felelt: Hiszem, hogy valóban Jézus Krisztus az igaz Isten. S miután elvégezték, amit szokás, megkeresztelte őt az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében a börtönben.
Visszatértek munkájukhoz. És most már Szimplícius a néggyel együtt kezdte keresztvetéssel minden művét. Figyelmesekké lettek erre a mérnökök, a „filozófusok”, mint írásunk nevezi. És számon kérték tőlük „varázslásuk” jelét. Ők azonban oly bátran és ügyesen feleltek, hagy sok munkást megnyertek az evangéliumnak. Ez persze nagy szálka volt a munkavezetők szemében. Keresték az alkalmat ellenük; és ez az alkalom nem késett.
Dioklécián ugyanis új megbízást adott: korintusi oszlopokat kellett kifaragni porfírból, még pedig egyenes meghagyására a négy ügyes mester vezetése alatt. A munka sürgős volt, s a porfírkő kemény. Három hónapig tartott az első oszlop elkészítése. A vezetők unszolták a négy keresztény mestert. Erre ezek a következőt Krisztus nevében kifaragták 26 nap alatt.
Diokléciánnak egyre jobban tetszett a munkájuk. Megint személyesen adott megbízást: Ebből a porfírkőből faragjatok nekem szobrokat, Victoria, Cupido, faként azonban Eszkuláp (a rómaiaknál a beteggyógyító isten) szobrát, aztán vízöntő oroszlánokat, szarvasokat és barbárokat. Ők mindent megcsináltak - Dioklécián el volt ragadtatva. De az Eszkuláp-szobrot nem csinálták meg – nem úgy, mint előbb a Nap-szobrot, melyet a császár utólag vitetett a templomba; ez eleve a pogány vallás gyakorlatara volt szánva; ők nem működhettek közre a pogány babona terjesztésében. A mérnökék följelentették őket a császárnál: Tudd meg, ezek a te kedvenceid keresztények; mindent Krisztus nevében csinálnak. A császár nagylelkűnek mutatkozott: Ha nagyszerűek azok a művek, melyeket Krisztus nevében alkotnak, az nem megbélyegzést érdemel, hanem dicső dolog. Különben, úgy gondolta talán, kis félreértésről vagy önfejűségről van szó. Egy fejedelmi szó rendet teremt majd. Megidézte az ő kedvenc kőfaragóit: Ő ugyancsak nem fukarkodott velük szemben kegyeiben, miért nem engedelmeskednek hát? Klaudius felelte: Fölség, mindig engedelmeskedtünk neked és szolgáltuk Fölségedet. De annak a nyomorultnak szobrát nem csinálhatjuk meg, mert írva van: „Legyenek hozzájuk hasonlók a készítőik és mindazok, kik bíznak bennük” (Zsolt. 113,7). A mérnökök tüzet fújtak: Maga a császár láthatja, micsoda gőgös perfídia beszél itt. A császár nem vesztette el jó látását: Az ilyen ügyes mestereket nem gyalázni kell, hanem tisztelni.
A mérnökök még egy darabig kapacitálták a négy mestert. De hiába. Ők nem szennyezhetik be lelkiismeretüket. „Látnivaló, hogy keresztények vagytok”, állapították meg végre is. „Persze, hogy azok vagyunk”. S annyiban maradtak. A mérnökök más, pogány faragókkal próbálkoztak. Ezek egy hónap alatt elkészítették az Eszkuláp-szobrot, de nem kemény porfírból, hanem a sokkal lágyabb prokonnézusi márványból. Dioklécián csalódottan nézte: Ez volna azoknak a munkája, kiknek művészete nekem annyira tetszeni szokott? A mérnökök fölhasználták a kedvező hangulatot: Azok szentségtörő keresztények. „Akkor, szólt a császári parancs, viseljék a szentségtörés ítéletét, ha az igazság parancsainak nem engedelmeskednek.” S megbízta Lampadius századost, tegyen törvényt fölöttük.
Lampádius a Nap-templom előtt fölállította törvényszékét, megidézte a mérnököket és munkásokat, s bejelentette, hogy igazságot kell tennie a mérnökök közt és Klaudius, Szempronianus, Kasztóríus, Nikosztrátus és Szimplícius mesterek közt. A tömeg fölkiáltott: A felséges császár üdvére, végezd ki a szentségtörőket, végezd ki a boszorkánymestereket! Lampadius látta, hogy irigység fűti a vádlókat. Meg akart győződni az igazságról; de a maga módján: Fölszólította mind az ötöt, áldozzanak a napistennek. Azok felelték: Sohasem imádtuk kezünk művét, hanem imádjuk az ég és föld Urát, aki örökös Császár és örök Isten, az Úr Jézus Krisztust.
Lampádius visszakísértette őket a börtönbe, s kilenc nap múlva jelentést tett a császárnak. Az irigy mérnökök kéznél voltak: Ha ezek megmenekülnek, az istenek tiszteletének vége. Erre a császár haragra lobbant: Esküszöm a Napra, ha nem áldoznak a Napnak az ősi szokás szerint, válogatott kínokkal kivégeztetem őket!
Lampádius új tárgyalást rendelt. Az eredmény ugyanaz volt. Hiába beszélt a lelkükre: ne kockáztassák könnyelműen a császár kegyét és szeretetét. Hisz tudják, testvérekként szereti és segíti őfelsége az embereket. A kőfaragók azonban most már kezdtek szikrázni, mint a kemény porfír, melyben dolgoztak: „A császár úgy viselje gondját az embereknek, hogy ne sértse meg az Istent!”
Újra ment a jelentés Diokléciánnak, és újra jött a parancs Ha nem áldoznak, skorpiókkal (szeges-kampós ostorokkal) kell őket verni! Öt nap múlva újra elővezettette őket és megfenyegette a kínzásokkal; a szépszó már tégy sem fog rajtuk. Klaudius felelte: Minket a kínzás nem ijeszt, és a szépszó nem ejt meg; hanem az örök kínoktól félünk. Tudja meg Dioklécián császár, hogy mink keresztények vagyunk; és ettől a vallástól soha nem tágítunk!
Most levetkőztette őket és skorpiókkal ostoroztatta. Abban az órában Lampádiust megragadta a gonoszlélek önmagát marcangolva adta ki lelkét a bírói széken. Erre a hírre felesége és családja nagy üvöltve szaladtak a mérnökökhöz: hamar tudja meg Dioklécián a történteket. A császár hihetetlen haragra gerjedt; dühtől tajtékozva parancsot adott, melyet Nicícius, Lampádius titkára végrehajtott: Élve ólomkoporsókba zárták és a folyóba (Duna vagy Száva) dobták őket. Mikor ezt Szent Ciril meghallotta a börtönben, a szívére vette és meghalt. Abban az időben Dioklécian Szirmíumba (Mitrovica) ment. És 52 nap múlva egy Nikodémus nevű keresztény fölemelte a koporsókat a tetemekkel és házában helyezte el.
Ez történt ezelőtt 1707 évvel Pannóniában, a későbbi Szent István országának területén. A hős kőfaragók tisztelete hamar elterjedt. 400 körül már volt templomuk Rómában. A középkorban aztán Itáliában, Német-, Angolországban és különösen Belgiumban a kőfaragó céhek védőszentjei lettek.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
