Valószínűleg a keresztények régi buzgóságának emlékei ezek az elnevezések : Hetvened-, Hatvanad- és ötvenedvasárnap, amennyiben volt idő, mikor a hívek nem elégedve meg a negyvennapos böjttel, saját buzgalmukból már előbb megkezdték üdvös önmegtagadásaikat.[2] Ma böjt helyett csak az egyházi szertartások figyelmeztetnek megváltásunk ünnepeinek közeledtére. Már a IV. orleansi zsinat is említi ugyan Sexagesimát és Quinquagesimát, de általánossá csak a VIII. században váltak ezek az elnevezések.[3] E vasárnapok miséinek, melyeket már a Gelasianumban és Gregoriánomban megtalálhatunk, eredetéről sokan azt állítják, hogy Itáliában a VI. században keletkeztek. Kívülről a longobardok, belülről éhség és dögvész szorongatták a népet, ennek a hangulatnak szülöttei azután e megható szertartások.[4] Erre vall az is, hogy e napokon sz. Lőrinc, sz. Péter és sz. Pál templomában gyűlt össze a nép (statio), tehát a Rómában legnagyobb tiszteletnek örvendő szentek közbenjárását kérték e nagy csapásak elhárítására.
A liturgiában már a bűnbocsánat szelleme tükrözik. Az elmúlást jelentő violaszín {a hamu színe), az Alleluja elnémulása[5] a misében[6] és zsolozsmában,[7] valamint az a körülmény is, hogy a napi misékben[8] nincs angyali ének (Gloria), a zsolozsmában pedig Te Deum, mind a már közelgő böjti hangulat előjelei. Ezek helyeit a Dicséretben (Laudes) minden nap énekelteti az egyház a „Miserere” bűnbánati zsoltárt (50.) és a Matutinum olvasmánya gyanánt a bűnbeesés történetét tárja intő például hívei elé.[9] Bánat és bizalom egyesülnek e napok szertartásaiban.
A középkorban allegorikusán szerettek mindent magyarázni. Hetvenedvasárnap elnevezésből arra következtettek, hogy ez az időszak a 70 éves babyloni fogságot van hivatva az emberek eszébe juttatni és emiatt szűnnek meg a liturgiában az örömet kifejező énekek és színek. Vagy a világ hét korszakával, vagy pedig a bűnbocsánat hét módjával keresték az összefüggést.[10] Ezzel szemben alkalmasint az ősrégi Quadragesima analógiájára alakultak e nevek, mint amely vasárnapok Húsvét előtt az 50., 60., illetve 70. nap közelébe esnek. A Szentmisében előforduló minden zsoltárrész a gonosszal való állandó küzdelmet juttatja eszünkbe. A lélek sohasem nyughatik meg a kísértések támadásai közepette, amiért is erőre, kitartásra van szüksége. (Intr. Grad.) Ezt azonban csak Istentől nyerheti, mert egymagában gyenge a támadások özönével szemben. Istentől meg is kapja a segítséget, ha ezt alázattal kéri és bűneit megbánja. (Tract.) Ilymódon azután a mindenhatóság részesévé lesz és „nem fog megszégyenülni, mert Hozzá folyamodott” (Comm.). Durandus így foglalja össze a mai Szentmise jelentőségét: „In summa autem officium missae coutinet afflictionem in introitu,[11] ieiunem in oratione, bellum iri epistola,[12] auxilium in graduali, in evangelio in vineam inducamur (így), ubi compatimur et conregnabimus”.[13]
__________________
[1] Görögöknél a tékozló fiú vasárnapja, a következő hét pedig a húshagyó hét, mert a jövő vasárnaptól már náluk megkezdődik a Nagyböjt. (Nilles : Kalend. II. 13. 19.)
[2] Tetamus : Diarium I. 2, 3.1.; Durandus szerint a böjtöt a szerzetesek Hetvened-, a görögök Hatvanad-, a papság ötvened-, a nép pedig Negyvened-vasárnaptól kezdik, de négy nappal előbb. (Hat. 170. o.); sőt az örmények már a farizeus és vámos vasárnapjától (Hetvenedvas. előtti) kezdenek böjtölni, de a görögök ezért megróják és gúnyolják őket, mert szerintük ez a böjt a Sergius kutyája fölött való gyászból keletkezett. (Isaacus : Or. I. contra Armenos c. 14— M. Gr. 132, 1203. s köv. l. Nilles : Kalend. II. 7. o.)
[3] Így Kellner : i. m. 78. o.
[4] Thalhofer: i. m. 600. o. és Miiller : Das Kirchenjahr 183. o. (I. Pelagius és III. János pápasága alatt 550—573 között.)
[5] Régen különböző helyeken más-más időben volt a „depositio alleluja”, mígnem II. Sándor pápa a 817.-iki aacheni zsinat rendeletét tette általánossá. Eszerint Hetvened vasárnap I. Vecsernyéjén (tehát előző szombat d. u.) „Áldjuk az Urat” után kettős Alleluja éneklésével búcsúzik el az egyház a szép öröménektől egész Nagyszombatig. Ez a középkorban nagy ünnepélyességgel járt; sokhelyt külön officiuma is volt, pl. Autunben l. Nilles : Kalend. II. 16.), máshol pl. Toulban Alleluja verést és temetést rendeztek (XV. században : Thalhofer : i. m. 599. o.). L. bővebben Blume : Des Alleluja Leben, Begrabniss und Auferstehung (St. aus M. L. LII. 429. sköv. o.). A görögöknél épp ellenkezőleg a Nagyböjtben és gyászmisékben leggyakoribb az Alleluja használata, mely náluk nem az öröm, hanem a gyász, szomorúság és áhítat kifejezője {Nilles : i. m. II. 421.); a keleti egyházszakadásnál ez volt az egyik vádjuk a nyugati egyház ellen. (L. Humberth bib. : Adv. Graec. calumn. 57. — M. L. 143, 968. — Nilles : i. m. II. 16.)
[6] Helyét a Tractus (Vont ének) foglalja el; így nevezik szomorú, monoton dallamáról. (Mihályfi : i. m. 453. o.)
[7] Helyét „Dicséret neked, Uram : Örök dicsőség királyán foglalja el; megtalálható először Pseudo-Alcuinnál (Thalhofer : i. m. 599. o.)
[8] Tehát az ez időszakba eső ünnepek miséiben van Gloria, a zsolozsmában pedig Te Deum.
[9] Ekkor kezdődött ugyanis a keresztelendők (katechuménok) oktatása a Genezis könyvével.
[10] Durandus : Rationale div. off. i. h.
[11] A 17. zsoltár a Saul üldözésétől megszabadult Dávid hálaéneke. Jelen alkalmazásban lelkünknek a bűnök veszélyétől való megmentését akarja az egyház kifejezni.
[12] I. Kor. 9,24-10,5 (Küzdelem az ellenséges tetesttel.)
[13] Mt. 20, 1-16. (Rationale 173. o.)
(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 87-90. old.)
