VIII. Henrik, az angol hitújítás szomorú emlékű megindítója hatalmi őrületében különös lépésre ragadtatta magát: 1538 ápr. 24-én forma szerint megidézte a negyedfélszáz évvel korábban meggyilkolt Becket Tamás canterbury-i érseket, hogy számot adjon tetteiről. Mivel pedig a szent a megidézésnek természetesen nem tett eleget, a beszámíthatóság határán túljáró király harminc nap múlva annak rendje és módja szerint lefolytatta ellene a bírói eljárást: lázadás, makacsság és felségárulás címén halálra ítéltette s az ítélet végrehajtásaként elrendelte ereklyéinek megégetését, a sírján levő drágaságok és ékszerek elkobzását s mindennemű emlékének, képének és szobrának megsemmisítését.

Becket Tamás, aki így kétszer esett a királyi zsarnokságnak áldozatul, a középkori angol egyház legdicsőbb vértanúja, aki férfias helytállásával és elvességével nagyobb szolgálatot tett az Egyház ügyének, mint egy légió egyházjogász. Angliai normann családból származott. Atyja, Gilbert, gazdag londoni kereskedő, anyja, Matild, pedig szaracén emir lánya volt, aki a monda szerint romantikus körülmények közt került össze férjével: Hazájában, Keleten megismerkedett a délceg keresztes vitézzel, aki kész volt hitveseként magával vinni hazájába. Azonban hirtelen haza kellett utaznia, s menyasszonya nem tudott az európaiak nyelvén mást, mint két szót: London és Gilbert. Az előbbivel eljutott Londonba, az utóbbival addig járta a város utcáit, amíg el nem jutott vőlegényéhez.

Ebből a normann-szaracén házasságból született Tamás 1118 dec. 21-én. Mivel már kicsiny korában kiváló szellemi képességeket árult el, szülei nagyon gondos nevelésben részesítették. Előbb odahaza, Mertonban és Oxfordban iskoláztatták, majd Párizsba küldték magasabb tanulmányokra. Innét hazatérve Tamás először egy gazdag rokonának, majd Theobald canterbury-i érseknek a szolgálatába lépett. Ebben az utóbbi minőségében gyors egymásutánban beverley-i prépost és canterbury-i fődiakónus lett. Bizalmi állásának mintaszerűen megfelelt; ura megbízásából két ízben (1143., 1152.) is ellátogatott Rómába és a legkényesebb feladatokat is közmegelégedésre oldotta meg. Az agg prímás azzal jutalmazta hűségét, hogy megengedte neki, hogy egyházjogi tanulmányainak befejezésére egy időre Bolognába és Auxerre-be távozzék.

Második tanulmányútja után a kevéssel előbb megválasztott II. Henrik király lordkancellárrá nevezte ki és egyúttal megbízta Henrik fiának nevelésével. Így a fiatal pap egy csapásra Anglia első embere lett. Helyzetébe tüneményes gyorsasággal beletalálta magát. Nagylábon élt, szerette a fényt és a pompát és szinte fejedelmi udvarral vette körül magát. Ha lóháton, kezében sólyommal vadászatra indult, vagy ha jobbjában lándzsával harcra készült, mindig száz lovagból álló fényes kíséret járt nyomában. Állásából kifolyólag teljesen a király bizalmi emberének érezte magát és több ízben szigorú hangon figyelmeztette a főpapokat és bárókat esküjükre, hogy a király életét, becsületét és méltóságát életükkel is meg kell védelmezniük. A király jogaiért egyben-másban kész volt az egyház jogait is feláldozni. Magánéletében azonban már ekkor kitűnt erkölcseinek tisztaságával, aszkétikus erénygyakorlataival és a szegények iránti bőkezűségével.

