A megigazulás kérdésének központi jelentősége van. Az ember a megigazulásban fogadja be Jézus Krisztus megváltásának hatását, a megigazulásban válik szenvedésének és halálának megváltó ereje személyes megváltottsággá. Az áteredő bűnt és a személyes bűnöket hordozó, kárhozat felé menő embert a megigazulás fordítja meg, ekkor szabadul meg bűneitől és indul el Isten és az üdvösség felé.
Már az 5. században fölmerült annak a kérdése, hogy mi a megigazuló ember szerepe saját megigazulásában. Az áteredő bűn valóságát tagadó Pelagius a megigazulást emberi teljesítmény eredményének tekintette. Szent Ágoston életének jelentős részét foglalta el a pelagianizmus elleni küzdelem. Ő, a doctor gratiae mutatott rá az áteredő bűn valóságára és arra, hogy a megigazulás ingyenes, Isten kegyelméből van. De az is világos volt számára, hogy megigazulásában az embernek is együtt kell működnie Istennel. Tőle származik a mondás: qui te creavit sine te, non te salvabit sine te, aki téged nélküled teremtett meg, nem fog téged nélküled üdvözíteni.
A középkor skolasztikája dolgozta ki azt a teológiai rendszert, amelynek alaptétele az, hogy a megigazulás Isten ingyenes ajándéka, de ebben az embernek is közre kell működnie szabad akaratú cselekedeteivel. Ezáltal azonban semmilyen mértékben nem csökken a megigazulás ingyenessége. Istennek ugyanis mint teremtőnek, mint első oknak és a teremténynek mint másodlagos oknak az együttműködésében megmarad az ember természetéből adódó szabadsága, de ez nem szünteti meg az első ok elsődleges, indító szerepét. Ez az együttműködés jelen van a természetes rendben is. A kegyelmi rendben, az üdvösség rendjében Isten közvetlenül, másodlagos okok nélkül hat az emberre, de ez a hatás nem szünteti meg az ember természetes képességeit és így szabad akaratát sem, hanem inkább fölemeli ezeket, hogy a természetet meghaladó módon működjenek. Luther és különösen Kálvin viszont nem fogadták el az ember közreműködésének szükségességét, szerintük megigazulásában az ember teljesen passzív szereplő.
Hasonlóan fontos kérdés az, hogy mi történik tulajdonképpen a megigazulásban. Kimerül-e ez abban, hogy Jézus Krisztus érdemeire tekintettel Isten nem nézi bűneinket, ezek helyett csak Fia megváltó szenvedését és halálát, ennek érdemét látja? Megtörténik-e a bűnök tényleges lemosása, vagy az ember továbbra is bűnös marad, de Isten már nem ezt nézi, hanem Fiára tekint? Megtörténik-e a megigazulásban a bűnös lélek újjászületése, szentségbe és igazságba öltözése, megkapja-e a lélek azt, amit a katolikus tanítás az állapotszerű (későbbi szóval megszentelő) kegyelemnek nevez? A reformáció a bűnöktől való tényleges megtisztulást nem vallotta, még kevésbé azt, hogy a lélek a megigazulásban mintegy új tulajdonságot, állapotszerű kegyelmet kap. A Katolikus Egyház viszont tanítja a bűnök eltörlését és a lélek újjászületését az állapotszerű kegyelemben.
Ebben a kérdésben a katolikusok és az evangélikusok közti különbséget még fokozza a bűnös vágy (concupiscentia) különböző felfogása. A katolikus tanítás szerint ez a vágy ugyan jelen van a megigazulás után is a megigazultban, de ez önmagában véve nem tekinthető bűnnek. Az evangélikus felfogás szerint ez valamiképpen bűn és ezért jogos a megigazulttal kapcsolatban az az állítás, hogy ő egyszerre megigazult és bűnös (simul iustus et pecator).
Mint mondottuk, a reformátorok szerint a megigazulásban az ember szerepe passzív. Csak hinnie kell, hogy ő Jézus Krisztus által megigazult. Ez a bizalmat jelentő hit, a fides fiducialis elegendő az ember részéről a megigazuláshoz. A katolikus tanítás szerint az úgynevezett dogmatikai hit szükséges, azaz a hit igazságainak az elfogadása, továbbá szükségesek a bánat, a szeretet, a remény szabad akaratú cselekedetei is. (Természetesen itt nem arról van szó, hogy az összes dogmát ismerni kell, ez a hit csak a legalapvetőbb dolgokat tekintve kifejezett, a hit teljes tartalmát elég csak bennfoglaltan, implicite elfogadni.)
Ugyancsak fontos különbség az, hogy a protestánsok szerint csak egyszer lehet megigazulttá válni, az így megkapott megigazulás örökre megmarad. A katolikus tanítás szerint a megigazulás állapota minden halálos bűn által megszűnik, és ez a bűnbánat szentségében, a gyónásban áll helyre.
