"Hogy ne ítélkezzünk? Miért ne? Nem a bolondmise szereplőinek az örök üdvösségéről nyilatkozunk, nem a személyüket ítéljük el (azt szeretnénk megmenteni), hanem ezt a cselekedetüket. Igenis el lehet és el kell ítélni a rossz és szentségtörő cselekedetet, másokban és magunkban is!" - Barsi Balázs OFM

Gégény István SZEMlélek blogja "Ez a misehagyomány megértésre hív, vagy megbolondít" című cikkével tiszteletreméltó egyházi hagyománnyá kerekítette azt, amit Barsi Balázs atya szentségtörésnek nevezett. Mi utánajártunk és megválaszoltuk, hogy hagyomány-e a bolondmise, vagy csupán egy néhány évtizedes innováció a II. Vatikáni Zsinatot követő (de a zsinattól idegen) hippi szellemiség jegyében. (Az utóbbi.) A SZEMlélek cikkéhez azonban Barsi atya is hozzáfűzött néhány gondolatot, melyeket az alábbiakban teszünk közzé. 

***

Gégény István a Szemlélek blog főszerkesztőjének csúsztatásaira gondosan megválaszolt a Katolikus Válasz Szerkesztősége.

Ezek a csúsztatások tudatosak. Kíváncsi volnék, hogy a Szemlélek szerkesztője mit válaszol minderre?

Pontosan arról van szó, hogy ő nem tájékozódott, illetve félreértelmezte a tájékozódása által szerzett adatokat, utolsó mondatával pedig minősít: „megbolondulás helyett” tájékozódást ajánl. Tehát aki azt állítja, hogy ez a misefarsang Jézus áldozatának meggyalázása, az megbolondult?

Semmiféle ún. kultúra és hagyomány nem hatolhat be a szentségek ünneplésének olyan mélységébe, amely azt a mélységet átalakítaná.

Ha Jézus engedte volna látni azt, ami a szent színek alatt történik abban a misében, akkor is folytatták volna a karneválozást?

Hol van itt a Katolikus Egyház mindenkori hite?

Imádlak áhítattal Isten rejtelem!

Kenyér és bor színben titkon vagy jelen.

Néked egész szívem átadja magát,

mert téged szemlélve elveszti magát...

Vagy ahogy egyik énekünk ugyanezt a teljes benső önátadást így fejezi ki:

Boruljunk le, s megrendülve,

imádjuk e Fölséget, az Oltáriszentséget!

Így a nyugati keresztény kultúrában.

És Keleten?

Idézhetnék Aranyszájú Szent János Szent és Isteni liturgiájának véletlenszerűen kinyitott oldaláról. Pl.:

Gyújtsd föl szívünkben emberszerető Urunk, istenséged ismeretének tiszta világát, nyisd meg lelki szemeinket evangéliumi tanaid megértésére. Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve!

Ez a félelem nem rettegés, hanem megrendülés. Ahol ilyen táncos-bohócos misét tartanak, ott a megrendülés ki van zárva. Az egész nyugati posztmodern civilizáció egy ügyesen kiépített bombabiztos védekezés a megrendülés ellen, mert a megrendülés alapjaiban véve olyan találkozás Isten misztériumával, hogy az, aki abban részesült, nem folytathatja az életét, úgy ahogy eddig élt: annak szakítania kell a szeretőjével, az ellopott milliókat szét kell osztania a szegények között, stb.

Az osztrák születésű, zsidó származású Martin Baberre jó lenne odafigyelni:

Minden vallási valóság azzal kezdődik, amit a Biblia „istenfélelem”-nek nevez: egyszer csak felfoghatatlanná és titokzatossá lesz a születés és halál között ívelő létezés, titok rendíti meg a biztonság tartópilléreit. Ez a titok nem viszonylagos, csupán az emberi megismerő apparátus számára elérhetetlen, elvileg tehát feltárható, egyelőre még ismeretlen valóság, hanem a lényegi titok, amelynek lényegi tulajdonsága a kifürkészhetetlenség: a Megismerhetetlen. E sötét kapun át (ami éppenséggel kapu, nem pedig, miként némely teológus véli, valamiféle lakóház) lép be a hívő az immár megszentelt hétköznapokba mint ama térbe, amelyben a titokkal kell élnie, létének konkrét szituáció-összefüggéséhez utalva és arra ráutalva. Ettől fogva a szituációt úgy fogadja el, mint amit neki szánt az, aki adta, - ez az, amit a bibliai vallás „istenfélelem”-nek nevez.