II. Henrik feltétlen bizalommal viseltetett ügyes kancellárja iránt. Szentül hitte, hogy az ő segítségével könnyen keresztül tudja majd vinni tervét, mellyel a korona jogainak az egyházra való kiterjesztését célozta. Mikor tehát az agg Theobald érsek 1161-ben meghalt, mindjárt meg-pendítette előtte a gondolatot. „Neked, mondotta, canterbury-i érsekké kell lenned.” Tamás azonban gazdag selyemöltözetére mutatva így válaszolt: „Szép szent az, akire ilyen fontos állást rá akarsz ruházni. Különben, ha komoly a dolog, akkor nékem minden eszközt fel kell használnom megválasztatásom elhárítására; mert ha én érsek lennék, nem maradhatnánk tovább is jó barátok. Te ugyanis olyan dolgokat követelnél tőlem, amiket én mint érsek nem engedhetnék meg, s barátság helyett gyűlölet uralkodnék köztünk”. A király azonban tréfára vette kancellárja prófétai szavait s megválasztása érdekében erős nyomást gyakorolt a canterbury-i káptalanra. A kanonokok többsége természetesen meghajolt a királyi akarat előtt, bár Tamásban egyelőre nem tudott mást látni, mint vadászt, harcost és világfit. A szent azonban a bekövetkezendő veszedelmek előérzetében sokáig vonakodott elfogadni a választást és csak a pápai követ, Henrik pisai püspök sürgetésére hagyott fel ellenállásával. Mivel eddig csak diakónus volt, 1162 jún. 3-án áldozópappá, a következő nap pedig püspökké szenteltette magát.

A felszentelés olyan gyökeres változást idézett elő Tamás életében, mely szinte páratlan a szentek történetében. A nagy világfi szinte egyik napról a másikra szigorú aszkétává alakult át. A világi szórakozások helyébe szent komolyság, tanulás, imádság, önsanyargatás és ostorozás léptek s a fényes lovagi kíséretet a szegények és betegek elesett társasága váltotta fel. De talán még nagyobb változás állott be a szent politikai felfogásában. A kancellári tisztről mindjárt felszentelése után önként lemondott és ezentúl az Egyház jogainak megvédését tekintette legfontosabb feladatának.

Henrik egyre nagyobb elkedvetlenedéssel szemlélte egykori barátjának az ő számára megfoghatatlan elváltozását. Már néhány hónappal később egyik normann alattvalója kiközösítésének hírére így kiáltott fel: „Köztem és az érsek közt vége mindennek”. A nyílt összeütközés küszöbön állt. A király a papi és világi törvénykezés kérdésében már az 1163 október 1-i westminsteri gyűlésen élesen szembekerült az egyházi állásponttal. Az addigi szokásjoggal szemben ugyanis azt követelte, hogy a nyilvános bűntényt elkövető papokat először egyházi, azután pedig világi bíróság elé állítsák, míg Tamás és a püspökök az egyházi bíróság kizárólagos illetékességének fenntartása mellett szállottak síkra. Henriket annyira felingerelte a váratlan ellenállás, hogy haragtól szikrázó szemekkel és köszönés nélkül távozott a gyülekezetből. Később részint ígéretekkel, részint megfélemlítéssel mégis sikerült a maga részére vonnia az egész püspöki kart. Tamás egyszer csak azon vette észre magát, hogy egészen egyedül áll; hozzá környezetében mindenki azt hangoztatta, hogy a pápa is békét akar és engedelmességet vár tőle. Nem maradt tehát más választása, mint alávetni magát az „ország hagyományos szokásainak”.

E „hagyományos szokások” összegyűjtésére és rendszerbefoglalására az 1164 jan. 16-án megnyílt clarendoni országgyűlés vállalkozott. A gyűlés azonban messze túllépte hatáskörét és egész sereg olyan határozatot hozott, mely a legnagyobb mértékben sérelmes volt az egyházra. Így pl. a megüresedett egyházi méltóságok betöltésébe messzemenő jogot biztosított az uralkodónak, a papok külföldi utazását királyi engedélytől tette függővé, a Rómába való föllebbezést egészen megtiltotta, a kiközösítés és az egyházi tilalom kimondását királyi beleegyezéshez kötötte stb. A püspökök eleinte zúgolódtak a sérelmes határozatok ellen, de mikor arra került a sor, a végzést valamennyien megerősítették függő pecsétjükkel. A prímás ellenben gondolkodási időt kért, hogy ilyen fontos tárgyat még egyszer meghányjon-vessen magában. De határozatlanságát csakhamar megbánta; Canterburybe érve szigorú vezeklésnek vetette magát alája és az egész esetről részletes beszámolót küldött a pápának. III. Sándor papa szívesen megadta neki a kért felmentést s egyúttal határozottan elutasította a clarendoni végzések megerősítését.

