SZENT FÁBIÁN 236-ban került Péter székére. Caesareai Eusebius szerint isteni jel (a fejére leszállt egy galamb) mutatta meg a népnek, hogy Anterus utóda lesz.
Pápasága békés időszakra esett, így rendezni tudta a római egyház életét. A várost 7 körzetre osztotta, s egy-egy diakónusra bízta az ügyintézést. A katakombákban rendezte a vértanúk sírjait. Az afrikai Lambesi püspökét, Privatust megfosztotta hivatalától, mert eretnekséggel és botrányos életével méltatlanná vált rá. Zsinatot hívott össze, hogy ítélkezzék Origenész igazhitűsége fölött, aki levélben igazolta magát előtte. A hagyomány Szent Fábián pápának tulajdonítja még Pontianus pápa ereklyéinek átvitelét Szardínia szigetéről Rómába és Gallia 7 első püspökének küldetését. Szent Fábiánnak oly nagy tekintélye volt, hogy Decius császár így nyilatkozott: „Szívesebben látnék egy trónkövetelőt, mint Fábiánt Rómában”. A Decius-féle üldözés egyik első áldozata lett Fábián pápa. A Callixtus-katakomba pápák sírboltjába temették. Sírfeliratát 1854-ben találták meg.
SZENT SEBESTYÉN a tántoríthatatlan hitével, bátorságával, apostoli buzgóságával, feddhetetlen életével a keresztény férfi örök mintaképe.
Galliában, a mai Franciaországban született, Milánóban tanult, majd Rómában a császár testőrségébe állott. Deli termetű, daliás katonakülsejű férfiú volt, emellett jóságos és erélyes, okos és bátor, igazmondó és nyílt. Testi és lelki kiválósága miatt kegyelte a császár és a társak. De ennél mérhetetlenül többet jelent, hogy kegyelte őt a királyok Királya, mert a katonaköpenyeg alatt hívő, mélyen Krisztusszerető szívet hordott.
A császári udvarban az ilyen embert rengeteg veszély környezte. Társai és elöljárói pogányok voltak; ösztöneiknek éltek és gyűlölték a következetes keresztényeket, kiket élő szemrehányásnak éreztek. Az udvari élet állandó szórakozásai hívták, a pogány istentisztelettel egybekötött császárhódolás folyton a Krisztustagadás és felségsértés kétközébe szorították. Sebestyén az állandó veszélyek között állandóan forgatta lelkében az Úr Krisztus szavát: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!
Róma egyik börtönében két keresztény testvér, Márk és Marcellin sínylődött. Miután különféle kínzásokban volt részük, a városparancsnok harminc napnyi időt engedett nekik, hogy azalatt véglegesen válasszanak a kereszténység és pogányság, halál és élet között. Szüleik, feleségük és gyermekeik sírva-keseregve könyörögtek, hogy kíméljék meg életüket, ne döntsék szomorúságba családjukat. A hosszas rimánkodás és unszolás már-már megernyesztette ellenállásukat. Ekkor megjelent Szent Sebestyén a börtönben. Éppen együtt volt a vértanúkkal az egész atyafiság. Sebestyén így szólt hozzájuk: „Krisztus erős harcosai, mikor ily közel vagytok már a győzelmi pálma elnyeréséhez, ne tántorodjatok meg a diadalúton; ne ejtsétek ki kezetekből a vérség köteléke miatt a mennyei koronát ... Ha tudnák szüleitek és feleségetek, hogy a testi halállal új élet kezdődik, melyben határtalan boldogság várja a hű harcost, nem hívnának vissza titeket a mennyei örömök kapujától ...” Szemeiben az elszánt Krisztushűség tüze lángolt, arcán a tántoríthatatlan hit égi fénye tündökölt.
Szavait meghallotta Zoë is, Nikosztratus felesége, kinek házában őrizték a két hitvalló testvért. Zoë asszony hat év óta néma volt. A beszéd hallatára könyörgésre kulcsolt kezekkel Sebestyénhez fordult. Sebestyén így szólt hozzá: „Értelek! Tudom, mit kívánsz. Parancsolja az én Üdvözítő Jézusom, hogy nyelvének használatát nyerje vissza ez az asszony. Oldja föl nyelvét az, aki Zakariás nyelvét megoldotta”. Azután a kereszt jelével jelölte meg az asszony ajkát, s az szólni kezdett: „Boldog vagy és áldottak igéid. Boldogok, kik általad elhiszik, hogy Krisztus az élő Isten fia. Saját szemeimmel láttam felülről leszállni az angyalt és elédbe tartani a könyvet, melyből olvastad, amit mondtál. Amint a hasadó hajnal elűzi az éj sötétségét, úgy beszéded világossága a tudatlanság minden vakságát elűzte. Bennem pedig nemcsak a hitetlenség vakságát, hanem a hatéves némaságot is meggyógyította”.