A katolikus tanítás az ember szabad akaratú együttműködését úgy is vallja, hogy a megigazultság állapotában végzett jócselekedeteket érdemszerzőnek, isteni jutalomra méltónak tartja (ez részletesebben egy későbbi írás témája lesz). Fontos azonban itt megjegyezni, hogy ez csak a megigazultság állapotában van így, a megigazultságra jutással kapcsolatban semmilyen érdemről nem lehet szó.
Egy régebbi cikk már említette, hogy 1999. október 31-én Augsburgan a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői egy, a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatot írtak alá. Katolikus részről az aláírók Edward Iris Cassidy bíboros és Walter Kasper püspök voltak. Ebben a nyilatkozatban az aláírók megállapították, hogy az elmúlt időben folyó teológiai munka és a megbeszélések eredményeként az aláírók meg tudtak állapodni a megigazulás olyan felfogásában, amely közösen elfogadható. A megigazulással kapcsolatban ugyan továbbra is léteznek eltérések, de „már elfogadhatóak a 18-39. pontban leírt, a megigazulás értelmezésének nyelvében, teológiai megformálásában és hangsúlyaiban megmaradó különbségek” (40). A továbbiakban a dokumentum még az alábbi merész kijelentést is teszi (41):
Így a 16. századnak a megigazulástanról szóló tanbeli elítélései új fénybe kerülnek: Az evangélikus egyházaknak e nyilatkozatban előadott tanítása nem esik a Trienti Zsinat elítélései alá. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem alkalmazhatóak a római katolikus Egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítására.
Avery Dulles jezsuita teológus, bíboros a nyilatkozatról írt cikkében azonban megjegyzi, hogy a fenti állítás „merész kijelentés, amelyet nehéz megvédeni”. A cikk által felsorolt példákból csak egyet említünk. A dokumentum katolikus álláspontot leíró pontja így ír azzal kapcsolatban, hogy mi történik a megigazuláskor a megigazult lélekben (24):
Amikor a katolikusok hangsúlyozzák, hogy a hívő számára a belső ember megújulása a kegyelem elfogadásával ajándékoztatik,[13] akkor ahhoz akarnak ragaszkodni, hogy Isten megbocsátó kegyelme mindig együtt jár az új élet ajándékával, amely a Szentlélek által tevékeny szeretetben jut kifejezésre; ezzel azonban nem tagadják, hogy Isten kegyelmi ajándéka a megigazulásban független az emberi együttműködéstől [vö. források a 4.2. fejezethez].
A fenti szöveg egyrészt kétértelműen fogalmaz, amikor a megigazulás ajándékáról mint az emberi együttműködéstől független ajándékról beszél, ellentétben (többek között) a Trienti Zsinat megigazulásról szóló 9. kánonjával (DH 1559), amely beszél az ember kötelességéről, hogy a megigazulásra akarati tevékenységgel készüljön föl. Másrészt a szöveg nem említi az állapotszerűen megmaradó kegyelmet, amelyről a 11. kánon beszél (DH 1561). De, mint említettük, a fentiek csak egyetlen példa azokkal a problémákkal kapcsolatban, amelyek a Közös Nyilatkozat és a Trienti Zsinat összhangját érintik.
Ezeket a problémákat említi a még a dokumentum aláírása előtt megjelent vatikáni hivatalos válasz is. A fentiek után Avery Dulles joggal teszi föl a kérdést, hogy akkor miért írták alá egyáltalán a dokumentumot? A kérdés valójában élesebben vetődik föl: hogyan lehet egy olyan dokumentumot aláírni, amelyben olyan kijelentés van, amely nem felel meg a valóságnak, hiszen nem igaz az, hogy a dokumentum tartalmára már nem vonatkoznak a Trienti Zsinat elítélő kánonjai.
Avery Dulles magyarázatában arról az „ökumenikus módszerről” beszél, amely vezérli a Vatikán ökumenizmussal kapcsolatos erőfeszítéseit. Ez a módszer a szerző szerint a II. Vatikáni Zsinat ökumenikus dokumentumán (Unitatis redintegratio) és Szent II. János Pál pápa Ut unum sint enciklikáján alapul. Azt azonnal megjegyezhetjük, hogy mindkét dokumentum óv a hamis kompromisszumoktól. Ezt írja például az Unitatis redintegratio (11): „Semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus (a mindenáron való békülékenység); mely csorbítja a katolikus tanítás tisztaságát és elhomályosítja eredeti és biztos értelmét”.
Avery Dulles (ő ugyan nem használja a szót) a különböző nyelvek, kultúrákon alapuló teológiai megközelítések jogos pluralizmusáról beszél. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ugyan valamilyen értelemben tényleg lehet jogos pluralizmusról beszélni, de ez nyilván nem terjedhet odáig, hogy az Egyház dogmáit, tévedhetetlen tanítását ne fogadják el vagy ennek ellene mondjanak. Tehát egy teológiai megközelítést csak addig lehet az Egyház tanításával egységben lévőnek tekinteni, amíg ez elfogadja az Egyház dogmáit, tévedhetetlen tanítását. Amíg ez nem történik meg, addig nem lehet kijelenteni, hogy csak „megengedhető különbségekről” van szó. A Közös Nyilatkozattal kapcsolatban éppen ez a probléma.
Molnár Máté