A király most már elhatározta, hogy bármi úton-módon tönkre teszi egykori barátját. Az 1164 okt. 8-i northamptoni nagy nemzeti zsinaton maga lépett fel ellene panaszosként. Fényes védekezése ellenére a szolgalelkű bírák ötszáz fontnyi birság megfizetésére kötelezték az ártatlan főpapot. Másnap Henrik újabb ötszáz fontot követelt tőle egy régebbi ajándéka fejében, melyet azonban most hirtelen kölcsönnek minősített át. Harmadnap újabb hazug ürügyön már negyvenezer márkát kívánt. Tamást a sok izgalom és a bánat ágyba döntötte; a király pedig eskü alatt kijelentette: „Vagy én nem leszek többé király, vagy ő megszűnik érsek lenni”. Ilyen előzmények után virradt fel október 13-a, az ítélethozatal napja. A szegény prímás minden emberi segítségtől megfosztva és egyedül Istenben bízva lépte át a törvényszéki terem küszöbét. Itt először a gyáva püspökök támadtak rája. „Egykor, mondották, prímásunk voltál, de többé nem vagy az, mert a királyi hagyomány ellen kifejtett ellenállásoddal megszegted a király iránti hűséget. Mi tehát árulónak és esküszegőnek nyilvánítunk téged és elszakadunk tőled és fellebbezünk a pápához, aki elé ím ezennel megidézünk”. Ezalatt a mellékteremben összegyűlt bárók börtönbüntetésben egyeztek meg. Mikor azonban Leicester gróf nevükben ki akarta hirdetni az ítéletet, Tamás nagy méltósággal felemelkedett és ünnepélyesen a következő kijelentést tette „Ti gyermekeim vagytok Istenben, és sem a jog, sem az ész nem jogosít fel benneteket arra, hogy atyátok felett ítélkezzetek. Azért elvetem törvényszékteket, és a viszály eldöntését a pápára bízom. Hozzá fellebbezek s a katolikus Egyház és az apostoli szék védelme alatt távozom innét”. Ezután mit sem törődve a rája szórt szidalmakkal és az utána dobott szalmacsomókkal, felemelt fővel távozott a teremből. Mivel azonban egy pillanatig sem érezte magát biztonságban, Keresztély testvér néven álruhában még azon éjjel tengerre szállott és hosszú viharos hajózás után nov. 3-án Flandriában partra szállott.

Henrik ekkor nyíltan árulónak nyilvánította a menekülő főpapot és megtorlásként valamennyi rokonát, még az öregeket, nőket és gyermekeket is számkivetésbe küldötte; előbb azonban kötelezte őket, hogy mindannyian az érsek elé járulnak és részletesen elmondják neki miatta kiállott szenvedéseik történetét. Másrészt minden követ megmozdított, hogy VII. Lajos francia királyt előkelő vendégének kiutasítására bírja. Lajos azonban megvetéssel utasította el magától a nemtelen ajánlatot. III. Sándor pápa szintén sietett védelmébe venni az egyház jogainak elszánt harcosát; újból megerősítette őt prímási méltóságában s ideiglenes tartózkodási helyül a pontigny-i cisztercita kolostort jelölte ki számára. Innét azonban később, mikor Henrik az angol ciszterciták kiutasításával fenyegetőzött, önként távozott és a francia Sensban vonta meg magát.

