Szent Margit az Árpádok királyi törzsének legszebb hajtása és a középkori magyar aszkézis legtökéletesebb kiteljesedése. Rövid élete a legszebb erények: szenvedélyes Krisztus-szeretés, lemondás, önmegtagadás, alázatosság, áldozatkészség és odaadás vége-hosszát nem érő láncolata.

A magyar történelem legszomorúbb napjaiban, a tatárjárás idején született. Atyja, IV. Béla király mindjárt a szerencsétlen kimenetelű mohi ütközet után úgy intézkedett, hogy családja a lehető leggyorsabban délre, Horvátországba; illetve Dalmáciába húzódjék. Mária királyné a vett parancsnak megfelelően először Spalatóban, majd a meredek fekvésű klisszai várban vonta meg magát. Itt tartózkodásában fogadást tett, hogy ha Isten megkönyörül a szerencsétlen országon, születendő gyermekét egészen az ő szolgálatára szenteli. A várva-várt királyi gyermek 1242 jan. 27. látta meg Isten szép világát s a keresztségben a 3. század bátor vértanújának, Szűz Szent Margitnak (júl. 20) nevét kapta.

Mária királyné fogadásához híven kedves gyermekét már hároméves korában a veszprémi domonkos rendű apácák kolostorába adta nevelés céljából. Vallásos géniusza a kolostor áhítatos csendjében bámulatos gyorsasággal bontakozott ki. Az imádság szelleme úgyszólván együtt ébredt értelme nyiladozásával. Mikor társnőitől megtudta, hogy a kereszt az isteni Üdvözítő keserves kínszenvedésének emlékjele és eszköze, olyan mély részvét fogta el szívét, hogy a fájdalomtól hangosan felzokogott. És ettől kezdve élete fogytáig mindig bensőséges szeretettel viseltetett a szenvedő Krisztus iránt és megpróbáltatásai közepett mindig az ő szenvedésére való emlékezésből igyekezett erőt meríteni. Korán jelentkezett alázatossága is. Társnőitől semmiben sem akart különbözni és akárhányszor szinte szégyellte királyi származását. Ha hébe-korba társainál jobb minősége ruhát kényszerült magára ölteni, mindjárt a konyhára sietett, hogy ott a kormos fazekak mosogatásával és a felszálló porral megfeketítse köntösét. Ugyancsak a veszprémi évek alatt kezdte a cilíciumviselést is. Mikor ugyanis látta, hogy a buzgóbb szórorok vezeklő övvel sanyargatják testüket, azonnal megkérte nevelőjét, Olimpiadisz asszonyt, hogy neki is szerezzen ciliciumot.

De nemcsak erkölcsi, hanem szellemi tekintetben is gyorsan fejlődött Margit. Még Veszprémben jól megtanult latinul és alaposan elsajátította családjának történetét. Általában szívesen időzött szent elődeinek emlékénél; gyakran maga elé idézte Szent István, Imre, László és Erzsébet megdicsőült alakját, hogy újabb és újabb ösztönzést merítsen példájuk követésére. És mivel szüleitől tudta, hogy ő tulajdonképpen áldozat vétkes nemzetéért, sokat imádkozott népéért, hazájáért és gyakorta bő könnyhullatások közt esedezett, hogy „az Úr mindenható Isten az ő jobbjának hatalmával megszorítsa és megenyhítse a kegyetleneknek hatalmukat és megoltalmazza az ártatlanokat és ezeknek felette az anyaszentegyházat”.

Szent Margit tehát a tökéletességnek már magas fokán járt, mikor tízéves korában Veszprémből az újonnan épült nyulak-szigeti (ma Margitsziget) Boldogasszony-kolostorba hozták át; egyrészt ezért, hogy Budán lakozó szüleihez közelebb legyen, másrészt meg azért, hogy az új klastrom méltóbb kerete legyen szerzetesi életének. Mert a tízéves lánykának ekkor már nem volt hőbb vágya, mint hogy egész életére tagja lehessen a rendnek, melynek öltönyét ötéves korától fogva rendszeresen viselje. Állhatatos sürgetésére Boldog Umberto, a magyarországi dominikánus provincia akkori főnöke 1254-ben csakugyan ráadta az apácafátyolt és letétette vele az egyszerű fogadalmakat.

