A HÚSVÉT IDEJE

Az egyházi év mozgó ünnepeinek középpontját a Húsvét képezi. Ettől függ ugyanis az egész előkészületi időn (Hetvenedvasárnaptól kezdve) kívül a további ünnepek egész sora, úgymint Áldozócsütörtök (40. nap Húsvét u.), Pünkösd (50. nap Húsvét u.), azután Szentháromság ünnepe, Úrnapja és Jézus sz. Szívének ünnepe, valamint sz. József főünnepe is.

A húsvéti ünnepkör két főünnepét: a Húsvétot és Pünkösdöt az egyház az ő elődjétől, a választott néptől örökölte, de azokat épp a legjellegzetesebb keresztény tannak: a Fiú és Szentlélek Isten tiszteletének szentelte.[1] Az ószövetségből való származás okozza azután, hogy ezeknek a napoknak nincsen állandó dátumuk, hanem évről-évre változik idejük. A különbség oka a zsidó és a mi időszámításunk különbözőségében rejlik. A zsidók ugyanis holdévek szerint számítanak és a napévtől így mutatkozó eltérést időnként (kb. háromévenként) egy pótlóhónap (Veadar) hozzáadásával küszöbölik ki. Az ő húsvétjuk a holdév első hónapjának (Nisan) 14—21. napjai között, tehát a holdtöltére következő héten van. A Nisan hónap a mi évünk márciusára vagy áprilisára esik, sőt ha Veadar előzte meg, akkor még májusba is belenyúlhat.

Az evangéliumokból megállapítható, hogy az Utolsó-vacsora, melyet a törvény Nisan 14-én estére, írt elő,[2] csütörtöki napon volt, eszerint az Úr keresztrefeszítése, vagyis a következő nap: Nisan 15-e péntekre esett és így az Üdvözítő a következő hét első napján, azaz Nisan 17.-én hajnalban támadt föl.[3] Azonban az akkori időszámítás bizonytalansága lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy a napévnek mily napjai felelnek meg ezeknek.[4] Azért minden eddigi kísérlet, mely az Üdvözítő halálának és föltámadásának pontos évnapját a mi időszámításunk szerint akarta kikutatni, meddő maradt.[5] Erős hagyomány szól ugyan március 25-e, mint a keresztrefeszítés évfordulónapja mellett,[6] de történeti alapja ennek nincsen.[7]

Ebből a körülményből magyarázható, hogy kezdetben a Húsvét idejét illetőleg nagy eltérések mutatkoztak az egyházban. Ahol a zsidó időszámítás ismeretes volt, ott természetesen azokkal együtt tartották a Paschat, de nyugaton ez nem volt keresztülvihető, itt tehát más megoldásról kellett gondoskodni. Ez nem is késett soká. Rómában és Alexardriában jöttek rá arra a számításra, melyet ma is követ az egyház.[8] Ebben három mozzanat játszik szerepet: a tavaszi éjnapegyen ( = napéjegyenlőség - megj. F.Z.), a holdtölte és a vasárnap.[9] A különböző vélemények és szokások sokáig küzdöttek egymással. Az ú. n. húsvéti vitákban a keletiek sz. Jánosra, a nyugatiak pedig Péter és Pál apostolra hivatkoztak. Végre az első egyetemes zsinat (I. nicaeai 325-ben) az akkor már többségben levő nyugati véleményt fogadta el és a következőket határozta: 1. Húsvét mindig vasárnap legyen, 2. holdtölte után és 3. a tavaszi éjnapegyen után. A teljes egyöntetűség ugyan még ezután sem következett be, amit egyes egyházak makacskodásán kívül az éjnapegyen különböző számítása (márc. 18. 21. 25.) is okozott.[10] Kb. a VIII. század óta ünnepelte az egész keresztény világ egy időben a Húsvétot.[11]

