Nagy Szent Gergely pápa az ókorban Nagy Szent Leó (+ 461, ünnepe ápr. 11) mellett Szent Péternek legkiválóbb utódja, akinek legnagyobb történeti jelentősége abban van, hogy átvezette az Egyház hajóját a római múltból a germán-román jövőbe.
Előkelő és jámbor családnak sarja; 540 körül született Rómában. Atyja, Gordiánus, a római szenátusnak, a legfőbb állami tanácsnak tagja, nagy méltóságát idősebb korában a szerpapsággal cseréli föl. Anyját, Szilviát, az Egyház szentjei között tiszteli (ünnepe nov. 3). Fiatal korában az állami hivatalok lajtorjáján elérte a legmagasabb fokot: Róma prefektusa, azaz legfőbb bírája lett. Ezt a magas méltóságot közmegelégedésre töltötte be; azonban ez nem elégítette ki lelkét. Atyjának halála után édesanyja hatása alatt a gazdag örökségből Szicíliában hat bencés kolostort alapított s a római családi palotát is Szent Andrásról nevezett apátsággá alakította át.
35 éves korában itt ő maga is fölvette annak a szent Benedek-rendnek ruháját, amelynek második alapítójaként tisztelik. Az itt töltött néhány évet később élete legboldogabb idejeként emlegette. A sok imádság, kemény önmegtagadás, gyakori böjt s betegeskedésének alázatos viselése között itt tanulta meg az eseményeket természetfölötti szempontok szerint megítélni. De nem maradhatott sokáig a kolostor édes csendjében. A pápa a széles látókörű, nagytudományú, szentéletű szerzetest 578-ban diakónussá szentelte, hogy azután ebben a longobárdoktól s az éhínségtől agyonsanyargatott időben Róma egyik kerületének élelmezését irányítsa. Azonban ez is csak rövid átmeneti állomás, mert már a következő évben II. Pelágius pápa követnek küldte a konstantinápolyi császári udvarba. Az itt töltött hat év alatt áldásos működést fejtett ki az Egyház és Itália javára. Visszatérve Rómába a tőle alapított Szent András-kolostor apátja, majd a pápa titkára lett. II. Pelágius a legnehezebb körülmények között, amikor az árvíz és pestis a barbároknál is jobban pusztított, 590 elején a pestis áldozataként halt meg. A szenátus, a nép s a konstantinápolyi császár bizalma Gergelyt kívánta a pápai trónra. Nem segített itt vonakodás, menekülés; kénytelen volt meghajolni Isten akarata előtt; és 590 őszén megtörtént székfoglalása.
Amikor a pápai trónra lépett, fájdalommal kellett látnia a valamikor hatalmas római birodalomnak teljes pusztulását. Pedig nagysága neki nemzeti öntudatot jelentett, s meg volt győződve, hogy van hivatása az Egyházzal szemben is. Hol volt akkor már az a birodalom, amely még a 4. században is az egész Földközi-tenger medencéjét foglalta el, amelynek határa délen az afrikai sivatag homokjával, nyugaton pedig az Óceánnal érintkezett, amely átnyúlt Britanniára is, amelyet északról a Rajna, a Duna s a Fekete-tenger hullámai nyaldostak és amely keleten magában foglalta egész Kis-Ázsiát, Szíriát és Palesztinát! Az 5. század folyamán a népvándorlás ifjú germán népei hasítottak ki maguknak belőle nyugaton hatalmas területeket: a Spanyol félsziget a nyugati gótoké, Afrika nyugati része a vandáloké, Britannia az angolszászoké, Gallia a frankoké s Itália a keleti gótoké lett. Igaz, a nagy Jusztinián császár Gergely születése előtt néhány évvel megdöntötte a vandál uralmat, majd a pápa ifjúkorában a keleti gótokét; azonban 568 óta hitvány árulás következtében megint a longobárdok pusztítják Itália földjét.
Micsoda szomorúságot hozhatott mindez Gergelynek, „az utolsó római”-nak szívére! S ha ezek az új erőteljes népek a régi birodalom területén legalább az Egyház hű fiai lennének! Azonban a katolikus Franciaországot kivéve (ahol pedig az Egyház lealázó sorsban sínylődött) mind a pogányság vagy az eretnekség sötétségében botorkáltak. Micsoda fájdalmas volt ez az Egyház feje számára! Ehhez hozzá kell venni, hogy a sok eretnekségtől és nagyravágyó törekvésektől megfertőzött keletrómai birodalomban már kevés a megértés a pápa által képviselt egyetemes érdekekkel szemben. Nyugaton a germán barbároktól meg nem szállott részeken is nem egy helyütt még pogányok, vagy eretnekek a lakosok, s mindenfelé pogányok az erkölcsök, elhanyagolt az istentisztelet, fogyatékos a pápa iránt való kegyelet és engedelmesség! Megértjük trónralépésekor mondott szavait: „Az Egyház hasonlít egy korhadt hajóhoz, amelybe mindenfelől tódul az ár”.
Gergely ereiben azonban az ősi római vér csörgedezett, lelkében a nemzetek apostolának, Szent Pálnak buzgalma lángolt, aki zsidó létére „adósa volt a görögnek és barbárnak” (Róm 1,14), mert az Isten országában „nincs pogány, nincs zsidó, nincs barbár és szittya, nincs szolga és szabad hanem minden és mindenben Krisztus” (Kol 3,11). A trónra került pápa mindent elkövetett, hogy a germán népek elfogadják ennek a Krisztusnak igaz hitét, s merítsenek az Egyház által közvetített nagy római műveltség kincstárából.