Ettől az időtől kezdve Margit még nagyobb buzgalommal igyekezett eleget tenni szerzetesi kötelességeinek. Különösen imádságos életét mélyítette el bámulatos mértékben. A legenda szavai szerint „... gerjedez vala e nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével és meggyulladván, imádkozik vala szüntelen, majdnem minden közbevetés nélkül; úgyhogy napnak első idejétől fogva a konvent ebédének ideiglen szüntelen imádságban marad vala. És tehát urunk Jézus Krisztus feszülete öt sebeinek helyeit gyakorta nagy bőven ő könnyhullatásával megöntözvén, ő szájával csókolgatja vala”. Az imádsággal nem tudott betelni; még éjszaka is ott térdelt szegényes ágya előtt és akárhányszor csak kakasszókor tért nyugovóra.

És mialatt imádkozott, annyira beleélte magát az Úr Krisztus szenvedésébe, hogy fátyola egészen árnedvesedett a sok sírástól. Különösen nagyböjtben egészen átadta magát a kínszenvedés gondolatának. Feketevasárnaptól nagyszombatig mindennap felolvastatta magának a passió történetét; nagypénteken pedig se nem evett, se nem ivott, se nem beszélt, hanem az, egész napot „nagy ájtatos siralmas imádságban” töltötte. És amikor a pap istentisztelet közben felmutatta a szent keresztet, ő nagy siralommal a földre vetette magát és olyan hangosan zokogott, hogy zokogása még a külső templomban is hallható volt.

A szenvedő Krisztus iránt érzett mélységes részvétből maga is szenvedni kívánt. Mikor egyszer egyik apácatársa, egy előkelő magyar úr gőgös lánya indulatosságában arcába öntötte a moslékot, ő mosolyogva csak ennyit mondott: „Szerető atyámfia, mit művelsz?” Ugyanezért különös kedve telt a cilíciumviselésben. Közönséges napokon lószőrből és gyapjúból készült vezeklőinget öltött; nevezetesebb alkalmakkor azonban, így karácsonykor, nagypénteken, a Bold. Szűz és az apostolok ünnepeinek vigíliáin, adventben és nagyböjtben ló- és tehénfarkból szőtt inggel gyötörte magát. Sőt a vezeklőing alatt még vasövet is hordott. Ezenfelül gyakran és olyan keményen ostorozta magát, hogy gyenge testéből csakúgy patakzott a vér. És ha maga karja erőtlensége miatt nem tudta elvégezni az ostorozást, társnőit kérte meg, hogy a sündisznóbőrből készült ostorral sanyargassák tagjait.

De a kínszenvedés misztériumába való mélységes bele temetkezése egy pillanatra sem tette komorrá vagy emberkerülővé. Ellenkezőleg, társnői iránt maga volt a megtestesült figyelem. Maga ugyan keveset beszélt, de mások enyelgését szívesen hallgatta, és hálás mosollyal viszonozta. Általában nem a szó, hanem a munka embere volt. Nem volt az az alacsony szolgai munka, melyet ő készörömest ne végzet volna. Celláját maga söpörte, súrolta s mindig kész volt segíteni a szolgaszemélyzetnek a folyosók, lépcsők s főleg templom tisztántartásában. Ugyanígy a konyhai munkából is kivette a részét; főzött, mosogatott, kemény téli hidegben halat tisztogatott, úgyhogy „a nagy jeges víznek hidegségétől az ő kezének bőre meghasadoz vala és a vér kijő vala az ő kezéből; és mikoron bekötik vala az ő kezét a nagy fájdalomért, a konyhát megsepri vala, fát hord vala hátán, vizet merít vala és ő maga a konyhára viszi vala”. Általában semmi nemű klastromi szolgálat alól nem akarta kivonni magát és semmi kivételezést nem tűrt. Sokszor valósággal sírt, ha király lánynak mondották és étel, ital vagy ruházat tekintetébe valami kedvezést akartak neki nyújtani. Sőt minden tekintetben a legutolsó kívánt lenni. Fekvőhelyül egy vékony gyékényt, egy hitvány szalmazsákot és egy kis párnát használt Legtöbbször azonban beérte a puszta gyékénnyel. Ruhával is mindig a leghitványabb darabokat választotta, és amikor egy alkalommal főnöknője származására való hivatkozásra jobb minőségű öltönyt akart ráerőszakolni, ő ezzel hárított el magától a nem kívánt megkülönböztetést: „Kérlek, szerető anyám, a Jézusnak szerelmére, hagyjad, hogy én ígyen tegyek”. Látogatóba jött atyja előtt csak úgy mert mutatkozni, hogy előbb egyik társnőjével foltot vettetett köntösére.

