Assziszi Szent Ferenc rendje a 15. században igazi virágoskertje volt a szerzetesi erényeknek. Az obszervancia vagyis az eredeti regula szelleméhez való visszatérés egymás után támasztotta benne a nagy szenteket, akik az istenfélelem, önmegtagadás és munkás felebaráti szeretet ragyogó példáit állították kortársai elé. Didákot e példaadó nagy szentek sorában is külön hely illeti meg, mert bár csak egyszerű laikus testvér volt, mégis igen magas fokára emelkedett a tökéletességnek és az Istennel való misztikus egyesülésnek, s így a tanulatlan testvérből fokonkint a lelki élet mélységeinek bámulatos ismerője és kora egyik leghatékonyabb hithirdetője lett.
Spanyol földön, az andalúziai San Nicolas del Puertoban született. A keresztségben a spanyolok legnépszerűbb szentjének, Szent Jakab apostolnak nevét kapta; a Jakab-név spanyolos formájából (Diego) alakult aztán a latinos hangzású Didák (Didacus) név. Szüleiről, családjáról semmit sem tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy nagyon alacsony sorsból származott. Mivel már kora gyermekségében különös vonzalmat érzett az istenes élethez, mihelyt felserdült, egy jámbor öreg pap oltalma alá helyezkedett, aki a városka határában épült Szent Miklós-kápolna mellett remetéskedett. Hosszú éveket töltött itt teljes visszavonultságban. Ideje java részét imádsággal és elmélkedéssel töltötte; szabad óráiban pedig kosarat font és gyékényeket szőtt, kanalakat, sótartókat és más hasznos házi eszközöket készített, melyeket aztán jótevőinek ajándékozott. Pénzt semennyiért el nem fogadott volna értük. Azt szokta mondogatni, hogy a remetének ruháján és elmélkedő könyvén felül minden más fölösleges. Mikor egyszer a városból visszatérőben egy teli erszényre bukkant, nem nyáli hozzá, hanem visszament a városba és szólt az első eléje kerülő embernek, hogy jöjjön és vegye fel a rája nézve semmit sem jelentő kincset.
Csak egy dolog bántotta Didákot a remeteéletben: a nagy tisztesség, mellyel kolduló útjain mindenfelé találkozott. Úgy érezte, hogy a világ tisztelete nem fér össze az Isten szolgájához illő alázatossággal. Mihelyt tehát tehette, sietett egészen kivonni magár a világból: egyszerű laikus testvérként a Cordova közelében fekvő arizafai ferences kolostor kötelékébe lépett, mely messze földön híres volt szigorú fegyelméről. Mint szerzetes mindjárt kezdetben nagy buzgósággal vetette magát a szerzetesi erények gyakorlására. Áhítat, alázatosság, türelem és igénytelenség dolgában rövidesen túlszárnyalta valamennyi szerzetestársát. Még nagyobb gondja volt az engedelmességre. Szívének egyszerűségében sohasem latolgatta, mit parancsolnak neki; elég volt annyit tudnia, hogy elöljárója parancsolja. Legföljebb annyiban tett különbséget, hogy a nehéz, vesződséges vagy lealázó megbízásokat még készségesebben és örömestebb végezte, mint a könnyűeket, kellemeseket vagy megtisztelőket. Mint Szent Ferenc igazi fia nagy buzgósággal gyakorolta magát az irgalmas szeretetben. Hogy legyen miből alamizsnálkodnia, ételének egy részét rendszeresen megvonta magától. Máskor meg koldulással gyűjtötte össze a szükséges alamizsnát. És ha hébe-hóba megesett vele, hogy valamennyi szegényét nem tudta kielégíteni, keservében sírva fakadt és együtt szomorkodott az éhen maradtakkal. Elöljárói nem egyszer szemrehányással illették pazar bőkezűsége miatt; ő azonban mindig lefegyverezte őket azzal a biztatással, hogy a szívesen adott alamizsna előbb-utóbb meghozza a maga bőséges gyümölcsét. És valóban, ahol ő volt, a hívek mindig oly bőven juttatták az alamizsnát, hogy jutott belőle a szegényeknek is.
Ilyen buzgó igyekezet mellett rövid idő alatt nagy életszentségre jutott. Világlátott emberek meggyőződéssel állították róla, hogy életükben még nem találkoztak szerzetessel, aki hasonló tökéletességre vitte volna. Elöljárói már élemedettebb korában a Kanári-szigetekre küldötték hithirdetőnek és egyúttal megbízták a Fuerteventúra-szigeten épült kolostor igazgatásával. Az alázatos testvér készörömest vállalkozott a nehéz feladatra; nemcsak azért, mert a misszió új teret nyitott lángoló felebaráti szeretetének, hanem azért is, mert remélte, hogy a bennszülött guanchok közt alkalma nyílik majd a vértanúi korona megszerzésére. Mindjárt megérkezése után nagy buzgalommal látott tehát munkához. Kísérője, a jámbor Santorcazi János atya társaságában fáradhatatlanul járta a szigetet és szavával, példájával száz- és százszámra nyerte meg a bennszülötteket az igaz hit számára. De nem elégedett meg félmunkával; a megtérteket szeretettel ölelte magához és nagylelkűen segítette őket mindennemű ügyes-bajos dolgukban. A jobb módúakat ellátta jótanácsokkal, a szegényeknek pedig bő alamizsnát osztott. És különös, bár maga is koldulással kereste kenyerét, mégis mindenkihez bőkezű tudott lenni.
