Szent Hiláriust az isteni Gondviselés arra választotta ki, hogy nehéz időben útját állja egy nagy szellemi dögvésznek, mely a negyedik században végpusztulással fenyegette Isten országát. Ez az arianizmus volt.

Az ariánusok azt hirdették, hogy Jézus Krisztus nem valóságos Isten, hanem Istennek csak teremtménye; persze akkor az egész keresztény tanítás, a szentségek és az Egyház is csak merőben olyan mű, melyet az emberek kényük-kedvük szerint hajlíthatnak. Ezt a veszedelmes tanítást agyafúrt keletiek katolikusan hangzó jelszavak alatt kíméletlen fanatizmussal terjesztették, elvakult császárok, kik kevélységükben vallási ügyek bírájának tolták föl magukat, erőszakkal rákényszerítették a népre, sőt a gyöngébb lelkű püspökökre is. Vele szemben tehát csak az vehette föl eredményesen a harcot, aki szilárd, hithű jellemet és a hitigazságokban biztosan eligazodó szolid tudást egyesített. Ilyenre nevelte a Gondviselés titkos keze Szent Hiláriust.

Előkelő szülei hazájának, Galliának és aztán Itáliának legjobb iskoláiba járatták a nyílt elméjét, tehetséges fiút. Még görögül is megtanult. Csak sokkal később tűnt ki, mire volt ez jó! Az iskolatanulmányai mellett azonban egy sokkal szükségesebb tudomány kezdte foglalkoztatni: környezetének romlottsága undorral töltötte el a pogányságban is nemesen érző lelkét, hányódó elméjét pedig az a kérdés gyötörte, hogy mi értelme és célja van az emberi életnek. Otthagyta iskolakönyveit, a latin és görög írók műveit, és a Szentírásra vetette magát. S itt megtalálta a feleletet: „Ez pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttéi, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). A Szentírást azután is, élete végéig szünet nélkül forgatta, belőle merítette érveit az ariánusok ellen, és csodálatos írástudását a latin atyák közül elsőnek fektette le mélységes Írásértelmező művekben.

Hilárius tehát kereszténnyé lett, visszatért szülővárosába, Poitiersbe és megházasodott. Földijei ismerték tudományát és előkelő származását, látták példás keresztény életét és ezért öreg püspökük halála után nem haboztak őt megválasztani Poitiers püspökének. Abban az időben a püspökség csak gondot és fáradságot jelentett: harcot pogányokkal, eretnekekkel és csüggeteg hívőkkel, és a hívők minden ügyes-bajos dolgának intézését. Hilárius azonban nem önmagát kereste, hanem az Úr Krisztus dicsőségét és férfias elszántsággal vállalta a nagy méltósággal együtt a nagy föladatokat is. Fölszentelése után feleségével már csak testvérként élt, és haladéktalanul és rettenthetetlenül nekiállt annak a munkának, amelyre Isten őt kiválasztotta.

Épp akkortájt tört be az arianizmus Keletről a Nyugat egyházaiba. Konstancius császár ugyanis, fanatikus ariánus létére, amint testvérei halála után Nyugatra is kiterjesztette hatalmát, 353 óta csellel, erőszakkal és ígéretekkel megnyert néhány püspököt, köztük Szaturninus arlesi püspököt, s ez hol fenyegetésekkel, hol csábító ígéretekkel Hiláriust is pártjára akarta nyerni. Azonban Hilárius hithűségre intette híveit, a katolikus érzésű galliai püspököket pedig rábírta, hogy Szaturninussal megszakítsanak minden közösséget. Végre is 356-ban számkivetésbe küldték Kis-Ázsiába, Frígia nevű tartományba.

Azonban éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak. Hilárius itt, az arianizmus hazájában, szemtől-szemben megismerte ennek a tévedésnek minden veszedelmét és útvesztőjét, írt ellenük egy hatalmas munkát („A Szentháromságról”), mely, miként minden műve, eredeti, mély gondolatokban, tudományosságban és ékesszólásban párját ritkítja és halálos csapást mért az eretnekségre. Ezt a művet megküldte honfitársainak, kiket külön levelekben sem szűnt meg kioktatni és fölvértezni az ariánusok minden újabb sakkhúzásával szemben. Emellett magánérintkezésben és nyilván oly ellenállhatatlan tudással és egyben olyan bölcs mérséklettel és méltányossággal képviselte a katolikus igazságot, hogy sok eretneket megnyert. Ádáz ellenségei erre jobbnak látták visszaküldeni hazájába.

Hilárius most kettőzött buzgósággal látott hozzá otthonában az ariánus kovász kitisztításához. A hosszú kényszerű válás elmélyítette és fölfokozta övéi iránti szeretetét, a Keleten szerzett tapasztalatok gyarapították rátermettségét. Hajthatatlan volt, amikor elvről volt szó; de kimeríthetetlen türelemmel és szelídséggel tudott lenni az emberek iránt, különösen azok iránt, kiket tájékozatlanságuk vitt az eretnekségbe. Így elérte, hogy a 361-i párizsi zsinaton az összes püspökök elfogadták a katolikus hitvallást. Gallia megszabadult az arianizmustól.

Jámbor hagyomány azt tartja, hogy a számkivetésből hazatérő Hilárius megállapodott d'Yves szigetén, mely mérges kígyóktól hemzsegett. A püspök keresztet vetett rájuk, letűzte vándorbotját; s azóta a kígyók nem merték többé túllépni ezt a határt és békében hagyták a lakókat. Valóban, Hilárius apostoli buzgósága, bölcsessége és tudománya gátat vetett nyugaton az arianizmus viperafajának, miként Szent Athanázius (lásd máj. 2) Keleten.

Életének utolsó éveit békességben tölthette Krisztusnak ez a fáradhatatlan harcosa, kit 366-ban hívott az örök békesség hazájába az ő Ura. IX. Pius pápa 1852-ben egyházdoktornak nyilvánította.

Ugyanerre a napra esik:

Nóliai Szent Félix vértanú + 256.

Gazdag pogány katonatiszt fia. Nóliában, Itáliában pappá lett, hitéért és buzgó apostolságáért ismételten üldözést szenvedett; Isten feltűnő csodákkal szabadította ki, melyeket leír nagy tisztelője, Szent Paulin (jún. 22). Mikor börtönben volt, angyal jelent meg neki, ki bilincseit levette és őt a hegyekben rejtőző agg püspökének megmentésére kalauzolta. Máskor a főtéren tanított; kivont karddal mentek feléje üldözői, Isten azonban úgy elkápráztatta őket, hogy nem ismerték föl, sőt őt magát kérdezték: nem látta-e Félixet; amire nevetve felelte: nem, és egy kőüregbe menekült. Nyomban megjelent egy pók, hálóját szőtte a nyílás elé, úgyhogy árulótól vezetett üldözői nyugodtan továbbmentek. Utána heteken keresztül száraz kútban rejtőzött. Az üldözés után püspökké akarták tenni; ő azonban mást választatott meg és szent szegénységben fejezte be ragyogó életét.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)