Ezek szerint a tavaszi éjnapegyen (márc. 21) után következő holdtöltét követő vasárnap a Húsvét, melynek végső határai egyfelől márc. 22-e, másfelől pedig ápr. 25-e. Tehát harmincöt napi időközben mozog ez az ünnep és vele az egyházi év legszentebb napjai. Bár több oldalról fölhangzott már az az óhajtás, hogy az egyház kösse meghatározott naphoz a Húsvétot, mindazáltal nem tartjuk kívánatosnak annyi szent symbolum és immár majd kétezer éves hagyomány elvetését tisztán külsőséges előnyök miatt.[12]

HÚSVÉT ÜNNEPÉNEK TÁRGYA

Húsvét ünnepének két tárgya van.: 1. Az édes Üdvözítő dicsőséges föltámadása és 2. az igazak megszabadulása a pokol tornácából.[13] Ehhez régebben a hívek gyarapodása fölött való öröm[14] is járult, akiknek a keresztségben való újjászületése[15] vízből és Szentlélekből eszerint egybeesett a Megváltó újjáéledésével.

A Nagyböjt hosszú szomorúsága után az Allelujának örvendezése és a 117. zsoltár diadalmas hangjai uralkodnak Szentmisén és zsolozsmán egyaránt. Az egyház részt vesz isteni Jegyesének soha el nem múló győzelmében. Az ünnepek ünnepének (solemnitas solemnitatum) nevezték a régiek[16] e napot és valóban Krisztus Urunk föltámadása volt és lesz is mindig nemcsak az egyházi évnek és az üdvösség történetének egyik leghatalmasabb eseménye, de egész hitünknek is örök szentesítése, megdönthetetlen isteni bizonyítéka.[17]

A HÚSVÉTI SZERTARTÁSOK KIFEJLŐDÉSE

Ennek az ünnepnek történeti kifejlődéséről nem kell szólanunk, mert ez nemcsak hogy egyidős, de valójában régibb az egyháznál. Csupán a szertartások fejlődéséről lehet itt pár szót ejtenünk. A legrégibb időben teljes egyöntetűség volt e tekintetben kelet és nyugat között, de sajnos éppen ezért nem tudjuk meg bővebben a húsvéti szertartásokat, mert a Jeruzsálemi zarándoknő, akiről szó van, csak pár mondatban emlékezik meg azokról. A középkorban körmenet előzte meg a Szentmisét, melyről már a föltámadási szertartásnál szólottunk. Néhol e napon a Szentháromság tiszteletére három gyertya égett az oltár előtt, míg Nagypénteken és Nagyszombaton csak kettő, annak jelzésére, hogy akkor a Fiúisten a sírban feküdt. Mikor a pápa e napon „Pax vobis”-t mondott, a kar nem felelt, mert a hagyomány szerint N. sz. Gergely pápának egyszer a Mária Maggiore templomban[18] a húsvéti misén angyal felelt e köszöntésre.[19] Ugyancsak Rómában keletkezett az a szokás, hogy Húsvét napján hármas vecsernyét mondottak, melyen egymásután három takarót távolítottak el az oltárról ugyanúgy és ugyanazzal a jelentőséggel, mint azt Karácsonynál láttuk.[20] Ennek utolsó nyoma a XII. ordoban van, de Németországban helyenként a XIX. századig fönnmaradt,[21] A mai húsvéti misének egyetlen különlegessége a Lépcsőének után a „Victimae paschali laudes” sequentia, melynek szerzője Wipo II. Konrád és III. Henrik német-római császár udvari papja 1030—50 körül.[22]

A Szentmise zsoltárai a legnagyobb öröm hangján zengenek az Üdvözítő diadaláról. A 138. zsoltár, melyet már a föltámadási szertartásnál teljes egészében hallottunk, mindjárt az Introitusban rámutat az ünnep főtárgyára: a Megváltó föltámadására. A Gradualét a húsvéti örömnek ősi kifejezésképp a 117. zsoltár alkotja: „Ezt a napot az Úr alkotta, örüljünk és örvendezzünk benne!” az Offertoriumban pedig a 75. zsoltár 9. 10. verse a feltámadással kapcsolatban a pogányok és zsidók rémületét juttatja kifejezésre: „A föld megrendült és megnyugodott, mikor Isten fölkelt az ítéleten.”