Vagy Corona Bamberg bencés nővér írásaiból érdemes megfontolni a következőket:

A megszokottság mai orgiájában kevés az igazi megrendültség. A rutin érvényesül, a meglepetések hiánya, az örökös egyformaság, a halálos unalom, a csömör. Csak nehezen történhet meg velem az,  ami föltétlenül engem érint, éppen mert nem önmagamból való. Így azonban az ember fogoly marad a maga négy fala közt, még akkor is, ha világnak vagy emberiségnek nevezi ezeket a falakat. Pontosan ez a kereszténység: megrendülésből fakadó követés.

Az ún. „bolondmisében” mindent elkövettek, hogy senki véletlenül se rendüljön meg, amikor így kiált fel: Kyrie eleison! (Uram, irgalmazz!)

Itt nem csupán vallási eseményről van szó, hanem az ún. modern civilizáció végéről, amely a relativizmus diktatúrájának nyomása alatt él, amelyben minden viszonylagos, és már teljesen kiveszett a szakrális iránti emberi érzék.

„A szent és profán időszakot elválasztó éjszakán ér el tetőfokára az ünneplés” - írja Gégény István. De itt pontosan a profán győzi le a szentet, a szakrálist! Visszaemlékszem az ötvenes évek farsangi ünneplésére a mi falunkban. Mi, fiatalok összejöttünk egy „bandába”. A szülők is ott lehettek. Volt ott játék, vicc, bohóckodás, tánc – de amikor éjfél előtt egy órával megszólalt a harang, mindennek végeszakadt. Csend ülte meg a falut... másnap a hamvazószerdai szentmisében hallottuk az Egyház komoly, bűnbánatra indító szavát: „Ember emlékezz, hogy porból lettél és visszatérsz a porba!”

Az pedig, hogy „a jelenlévők arcán a megbotránkozás legcsekélyebb jele sem látszik” a legsúlyosabb megállapítás. Annyira be lettek etetve ennek a szentségtörő misének a hangulatába (lassan, évtizedeken át), hogy most már nem tiltakoznak. Ez a legszomorúbb. Egy olyan katolikus közösség, amely halálosan komolyan veszi az átváltoztatást, kivonult volna a templomból.

Hogy ne ítélkezzünk? Miért ne? Nem a bolondmise szereplőinek az örök üdvösségéről nyilatkozunk, nem a személyüket ítéljük el (azt szeretnénk megmenteni), hanem ezt a cselekedetüket.

Igenis el lehet és el kell ítélni a rossz és szentségtörő cselekedetet, másokban és magunkban is! Ezek a hívek már nem gyónnak, már nem helyezik saját életüket Isten ítélőszéke elé, ezért éreznek belső kényszert arra, hogy mások rossz tetteit se ítéljék el. Aki nem gyónik és nem ítéli el saját bűneit, az hirdeti azt, hogy senkinek semmiféle cselekedetét nem szabad elítélni.

Olvassuk el Szent Pál leveleit!

Nálunk Sümegen is van minden évben „vadászmise”, Szent Hubertus tiszteletére. A vadászok vadászruhában, talán vadászpuskájukkal felszerelve jönnek a templomba. Még egy sólymot is behoznak. A kutyák kint maradnak. A szentmise ugyanúgy folyik, ahogy elő van írva.

A vadászkürtök kísérik a szent énekeket. A végén áldásban részesülnek.

Az ún. „bolondmise”, amelyet a boldog emlékű Meisner bíboros elfogadott, az kb. ugyanez... Meisner miséjének és a sümegi vadászmisének az ég világon semmi köze nincs azokhoz a bizonyos német városokban celebrált „bolondmisékhez”, amelyekről értesültünk. 

Tisztelettel:

P. Barsi Balázs OFM