Az alábbi videóban Ferenc pápa a hívek köszöntését fogadja március 25-én, a loretói kegyhelyen. Nem engedi meg az őt üdvözlő embereknek, hogy gyűrűcsókot adjanak. A hívek persze nem személyének szánják a gesztust, hanem Péter utódját szeretnék tisztelni benne. Ferenc pápa példájától függetlenül is - mert ki tudja, talán a pápának fájt a keze - érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen is az igazi alázat, és hogyan lehet egy hivatalt alázattal viselni. 

Alázatra van szükség nem csak ahhoz, hogy valaki megállja a tetszelgést egy ilyen helyzetben, de ahhoz is, hogy valaki felülkerekedjen a személyes ellenszenvén egy ilyen szokással szemben. A kulcs mindkettőhöz ugyanaz: felismerni, hogy ez a tisztelet nem a személyének, hanem a hivatalának szól.

A lónak két oldala van, és átesni mindkét irányba egyformán fájdalmas. A különbség a két ellentétes irányba való tévedés között az, hogy az egyikhez nagyra kell tartani magunkat, a másikhoz meg nagyra kell tartanunk azt, hogy magunkat nem tartjuk nagyra. Az előbbi visszataszítóságát osztja mindenki; az utóbbit azonban sokan összetévesztik az alázattal.

Ferenc pápa példája eszembe juttatta azt, amikor nekünk, beöltözött kisministránsoknak, egy a sekrestyében megforduló apuka büszkén ecsetelte a saját, '70-es évekből származó ministráns élményeit, ahol ők alázatból ministráns ruha nélkül mentek ki ministrálni, és a pap is olyan "természetes" volt, hogy csupán egy stóla volt az utcai ruháján.

Azok a "régi szép idők" még mindig nem múltak el. Sajnos! Ám az ilyenfajta alázat visszatetszőségében is, azt mondom, bízván bízhatunk. Valami hiányzik az emberi lélek számára, a hagyomány és az ősi értelemmel terhes gesztusok kárára gyakorolt alázatból.

S. Benjamin