A Magyar Kurír február 13-án az Egyesült Államok egyik legszélsőségesebb alakja, a Ferenc pápa által bíborossá emelt Blase Cupich szavait tolmácsolta a magyar hívek felé, aki szerint a pápa Amoris Laetitia buzdítása "paradigmaváltást" jelent az Egyházban. Ugyanez a Magyar Kurír korábban szelektív egyoldalúsággal közvetítette Gerhard Müller bíborosnak az Amoris Laetitiával kapcsolatos meglátásait, azt a hamis benyomást keltve, mintha a Hittani Kongregáció előző prefektusa legitimálná az Amoris Laetitia immár nyilvánvaló újítását az újraházasodott elváltak szentségi gyakorlatában. 

Megítélésünk szerint Müller bíboros új tanulmányával a Magyar Kurír válaszút elé érkezett: elhallgatja a magyar hívek előtt a volt prefektus alábbi, minden eddiginél határozottabb kritikáját Blase Cupich-csal, Pietro Parolinnal, és az Amoris Laetitia hivatalos rangra emelt értelmezésével szemben; vagy felvállalja, hogy egy erről szóló beszámolóval a bíboros kritikus álláspontjáról végre hiteles képet ad. Magunk is kíváncsian várjuk és követni fogjuk, hogy a Kurír milyen utat választ majd.

Kapcsolódó friss cikkünk:
- Amoris Laetitia: a megvalósult freiburgi lázadás

A Hittani Kongregáció előző prefektusa egy esszével válaszolt azoknak a bíborosoknak, akik szerint az Amoris Laetitia "paradigmaváltást" jelent az Egyházban.

"[E]gy olyan paradigmaváltás, amiben az Egyház a modern társadalom kritériumait teszi magáévá azért, hogy idomuljon hozzájuk, nem fejlődést jelent, hanem romlást." - írja Gerhard Müller bíboros a First Things magazinban február 20-án megjelent esszéjében, amely a "Fejlődés vagy romlás?" címet viseli. A bíboros dolgozata, az alcímében is kimondva arra a kérdésre keresi a választ, hogy "Lehet-e 'paradigmaváltás' a hitletétemény értelmezésében?".

Müller bíboros az Egyház több évszázados történetét felidézve, valamint Boldog John Henry Newman írásait idézve elmagyarázza, miért jelenti a "paradigmaváltás" az Egyház tanításának romlását, annak "fejlődése" helyett.

Newman szerint valódi fejlődés akkor történik, amikor a kereszténység képes asszimilálni az őt körülvevő környezetet, tanítva és megváltoztatva annak kultúráját, de romlás következik be akkor, ha ehelyett a környezet olvasztja magába a kereszténységet. Ezért egy olyan paradigmaváltás, amiben az Egyház a modern társadalom kritériumait teszi magáévá azért, hogy idomuljon hozzájuk, nem fejlődést jelent, hanem romlást.

- írja a bíboros. Majd így folytatja:

Ahhoz, hogy egy fejlődés egészséges legyen, annak a múlt tanításaival logikus folytonosságban kell történnie. Van bármi logikus folytonosság II. János Pál Familiaris Consortio-jának 84-es pontja - ami azt tanítja, hogy az új kapcsolatban élő elváltaknak el kell szánniuk magukat arra, hogy önmegtartóztatásban élnek, máskülönben tartózkodniuk kell a szentségek vételétől -, és ugyanennek az elvnek a megváltoztatása között, amit egyesek előterjesztenek? Csak két lehetőség van. Valaki nyíltan tagadhatja a Familiaris Consortio n. 84 érvényességét, egyúttal tagadva ezzel Newman hatodik, "Konzervatív válasz a múltra" című jegyzetét. Vagy megpróbálhat valaki rámutatni arra, hogy a Familiaris Consortio n. 84 implicite elővételezte ugyanannak az elvnek a visszavonását, amelyet explicite tanításra bocsátott. II. János Pál írásának bármely őszinte olvasata alapján azonban egy ilyen művelet megsértené a logika elemi szabályait, mint például a következetesség elvét.

...a tanítói szolgálat gyakorlásában nem elég az, hogy az Egyház Tanítóhivatala a törvényhozói vagy fegyelmező hatalmára hivatkozzon, mintha a tanításai csupán jogi vagy doktrinális pozitivizmust képviselnének. Ehelyett a Tanítóhivatalnak meg kell próbálnia meggyőző érveket felhoznia, rámutatva arra, hogy a hit általa történő bemutatása milyen módon van összhangban és folytonosságban a Hagyomány többi részével. A pápai Tanítóhivatal tekintélye ezen, a korábbi pápák tanításával való folytonosságon alapszik. Valójában ha egy pápának hatalmában állna eltörölni az elődei kötelező tanításait, vagy ha csak arra lenne hatalma, hogy átértelmezze a Szentírást annak nyilvánvaló jelentésével szemben, úgy cserébe az ő összes tanításbeli döntését eltörölhetné az utódja, aki utódja pedig a kedve szerint megint visszavonhatna vagy megerősíthetne mindent. Ebben az esetben nem a tanítás fejlődésének lennénk tanúi, hanem annak a szörnyű látványnak, hogy Péter Bárkája egy homokzátonyon megfeneklik.

Müller bíboros szerint a püspöki konferenciák Amoris Laetitiához fűzött értelmezései nem tekinthetők "hithűeknek" pusztán attól, hogy "kinyilvánítják az összhangjukat a pápának az Amoris Laetitiába foglalt feltételezett szándékával".

Csak akkor hithűek, ha Krisztus szavaival vannak összhangban, amelyeket a hitletétemény megőrzött. Hasonlóan, amikor bíborosok, püspökök, papok és hívek a pápától tisztázást kérnek ezekben a kérdésekben, akkor nem a pápa véleményének tisztázását kérik. Amit keresnek, az a világosság abban, hogy a pápa Amoris Laetitiába foglalt tanítása hogyan áll folytonosságban a hagyomány többi részével.

Müller bíboros azt is határozottan leszögezni, hogy amikor egyesek az Amoris Laetitia kapcsán "paradigmaváltásról beszélnek, ez visszatérésnek látszik a katolikus hit modernista és szubjektivista értelmezéséhez".

Majd a bíboros így zárja a gondolatát:

"Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké" (Zsid 13,8) - ez a mi paradigmánk, ami semmi másra nem lesz lecserélve. "A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat" (1Kor 3,11).