Valamennyi kolostori szolgálat közt legjobban kedvelt. a betegek ápolását. „Éjjel fölkel vala és úgy hallgatja vala ha valamely szóror nyög vala és hozzá megyen vala, meg kérdezi vala. Némelyeknek bort hevít vala, ruhát melegít vala és odateszi vala, hol a betegnek fájdalma vala. Ha pedig valamelyik a szórorok közül meghal vala, tehát e szent szűz mindaddig el nem megy vala a meghalt szórornak testétől, míg nem eltemettetik vala, hanem ott a holttestnél imádkozik vala és oly igen siratja vala, nagyabban, hogynem mint ha őneki testi atyjafia volt volna." A betegek körül semmiféle szolgálattól nem húzódozott; megmosta fejüket és lábukat s rendbehozta ágyukat. Minél tehetetlenebb volt valamely beteg, annál örömestebb foglalkozott vele; gyenge karjaival kiemelte ágyából, megmosta, tiszta ruhát adott rája, tisztába hozta ágyát s közben nem fáradt bele a vigasztaló igékbe.

Ilyen hősi szent foglalatosságok közt gyorsan múltak az évek, s Margit kis leányból nagykorú hajadonná fejlődött. Tizennyolcadik évében járt, mikor az Úr akaratából váratlanul súlyos kísértés nehezedett rája. Testi-lelki szépségével ugyanis magára vonta több fejedelem figyelmét. Először Anjou Károly, IX. Szent Lajos francia király öccse, majd egy ismeretlen nevű lengyel főúr kísérelte meg kezének elnyerését. Mindkettőnél veszedelmesebb volt Ottokár cseh király próbálkozása. A nagyravágyó fejedelmet ugyanis annyira elbűvölte a jámbor szűz szépsége, hogy első látásra késznek ígérkezett magát, országát és minden tehetségét Béla király akarata és szerzése alá adni, csakhogy Margitot feleségül vehesse. Bélának igen tetszett ez ajánlat. Akkoriban ugyanis sok baja volt a csehekkel s így joggal remélhette, hogy a fejedelmi frigy tartós békét teremt a két ország között. Mindenképpen azon igyekezett tehát, hogy lányát rábírja a reá nézve annyira előnyös ajánlat elfogadására. Mária királyné szintén latba vetette minden befolyását.

Margit azonban állhatatos maradt, „Mit fárasztjátok magatokat - mondotta szüleinek- e gyűlölséges dolog miatt? Állhatatossággal akarom, hogy megtudjátok, hogy az én professziómat, az én fogadalmamat, hitemet, melyet én tettem és az én szüzességemnek tisztaságát, melyet én az én Uram Jézus Krisztusnak még kisdedkoromban, mint ti magatok jól tudjátok, szívemből, lelkemből az Úristennek szenteltem, és az én szerzetemnek tisztaságát, nemcsak e világnak dicsőségéért, de még ennek felette sem életemért, sem halálomért, avagy csak egy kevésben sem szeghetem meg, avagy meg nem szeplősíthetem”. A királyi szülők azonban nem akarták annyiban hagyni a dolgot. Észokokkal nem értek célt, hát tekintélyi érvekhez folyamodtak. „Nemde - mondották, - a te szüleid vagyunk-e? És az isteni parancsolatból tartozol, hogy engedelmes légy minekünk.” Margit egy percig sem késett a felelettel. „Én tégedet, királyt, atyámat és én uramat, és tégedet, királyné asszonyt, anyámat és én asszonyomat azokban az oly dolgokban, melyek Isten szerint és Istennel nagynak, azokban ismerlek; azokban pedig, kik Istennek ellene nagynak, sem tégedet király-atyámnak nem mondlak, sem tégedet királyné-asszony anyámnak nem mondlak.”