De minél eredményesebben folyt a térítés műve, az áhított vértanúi korona annál bizonytalanabb messzeségbe tűnt. Ekkor merész lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy Fuerteventúráról a csoport középpontjában fekvő Nagy Kanári-szigetre teszi át működése színhelyét, mivel ennek lakói különösen hírhedtek voltak vadságukról és kegyetlenségükről. Megfelelő előkészület után hajóra is szállott. De a Gondviselés másként határozott felőle. Útközben heves vihar támadt, mely hajóját eltérítette irányától; ezenfelül társai és a hajósok váltig unszolták, hogy hagyjon fel veszedelmes tervével és ne rohanjon szándékosan a halálba. Didák egyideig állhatatos maradt; mikor azonban látta, hogy minden ellene dolgozik, alázatosan meghajolt a magasabb akarat előtt és visszatért Fuerteventúrára.
Később azonban felébredt benne a honvágy, és 1444-ben vagy 1449-ben elöljárói engedélyével újra visszatért szeretett arizafai otthonába. Az 1450. évi jubileumi szentévben sok ezer honfitársával együtt Rómába zarándokolt, hogy ott szem- és fültanúja legyen híres rendtársa, Sienai Bernardin szentté avatásának. Egyszerű zarándokként érkezett, de a körülmények alakulása már néhány hét múlva az irgalmas szeretet utolérhetetlen hősévé formálta. A hiányos élelmezés és a szokatlan hőség ugyanis a zsúfolt városban már a nyár elején súlyos járványt támasztott, mely száz- és ezerszámra szedte áldozatait főleg a hidegebb éghajlathoz szokott idegen zarándokok sorából. Szent Ferenc fiai a veszedelem láttára híres Aracoeli-kolostorukat kórházzá alakították át és nem kevesebben, mint nyolcszázan láttak a betegek ápolásához. A kórház vezetője Didák lett. A pestis szerencsétlen áldozatait ő fonta körül legnagyobb szeretettel, ő forgolódott körülöttük legtöbbet, s ő tanúsított irántuk legnagyobb türelmet. Leleményes szeretete betegeiről és szegényeiről még a legnagyobb ínség napjaiban bőségesen tudott gondoskodni.
Hosszúra nyúlt római tartózkodása után ismét hazafelé irányozta lépteit. Ezúttal azonban nem az arizafai, hanem az alcalai kolostorba tért. Itt még teljes tizenhárom esztendőt töltött csendes szemlélődésben, misztikus elragadtatásokban és irgalmas szeretetben. Szeretetreméltó egyénisége tulajdonképpen csak itt bontakozott ki teljes szépségében; csak itt mutatkozott meg igazán, milyen mélységes és gazdag lelket formált a kegyelem az egykori torlatlan és tanulatlan remetéből. Nagy alázata igyekezett titkolni „a Király titkát”. De hiába. Kiáradt az önkénytelenül és elbűvölte a kortársakat. Egyszer nem volt mit adnia egy alamizsnát kérő koldusnak. Akkor kezdett neki beszélni, oly édesen, oly kenettel, hogy a koldus utóbb azt vallotta: ennek a barátnak szava többet ér, mint mások aranya.
Élete végén hosszú és kínos betegség támadta meg egészségét. Ő azonban mindvégig hű és következetes maradt magához és hősiesen, zokszó nélkül tűrt. Az utolsó napon, mikor társai már halottnak vélték, hosszú elragadtatásából magához térve háromszor vagy négyszer így sóhajtott: „Óh mily szép virágai vannak a paradicsomnak!” Közvetlenül a halál küszöbén, mint Szent Ferenc igazi fiához illett, a legócskább csuhát adatta magára, azután sűrű könnyhullatások közt bocsánatot kért a jelenlevőktől tévedéseiért és botlásaiért, majd kezébe fogta a fejénél függő feszületet és szemét a szenvedő Krisztus arcára függesztve elhaló hangon felsóhajtott: „Óh édes fa, oh édes szegek, oh édes terhet hordozó kereszt, mely egyedül voltál méltó az egek urát és királyát hordozni!” E szavakkal csendesen kilehelte lelkét. (1463 nov. 12.)
Holttestét Alcalában temették el, de szívét később II. Fülöp az Escorial fényes templomába vitette át. Mivel közbenjárására már életében, s még; inkább holta után számos csoda történt, a ferences V. Sixtus pápa 1588-ban szentté avatta.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
