Farsang utolsó vasárnapjának szokták nevezni köznyelven e napot. A hústól való búcsúzás (carnevale[1]) volt az eredete azoknak a kezdetben ártatlan mulatozásoknak, melyek e napokon szokásba jöttek. [2] Később azonban elfajultak olyannyira, hogy már XIV. Benedek pápa „Inter cetera” de bacchanalibus irattal kénytelen volt óvni tőlük a híveket. I. Ferdinánd császár II. Szolimánhoz küldött követe írta meg, hogy a török szerint a keresztények az év egy bizonyos részében megtébolyodnak és csak miután valamilyen csodálatos erejű port hintenek a fejükre (a szentelt hamut értette), akkor nyerik vissza józan eszüket. Sajnos most már ott tartunk, hogy még a szentelt hamu sem használ, igen sok keresztény — úgy látszik — állandóan megtébolyodott, mert még a nagyböjti idő szentségét is durva kicsapongások zaja sérti meg! Pedig milyen szépen int már a II. században Tertullianus: „A mi lakomáinknak és menyegzőinknek még nem érkezett el az ideje”,[3] és különösen most, mikor már Nagyböjt nem oly szigorú, mint volt régebben, már úgyszólván semmiféle létjogosultsággal sem bírnak e mulatozások.[4]
Azért már Durandus is figyelmeztet a maga módja szerint az öt érzék fékezésére a tízparancsolattal (5 x 10 = 50 : ötvened vasárnap!), mert csak aki ezt megteszi, az énekelheti majd Húsvétkor: „Föltámadtam ...” Később azután, szokássá vált e napokon nyilvánosan kitett Oltáriszentség imádásával engesztelni az Urat a kicsapongásokért. Ehhez 1765 jun. 23.-án XIII. Kelemen pápa teljes búcsút is csatolt a szokásos föltételek megtartása mellett.[5]
Régebben a papság ettől a naptól kezdett már böjtölni,[6] amit a németek Herrenfastennek neveztek, de mikor a hívek is kezdték utánozni e szokást, akkor a böjti fegyelem egységességét megóvandó az 511-i I. orleansi zsinat 24. can. ezt megtiltotta.
Szép magyarázatot fűz Durandus a napi miséhez. Szerinte igazi bűnbánatra akar az egyház indítani általa, ehhez pedig három szükséges: szeretet, az Úr szenvedéséről való megemlékezés és hit. Az elsőt a szentleckében (I. Kor. 13, l -13.), az utóbbi kettőt pedig az evangéliumban (Luk. 18, 31—43.) fogjuk megtalálni.[7]
A Hetvenedvasárnap Communiojában már ismertetett 30. zsoltár Istenben bízó és az ő mindenható segítségére támaszkodó lelkülete vezeti be a mai Szentmisét. A Graduale Isten hatalmát és nagyságát emeli ki, a Tractusban pedig a bizakodás örvendezéssé szélesedik, hogy az Offertoriumban a hálaadásnak adjon helyet. A Communio azután mintegy még egyszer tanúságot tesz az előkészületi idő három vasárnapján átvonuló bizalom jogos volta mellett: „Az Úr meghallgatta híveinek vágyait, nem csalatkoztak kívánságaikban.” Egyben pedig figyelmeztet az isteni segítség elnyerésének legfontosabb zálogára az élet kenyerével való táplálkozás szükségességére.
________________
[1] Carnisprivium, privicarnicum. Más magyarázat: carra navale = a hajózás tavaszi megnyitásának ünnepe (?). (Kramp: Messliturgie Und Gottesreich, Ecclesia orans, Freiburg im Br. 1922. II. 49.)
[2] Még a pápa és a bíborosok is végignézték e felvonulásokat. (L. Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. Budapest, 1916. i. m. 131. o.)
[3] De spectac. c. 28.
[4] Mihályfi: i. m. 131. o.
[5] Gyónás, áldozás és imádság a pápa szándékára. X. Pius pápa 1914 jan. 22-én megújította a búcsúengedélyt. —- (A negyvenórás szentségimádás eredetéről és fejlődéséről l. bőv. Kramp: i. m. II. 17 s köv. o.)
[6] M. L. 77, 1351.
[7] Megokolás: Fides opera facit acceptabilia, memoria passionis reddit facilia, charitas facit esse continua. Azonkívül szépen összekapcsolja Böjtelő három vasárnapját, mert szerinte Hetvened vasárnapon ecclesia desperans clamabat: Circumdederunt. ..., Hatvanadvasárnap ad se rediens adiuvari petebat: Exurge ... és ma iam concepta fiducia et spe veniae propter poenitentiatam quasi Deum tenendo orat et dicit: Esto mihi . . . (Rat. div. off. 175. o )
(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 99-101. old.)