A nyugati gótok Spanyolországban az ő idejében hagyják el a Krisztus istenségét tagadó arianizmust s az Egyház leghűségesebb gyermekeivé válnak. Leovigild királyuk még annyira gyűlöli a katolicizmust, hogy fiát, Hermenegildet katolikus hite miatt vérpadra küldi (585), másik fia és utódja pedig, Rekkared már fiúi hódolata jeléül a maga és nemzete nevében drágaköves aranykelyhet küld Gergely pápának. S ami még ennél is többet mond: hitük és életük az aranynál is értékesebb.
Könnyek és sóhajtások között kell a pápának panaszkodnia, hogy Gallia fölvette ugyan a katolikus hitet, de nem gyakorolja a katolikus erkölcsöket. A pápa mindent elkövet jobb állapotok megteremtése érdekében. Egy szent lelkipásztor bátorságával írja II. Kildebert (+ 596) királynak „Miután tudomásunkra jutottak oly dolgok, melyek a jó Istent nagyon bántják és a papi méltósággal a legbántóbban ellenkeznek, arra kérünk, hogy hatalmadat mindenképpen a visszaélések megszüntetésére fordítsad”. A király halála után a szándékait jobban megértő Brunhilda királynénak ezt írja: „Ne tűrjed, hogy bárki is pénz fejében vagy bizonyos személyek pártfogása következtében fölszentelésben részesüljön. Szörnyű bűn ugyanis a Szentlelket pénzen eladni”. A nagy pápa legnagyobb alkotása azonban szeretett angoljainak megtérítése. Még egyszerű bencés korában Róma piacán megpillant néhány szőke hajú, kékszemű daliás ifjút, akiket rabszolgákként akarnak eladni. A kereskedőtől megtudja, hogy angolok. „Mintha angyalok volnának”, mondja, de ugyanakkor annak a hivatásnak tudatára ébred, hogy a pogány angolokat neki kell angyali lelkekké, az Úristen gyermekeivé tennie. A szenteket jellemző gyors elhatározással s apátjának engedélyével el is indul erre a térítői útra, azonban a római nép nem akarja őz nélkülözni, pápai futárok háromnapi útról hozzák vissza Rómába. De ami nem sikerült a szerzetesnek, azt megvalósította a pápa. Gondos előkészítés után 595-ben a Szent András-kolostor 40 bencése Szent Ágoston apát (ünnepe máj. 26) vezetésével elmegy Angliába. Az angolok romlatlan, igazságra szomjas lélekkel hallgatják az evangéliumi örömhírt, s királyaikkal együtt megtérnek. Ez a nagy siker Gergely életének legnagyobb öröme. Ujjongva írja Szent Ágostonnak, a későbbi első canterbury-i érseknek: „Dicsőség Istennek a magasságban és békesség a földön a jóakaratú embereknek! Kicsoda ecsetelhetné, mily nagy öröm támadt itt az összes hívek szívében azért, hogy az angolok népe a mindenható Isten kegyelmének működése és a te fáradozásod révén levezette a tévely sötétségét?!
Az ariánus hitű harcias longobárdok a pápa uralkodásának kezdetén már Rómát is fenyegették. „Magam láttam - írja Mauricius császárnak - mint hurcolták a rómaiakat ebek módjára nyakukon összekötözve Franciaországba, hogy ott rabszolgáknak adják el.” A császár azonban nem tudott segíteni. De segített a pápa, akinek már akkor olyan tekintélye volt, mintha ő lett volna Róma világi ura is. A longobárdok királynéjának, Teodolindának közvetítésével Itáliának békességet, az Egyháznak pedig új katolikus népet szerzett.
Afrikában és Szicíliában sikeresen küzdött a különböző eretnekségek ellen, Szardínia és Korzika szigetén pedig megszüntette a pogányság utolsó maradványait.
Tekintélyével szembe tudott szállni a keleti császárság túlzott kívánságaival s az egyes pátriárkák engedetlenségével. Mikor a gőgös konstantinápolyi püspök egyetemes pátriárkának kezdte magát nevezni, ő fölvette a pápáknak mai napig használatos címét: Isten szolgáinak szolgája (servus servorum Dei).
De ez a széleskörű külső munkásság még nem minden. Nagy körültekintéssel újjászervezte az istentiszteletet s különösen megjavította az egyházi éneket (Gregorián-ének). A pápai vagyon fölhasználásával rengeteget tett az akkori nagy nyomor enyhítésére s sokat fáradozott a rabszolgák és telepesek érdekében. Személyesen prédikált a rómaiaknak; írásaiból ma is olvastat az Egyház.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy aki mindezt művelte, egész életében folyton betegeskedett, pápasága alatt többet feküdt betegen, mint föntjárt; élete utolsó hat évében pedig fájdalmas köszvénye miatt alig tudta elhagyni a betegágyat. Valóban „nagy” volt a történelemben és szent az Egyházban. Az Egyház Ambrus, Ágoston és Jeromos mellett negyedik nagy nyugati egyházatyának és doktornak tiszteli.
Meghalt 604 márc. 11-én életének 69, s pápaságának 14. évében.
Hűséges diakónusa, Péter, sokszor látta a Szentlelket galamb képében vállán nyugodni és fülébe búgni a szent gondolatokat és elhatározásokat. A Szentlélek ereje segítette nagy alkotásaiban és nagy szenvedéseiben.
Halálakor „az utolsó római” látta, hogy a régi Róma területén lakó ifjú barbár népek ha nem is hódolnak a császárnak, de térdet-fejet hajtanak az Úr Krisztus előtt s fiúi kegyelettel és tanulékony lélekkel néznek édesanyjuk, a római Egyház felé.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