A számkivetés közel hat esztendeig tartott. Ennyi időbe tellett, míg a pápának és a francia királynak sikerült valamennyire megengesztelni Henrik ádáz haragját. Az ünnepélyes kibékülés 1170 július 22-én ment végbe a Freiteville melletti síkon. A király teljes bűnfeledést és javulást ígért. Egy ideig valóban úgy látszott, mintha egykori kancellárja iránt érzett régi szeretete újból fellángolt volna. De a kíséretében levő sok ármányszövő csakhamar munkába lépett és ismét eltöltötte lelkét bizalmatlansággal. Tamásnak már néhány hét múlva tapasztalnia kellett, hogy a király kibékülése nem volt őszinte. Mindazáltal ügye igazságában bízva december 1-én mégis hazaindult. Otthon nagy lelkesedéssel fogadták; a nép ujjongva tódult eléje és virágokkal hintette be útját. De az öröm nem sokáig tartott. Érsekségét teljesen feldúlva és felforgatva találta; hozzá a király fenyegetve követelte tőle a pápa által felfüggesztett yorki érsek, londoni és salisbury-i püspökök feloldozását. Ő kijelentette, hogy ez nem áll hatalmában, mivel a kiközösítést a pápa mondotta ki. Karácsony napján pedig felment a szószékre és átkot mondott mindazokra, akik egyenetlenséget szítanak közte és a király közt. Erre az érdekelt püspökök azonnal a bayeux-i királyi udvarba siettek és Tamás eljárását lázadásnak tüntették fel. Henrik haragja vadul fellángolt, szeme villogott, arcszíne elváltozott, kezét összecsapta és féktelen dühében így kiáltott fel: „Mit, ez a kamasz, aki egy sánta gebén jött udvaromba, felemeli lábát, hogy engem megrúgjon? Hát ezek között a gyávák között, akik kenyeremet fogyasztják, nincs egy se, aki megszabadítana ettől a nyugtalan vérű paptól?”

E meggondolatlan szavak hallatára négy udvari lovag (Reginaid Fitz Urse, Tracy Vilmos, Moreville Hugó és Britó Richard) azonnal összebeszélt és késedelem nélkül hajóra szállott, hogy a kívánt szolgálatot megtegye a királynak. December 29-én délután léptek az érsek szobájába és fenyegetve követelték tőle a kiközösített főpapok feloldozását. Tamás azonban félelem nélkül kijelentette: „A yorki érseket a pápa közösítette ki és egyedül ő oldhatja fel; a többi püspököt feloldom, mihelyt a szokásos esküt leteszi. Hasztalan fenyegettek engem. Ha Anglia minden kardja fejem fölött függ is, akkor sem félemlíthettek meg; az Istenért vívott harcra mindig készen találtok”. E szavak hallatára a lovagok eltávoztak, hogy fegyvereket hozzanak és nemsokára lehetett hallani, hogy baltáikkal betörték az udvari kaput.

Tamás ezalatt a templomba ment vecsernyére. Mikor azonban barátai be akarták zárni a kapukat, ő megtiltotta nekik: Isten templomát nem szabad elsáncolni, mint valami várat. Visszautasította azt az ajánlatot is, hogy a kriptában rejtőzzék el, hanem szilárd léptekkel felment a kórusba. Ekkor a lovagok kivont karddal benyomultak a templomba és fennszóval kiáltozni kezdtek: „Hol az érsek, hol az áruló?” „Itt vagyok, én az érsek, de nem az áruló, felelte Tamás szilárdan, mit akartok Isten házában fegyveresen?” „Oldd fel a püspököket, különben meg kell halnod”. „Én nem oldhatom fel őket, mondotta újból, míg elégtételt nem nyújtanak. Különben kész vagyok Uramért meghalni, hogy az Egyház véremmel ismét visszanyerje szabadságát és békéjét.” Erre az orgyilkosok rárontottak és ott az Úr szent oltára előtt levágták. Utolsó szavai ezek voltak: „Uram, kezeidbe ajánlom lelkemet”.

III. Sándor pápa már három év múlva, 1173 március 12-én szentté avatta az Egyház jogainak rendíthetetlen védőjét, aki életét adta meggyőződéséért. Henrik király pedig kénytelen volt megalázni magát és a clarendoni határozatok visszavonásán felül elzarándokolni ártatlan áldozatának csodákkal megdicsőített sírjához. Tamás különösen az északi országokban: Angliában, Dániában, Svéd- és Norvégiában az egész középkoron át igen nagy tiszteletben állott.

A Jó Pásztor hívja meg általa a lelkipásztorokat a kis Jézus jászolához. Menjünk velük mi is.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)