A Nagyböjt végeztével Húsvét volt az első nap, amikor ismét szabad volt a híveknek húst venni magukhoz. A magyarok erről nevezték el ez ünnepet,[23] mert a közönséges nép előtt — mely sokkal fogékonyabb a külsőségek iránt, mint a dolgok mélyebb értelmével szemben — ez volt a legfeltűnőbb. A hosszú megtartóztatás után sokan igen mohón vetették magukat a húsételekre, aminek fonákságára már aranyszájú sz. János is figyelmezteti a híveket.[24] Ennek a helytelenségnek orvoslására rendelhette el az egyház a húsvéti ételszentelést.[25] Természetesen elsősorban a hús, még pedig a húsvéti bárány megszentelésének nyomára akadunk, melynek legrégibb említése a VII. századi bobbioi sacramentariumban található.[26] Különösen Németországban terjedt gyorsan e szép szokás, de már a XI. században Francia-[27] és Spanyolországban[28] is találkozunk vele. Rómában még előbb, már a IX. században megvolt. Itt a pápa maga áldotta meg u húsvéti bárányt az Utolsó vacsorát utánzó étkezésnél.[29] A bárányhús mellett már a X. században föltűnik a sonkaszentelés is.[30]

Mint láttuk hajdan a tojás sem volt böjtös étel, viszont azonban a régiek igen alkalmas átmenetnek tartották evését a böjtről a rendes életmódra.[31] Ezért Húsvét napján néhol ünnepélyesen kezdték meg a tojásvásárt, melynek örömére a tojásokat díszíteni, fejteni is kezdték,[32] ami különösen a szláv népeknél divatos.[33] A tojás azonkívül a föltámadás symboluma is,[34] vagy pedig héja az Ószövetséget, magva pedig az Újszövetséget jelképezi.[35] Vörös színe emlékeztet bennünket Krisztus Urunk vakságunkért kiontott szent vérére.[36] A tojásszentelés a XII. század óta majd minden szertartáskönyvben benne van, még pedig mai formájában.[37]

Ősrégi a kenyérszentelés is. Mikor t. i. a régi mindennapi vagy minden vasárnapi szentáldozás lassanként ritkább lett, a nem áldozó hívek számára Szentmise után megáldott kenyeret: eulogiát osztottak ki. Ez később nyugaton elmaradt, csak Húsvétkor van még meg emléke a kenyérszentelésben. A középkorban a nyugatiaknál is hasonló szokás volt, mint még most is a görögöknél,[38] ugyanis kalácsot hoztak a templomba, melyből áldozás után egy falatot ettek és egy korty bort is ittak rá.[39]