Béla még most sem akarta feladni a harcot. Megkérte tehát Marcell atyát, a domonkosrend ekkori tartományfőnökét, hogy igyekezzék befolyásolni leányát. Margit azonban hajthatatlan maradt. Anyjának pedig a leghatározottabban kijelentette: „Azt akarom, hogy minek előtte engemet házasságra adnátok, annak előtte az én testemet elmetéljétek foltonként, hogysem megszegjem hitemet, melyet Krisztusnak fogadtam; és annak előtte inkább szenvedek minden átkot, hogysem az én fogadásomat megszegjem”. Ez végre hatott. Szülei nem erőszakolták tovább a dolgot. Sőt azt is megengedték, hogy Margit ünnepélyes fogadalommal örökre elkötelezze magát a szerzetesi állapotra. Az ünnepélyes fogadalomtétel az esztergomi érsek, a váci és nyitrai püspök, továbbá Marcell atya és nagyszámú gyülekezet jelenlétében országra szóló ünnepség keretében ment végbe (1261).

Ettől az időtől kezdve Margit minden külső háborítás nélkül élhetett hivatásának és megszokott szamaritánus munkájának. De bensőleg annál többet kellett szenvednie. Gyönge szervezete ugyanis egyre kevésbé bírta a munkát és a kemény önsanyargatást. Élete utolsó szakaszában csaknem állandóan betegeskedett. De még a betegségnél is több szenvedést okozott neki az ország szomorú állapota, főleg atyjának és bátyjának, V. István ifjabb királynak évekig tartó fegyveres villongása. Mert egyre csak azon jártatta eszét, hogy az „ilyenféle háborúság semmiképpen nem lehet nagy sok lelkeknek veszedelme nélkül; azt is meggondolja vala, hogy efféle háborúság nem lehet az ő szüleinek, atyjának, anyjának lelkének veszedelme nélkül, kik immár megvénhedtenek”. Nem kevésbé fájt neki az egyház szorongatott állapota. És mivel engesztelő áldozatnak érezte magát, minél jobban tombolt körülötte a bűn és az erőszak, csak annál keményebben sanyargatta magát. Mint a legenda írja: „Mindezeket hallván e szent szűz, sír vala nagy bőséggel és az ő testét ösztövériti vala böjtökkel és fel öltözék ciliciumba, mintegy siratván mindeneknek az ő álnokságukat, kiket az időben az Úr Istennek tesznek vala. És siratja vala a megnyomorultaknak az ő nagy háborúságokat”. És amikor egyik-másik rendtársa azzal igyekezett őt megnyugtatni, hogy kár búsulnia olyasmiért, amit úgysem áll módjában megváltoztatni, ő így válaszolt: „Az anyaszentegyház, minden hívő kereszténynek anyja, az ő drágalátos tagjaiban metéltetik és igen keményen gyötörtetik, és ti azt mondjátok énnékem, mi közöd hozzá? Nemde ő szült a keresztvíz által újjá engemet ti veletek együtt? Nemde az ő leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok”.

Margitban tehát a lélek még erős volt, de az elgyötört test már nem igen bírta. Családjának szomorú eseményei öccsének, Béla hercegnek, atyjának és anyjának tragikus hamarsággal bekövetkezett halála is erősen hatottak reá. 1271 elején súlyos lázba esett, mely tizenkét napi szenvedés után kioltotta életét. (Jan. 18) Holttestét Fülöp esztergomi érsek febr. 17. ott a helyszínen temette el, de sírját még utána tizenkét napig nyitva hagyatta.

Mivel sírjánál mindjárt a temetés után számos nyilvánvaló csoda történt, bátyja, V. István király már 1271 jún. 13. Margitnak szentté nyilvánítását kérte X. Gergely pápától. A vizsgálat meg is indult, de aztán abbamaradt. V. Ince 1276. újabb vizsgálatot rendelt el. Ez alkalommal a pápai biztosok a helyszínén eszközölték a szükséges tanúkihallgatásokat és a vallomásokról terjedelmes jegyzőkönyvet terjesztettek Rómába. De a szenttéavatás - ismeretlen okból - ezúttal is elmaradt. Nem vezetett eredményre Károly Róbert, Mátyás király és III. Ferdinánd ezirányú sürgetése sem. Végül XII. Pius pápa 1943-ban avatta szentté.

A magyar nép úgyszólván halála percétől kezdve szentként tisztelte. Sírja századokon keresztül leglátogatottabb kegyhelyeink közé tartozott. Hősi erényekben ragyogó alakja egyre mélyebben vésődött be népünk lelkébe, s példája ma is kiapadhatatlan energiaforrás a magasabbra hivatottságukat érző lelkek számára.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)