A történtek mondhatatlan hatást tettek a jelenlevőkre, főleg Nikosztratusra, ki enni sem akart, míg fel nem vette a keresztséget. Sebestyén türelemre intette s azt a megbízást adta neki, hogy a börtönökben levőket hozassa mind házába, mintha ki akarná őket hallgatni. Mikor mind együtt voltak, ezeknek a lelkében is fölkeltette az Úr Jézus Krisztusban való hitet és a keresztség vágyát. Miután így mindnyájan elő voltak készítve a keresztségre, egy Polikárp nevű áldozópap az egész gyülekezetet megkeresztelte.
Ezalatt elmúlt a harminc nap, a Márk és Marcellin számára engedett meggondolási idő. A városparancsnok magához idézte atyjukat, hogy fiai elhatározását megtudja tőle. Az atya nagy lelkesedéssel beszélt fiai állhatatosságáról, a keresztény hit szépségéről és erejéről s jelentette, hogy ő is felvette a keresztséget és ugyanakkor régi köszvényes szenvedései is megszűntek, A parancsnok mindezt ámulva hallgatta. Főleg az atya csodás gyógyulása ragadta meg figyelmét, mivel ő is köszvényes volt. A két Férfiú beszélgetését Isten kegyelme kísérte. A parancsnok érdeklődni kezdett; magához hívatta Szent Sebestyént és Polikárp papot.
Miután tőlük a keresztény hitet kellőképpen megismerte, bálványképeit összetörte, keresztény rabszolgáit felszabadította, a császártól kapott hivatalát letette és fiával együtt megkeresztelkedett. A keresztség szentsége Isten különös kegyességéből nemcsak lelki újjászületését eszközölte, hanem testi megszabadulást is hozott neki: ő is kigyógyult köszvényéből. Sebestyén a Dioklecián-féle üldözés alatt is Rómában, a császári udvarban maradt. Katonai kiválóságai miatt a kegyetlen Dioklecián is becsülte őt s a testőrség parancsnokává tette. Állása, összeköttetései, szilárd hite és okos bátorsága arra szánták, hogy az üldözések idején az Anyaszentegyház védője és támasza legyen. Ennek a küldetésnek meg is felelt; mint Isten bölcs és erős angyala őrködött a keresztény hívek felett.
Akik az ő példája és tanítása nyomán lettek az Úr Krisztusé, egymásután szenvedtek vértanúi halált. S ő, aki egykor mint keresztatya állt mellettük, mikor a szent keresztség vizében természetfeletti életre születtek, most mint buzdító kísérte őket, mikor vérkeresztségében újraszülettek az örökkévalóság számára. Akkor előttük ment s mutatta az utat; most, miután a mennyei Atya hajlékában biztonságba helyezte őket, utolsónak maradt!
Irigységből vagy a kereszténység iránt való gyűlöletből végre őt is beárulták a császárnak. Dioklecián csodálkozva hallotta, hogy testőrségének feje is keresztény. Magához hívatta és kemény szavakkal vetette szemére hálátlanságát. Sebestyén tisztelettudóan bár, de egyúttal nyíltan válaszolt: „Jólétedért és a birodalomért mindig imádkoztam, császárom; de nem a bálványokhoz, hanem a mennyben lakó igaz Istenhez könyörögtem. Mert nem balgaság lett volna-e holmi tehetetlen kődarabokhoz, a ti bálványaitokhoz imádkoznom?” Sebestyén nyílt hitvallásán a császár felháborodott s legott átadta a katonáknak, kik egy fának állították és összenyilazták.
Az íjászok Sebestyénnek nyilakkal átlyuggatott testét otthagyták abban a hitben, hogy meghalt. Azonban egy Iréné nevű jámbor özvegy, ki a holtnak vélt testet felszedte és keresztény módon el akarta temetni, észrevette, hogy még van benne némi élet. Házába vitte, hol Sebestyén rövid idő alatt fölépült. Ekkor visszament a császári palotába. Éppen szembetalálkozott a lépcsőn lejövő Diokleciánnal. A császár elhűlt a találkozáson, mivel meg volt győződve, hogy Sebestyént kivégezték. Sebestyén pedig nehéz szemrehányásokat tett a császárnak, hogy a teljesen ártatlan és császárhű keresztényeket igazságtalanul üldözi.
A császár parancsára előrohanó katonák Sebestyént megragadták, a közeli cirkuszba hurcolták, hol botokkal agyonverték. Ez 298 körül történt. Holttestét egy csatornába vetették. Egy Lucina nevű keresztény asszony azonban látomásban kapott intésre kihúzta s a városon kívül eltemette. Ezen a helyen később nagyszerű templomot emeltek Szent Sebestyén tiszteletére.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