A mi rituálénkban két kenyérszentelési formula van, az első föltalálható már a Sacr. Gregorianum toldalékában, a második pedig rheimsi Hinkmár Capituláiban (852-ben)[40]. Az említett ételeken kívül régebben néhol tejet, mézet,[41] retket és sót is áldottak e napon.[42]
_____________________
[1] Az isteni Gondviselés művének kell tulajdonítani, hogy a megváltástörténet két legnevezetesebb mozzanata, ú.m. az Úr föltámadása és a Szentlélek eljövetele ezekre az ősi zsidó ünnepekre esvén, azoknak új és magasztos értelmet adott és így fönnmaradásukat a világ végéig biztosította. Exod. 12, 14: „örökös istentisztelet” a Húsvét. Egyébként a zsidó és keresztény Húsvét összefüggéséről l. Kellner: Heort. 32. o. (L. még Duchesne: Origines du culte crétien 225.: mozgó ünnepek = zsidó kalendárium, álló ünnepek = keresztény kalendárium.)
[2] Deut. 16, 6.
[3] Mt. 26,17; Mk. 14,12; Luk. 22, 7. — Mt. 27,62 — Mt. 28, 1; Mk. 16, 1; Jn. 20, 11. Ezzel szemben megemlítjük Kugler eltérő véleményét, aki azt állítja hogy az utolsóvacsora Nisan 13-án volt, mert Krisztus Urunk és apostolai nem voltak jeruzsálemiek. (Kramp: i. m. II. 11. o. 2 jegyz.) Szerinte időszámításunk 30. évében április 7-én halt meg az Üdvözítő.
[4] A zsidó időszámítás gyarlóságát igazolandó elég idéznünk Gamaliel rabbi levelét, melyet a babiloni és médiai zsidókhoz írt: „Ezennel tudomástokra hozzuk, hogy miután a galambok még nagyon gyengék és a bárányok még nagyon fiatalok (ezek az áldozatra voltak szükségesek) és az Abib ideje (Nisan zsidó neve) sem jött még el, azért a mi kartársainkkal egyetértőleg szükségesnek tartottuk az évhez 30 napot (Veadar) hozzáadni. "(Talmud, id. Kellner: i. m. 38. o.) Hogy az Úr idejében mikor erősödtek meg eléggé a galambok és a bárányok, azt természetesen a legalaposabb tudós sem tudja már megállapítani!
[5] Krisztus Urunk halála éve Róma alapítása után (valószínűleg) 782-ben volt, mely évben a Pascha (zsidó húsvét) vagy március 19-én vagy április 17-én-volt. Ezt már úgy látszik alexandriai Kelemen idejében is tudták, mert ő említi, hogy Krisztus halála napjának némelyek március 21-ét, mások április 19-ét tartják. Azonban nagy volt a nézeteltérés: március 23. (Lactantius: De morte persecut. 1; Div. Instit. 4, 10.) április 9. (243-ban „De paschate computus” ismeretlen szerzőtől), sőt augusztus 13. is! (alex. Kelemennél) id. Duchesne: i. m. 251. o.
[6] 207 körül így ír Tertullián: „Passio perfecta est sub Tiberio Caesare, consulibus Rubellio Gemino et Rufio Gemino, mense Martio, temporibus Paschae, die VIII. Kal. april. die prima azymorum.” (Adv. Jud.) Azonban a 29. évben (Kr. u.), mikor e két férfiú volt consul, márc. 25.-én már utolsó negyede volt a holdnak {Duchesne; i. h.). Márc. 25-ét említi az Úr halála napja gyanánt: Hippolytus Dániel kommentárja és húsvéti táblázata, a 354. év chronographusa: Szenvedett pedig (a Megváltó) 33 éves korában 8 nappal április kalendái előtt egy pénteki napon Tiberius 18. évében, mikor Rufus és Rubelio voltak consulok.” (id. Kellner: í. m. 104. o.); sz. Ágoston: in Heptat. II. 90; némely Pilátus-akta, Martyrologiumok, Martyro. Hieronym. stb. Franciaországban 570-ig így ünnepeltek. (Márn bragai püspök (+ 580.) De paschate. (M. L. 72. 47—51.))
[7] A föltámadás napja ezek szerint márc. 27-én volt, a mennybemenetel május 5-én, Pünkösd pedig május 15. (l. Nilles: Kalend. II. 279. o. és Bolland. Márc. III. 684.) Toursban Perpetuus püspök idejében (461—491) ezt a föltámadást (VI. vagy V. Cal. Apr.) és a mozgó Húsvétot is megülték. (Toursi Gergely: Hist. Francor. 10, 5. M. L. 71, 566. sk. o.)
[8] 1. Sixtus pápa (116—125) alatt vagy még előbb. (V. ö. Euseb. H. E. 4, 21. 5,27.)
[9] Ezeket már ismeri sz. Ágoston is, de még az ő magyarázata zavaros. Szerinte az év (persze a zsidó holdévet érti) első hónapjának 3. hetében legyen a Húsvét, egyrészt az Úr által hirdetett új élet (azért első hónap), másrészt a harmadik kor: a kegyelem idejének (azért 3. hét) jelképezésére. (Ugyanazért támadt föl az Úr a 3. napon.) Így ad inquis. Jan. 1. II. seu ep. 55, c. 3. (M. L. 33, 206.) Azonkívül a szombatra is vigyázunk — írja— mert azon a Húsvéton, melyen az Úr szenvedett, úgy esett, hogy az Úr halála és föltámadása között szombat volt. (U. o. c. 9. és 15. M. L. 33, 211. és 217.) Ezzel szemben a már idézett bragai Márton püspök (i. m. c. 7.) már eléggé pontos a húsvéti idő megállapításában. Számítása szerint a két határnap márc. 23. és ápr. 21. (L. Kellner: i. m. 43. o.)
[10] Nilles a nyugati húsvétvitákról és az ott előfordult csodákról ír. Többször megtörtént, hogy hibás Húsvét esetén (így pl. 417-ben) a keresztkutak az igazi Húsvétkor teltek meg (M. L. 54, 600). Hasonló csodát ír le Cassianus (M. L. 69, 765.) azután toursi sz. Gergely (M. L. 71, 726.) 573-ban pl. a spanyol keresztkutak nem a spanyol, hanem a francia húsvétkor teltek meg. (M. L. 160, 187.) stb.
[11] Duchesne szerint a VII. században volt az utolsó húsvéti vita a briteknél, de Krusch és Proost szerint még N. Károly idejében is volt eltérés.
[12] Már sz. Ágoston fölhívja figyelmünket erre a fontos körülményre: Diem natalem Domini non in sacramento (érti alatta a symbolikus jelentést) celebrari, sed tantum in memoriam revocari, quod natus sit, azért van a Karácsony mindig ugyanazon, a napon, míg a Pascha = átmenet („erről a halandó életről egy más halhatatlan életre”), tehát sacramentum. Sacramentum est in aliqua celebratione, cum rei gestae commemoratio ita fit, ut aliquid etiam significari intelligatur, quod sancte accipiendum est. (Ad inquis. Jan. 1. II. seii epist. 55. c. 1.— M. L. 33, 205.) Durandus szerint a hold az egyház, a nap Krisztus Urunk. Ekkor kezdenek a napok hosszabbak lenni az éjszakánál: a tudatlanság után a tudás növekszik és ubi abundavit iniquitas, superabundavit et gratia; virtutes crescere, vitia superari debent; tenebrae mortis et dies vitae. Tavasszal van, mikor minden újjáéled. (Rat. div. off. 207. o.)
[13] Nilles: Kalend. II. 315. o.; Durandus négy mozzanatot sorol föl: Phase = Transitus 1. populi per mare rubrum, 2. ecclesiae per baptismum ab infidelitate ad fidem, 3. per continentiam a vitiis ad virtutes et 4. Christi a mortalitate in immortalitatem. (Rat. div. off. 219. o.)
[14] Kellner: Heortologie 69. o.
[15] Thalhofer: Handbuch I. 656. o.
[16] N. sz. Gergely: Hom. 22, in Evang. és Naz. sz. Gergely: Or. 42. (id. Lonovics: i. m. 199. sköv. o.) és Durandus (i. h.) A napok királynőjének is nevezték (Naz. sz. Gergely: Or. 19.), melytől minden más ünnep szentségét nyeri (N. sz. Leó: Sermo 48. in Quadrag.) és melynek minden vasárnap nyolcada. (Durandus.)
[17] Görögöknél: ‘H ἁγία καὶ μεγάλη Κυριακὴ τοῦ Πάσχα. (Nilles: Kalend. II. 301. o. és Míhályfi: i. m. 169. o.)
[18] Ma is ott van a Statio.
[19] Durandus: Rat. div. off. 222. sköv. o.
[20] u. o. 119. o. és Rat. div. Off. I. 3: De picturis 10. o.
[21] Thalhofer: i. m. 657. 0.
[22] Így Mihalyfi: i. m. 149- o. és Müller: i. m. 339. o. stb., de Nilles: Kalend. II. 420. o. szerint ismeretlen. Vagy Notker a szerző, (+ 911) Utolsó előtti verse hajdan ez volt: „Credendum est magis Mariae veraci, quam Judaeorum turbae fallaci”.
[23] Nilles: Kalend. II. 310.; Mihályfi: i. m. 148. o. stb.
[24] „Ne cselekedjetek úgy, mint sok keresztény, kik a böjt végével mintha rabságból szabadultak volna ki, minden hiedelem nélkül sietnek az asztalhoz: mintha minden törekvésük az volna, hogy azon lelki hasznot, melyet a böjttől és általa nyertek, a mértékletlenség áltat minél hamarabb elveszítsék." (Hom. 15, ad Antioch. és Hom. 1. de Anna. Szaniszló: I. m. 104. o.)
[25] Kellner: i. m. 68; Thalhofer: i. m. 655; Nilles: i. m. II. 325. stb. Durandus szerint semmi olyat nem szabad e napon enni, ami nincs megáldva. (Rat. div. off. 220.)
[26] „Benedictio ad agnum benedicendum in Pascha” (Muratori: Lit. Rom. Vet. II. 959.)
[27] Juiniégesi sacramentarium. (Franz : Die kirchl. Bened. I. 577. o.)
[28] Silosi Lib. ord.
[29] u. o. 581. o. Már Wallafridus Strabo ( De exord. ct increm. c. 43.) rosszalja, hogy mise alatt az oltárra tették a bárányhúst. (Sőt az egész szokást „zsidó babonának" nevezi l. De reb. eccl. c. 18. — id. Lonovics: i. m. 206. o.) Ezt később meg is tiltották, mégis Photius még ezzel is vádolta a nyugatiakat. (L. Franz : i. m. l. 578. — Micrologus c. 54. — M. L. 151, 1016.)
[30] Gerchard : Vita s. Ulrich c. 23. (id. Thalhofer : i. m. 656. o.)
[31] Nillos : Kalend. II. 326. o.
[32] Egyes népek a tojásról nevezték is el a Húsvétet, mint a magyarok a húsról.
[33] Franz : i. m. I. 591. Ugyanő kimutatja, hogy e keresztény szokás nem függ össze az ősgermán Ostara (tavaszistennő, némelyek szerint innét a német Ostern elnevezés) vagy Donar tiszteletére rendezett tojásjátékokkal, festéssel stb. (u. o. 590. sköv.)
[34] Franz : i. h. ; Nilles : i. m. II. 311.; Lonovics : i. m. 206. o. ; Menzel : Christliche Symbolik, 1855. II. I. 179. stb.
[35] Franz : i. h.
[36] Maltzev szerint. Ugyanő közli, hogy a hagyomány szerint Mária Magdolna nyújtott át egyszer Tiberius császárnak egy tojást e szavakkal : „Krisztus feltámadt”. Nilles erről így nyilatkozik : Historiam credat, qui voluerit ; non ego. (i. m. II. 314.1. j. és 311. o.)
[37] Csak a húsvéti vonatkozást csatolta hozzá a Rit. Rom.
[38] πασχάζειν (Mihályfí: i. m. 170. o.)
[39] Beleth : Explicatio c. 119. (id. Franz : i. m. I. 593. o.)
[40] L. Franz : i. m. I. 248. o.
[41] Mert „introducam vos in terram fluentem lac et mel” — írja Durandus. (Rationale 220. o.)
[42] Thalhofer : i. m. I. 656. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 194-203. old.)