Az interjú Athanasius Schneiderrel, a kazahsztáni Astana segédpüspökével a lengyel Nasz Diennik katolikus napilapban jelent meg. Angol nyelvű változatát a Rorate Caeli közölte. Az interjúszöveg kizárólag lengyel vonatkozású (záró) részét kihagytuk a fordításunkból, az a forrásoldalon megtekinthető.
Ön és két másik püspök levélben kértek imát a pápáért az "Amoris Laetitia" buzdítás kapcsán, annak érdekében, hogy bátorítsák őt a buzdítás körüli kétségek eloszlatására.
- E körülmények között a pápa egyetlen nélkülözhetetlen lépése a házasság felbonthatatlanságának, mint isteni igazságnak az egyértelmű megerősítése lenne, nem csupán a tanítás, de a gyakorlat terén is, ahogyan azt Jézus Krisztus, és példája nyomán valamennyi helytartója, a római pápák tették. Egy pápa legfontosabb feladata pontosan ez: megerősíteni a testvéreit a hitben. Ez a feladat nem választható, hanem maga Krisztus adott parancsot rá.
Katolikusként hogyan fejezhetjük ki kételyeinket és zavarodottságunkat a Péter utódjának kijáró szeretet és engedelmesség fenntartásával?
- Ami azt illeti az, hogy kételyek és nagyfokú zavarodottság van az Egyház házasságról és válásról szóló apostoli és változtathatatlan tanítása kapcsán, nem igényel igazolást. Amikor a hitünk olyan fontos igazságait, mint a házasság felbonthatatlansága, vagy az erkölcsi törvény - és különösen a hatodik parancsolat - egyetemes érvényessége, több helyi egyházban megkérdőjelezik, elhomályosítják, és eltorzítják bizonyos - úgynevezett - lelkipásztori iránymutatásokkal, a katolikusok nem lehetnek közömbösek, mert ez a teljes Egyház közös lelki java elleni támadást jelent, és mert ez mindannyiunkat aggaszt és érint. Amikor egy családfő nem törődik azzal, hogy a gyermekeinek megfelelő ételt adjon, úgy azt kitartóan, de egyúttal gyermeki tisztelettel kell kérniük tőle. Egy apa semmiképp sem abszolút uralkodó vagy diktátor.
A levelet Kazahsztán három püspöke írta alá (az ötből). Hívott más püspököket is aláírásra? Volt továbbá egy levél négy bíborostól is, de más látható ezeken kívül nem. Nincsenek kétségei abban, hogy önöknek igaza van-e?
- Volt kísérlet több aláírás begyűjtésére, azonban az imafelhívást végül csak három püspök írta alá. Számomra a napnál is világosabb, hogy ez a tett nemcsak helyes, de kötelesség is egy katolikus püspök számára, tekintettel a házasság szentségét, az Eucharisztiát, és az isteni parancsolatokat érő valós és kiterjedt támadásokra. Csakis azt tettem, amit a lelkiismeretem és az isteni ítélet alapján tennem kellett.
Az Amoris Laetitiának mely értelmezése nem békíthető össze a hitünkkel?
- A mi Urunk Jézus Krisztus ünnepélyesen visszaállította a házasság eredeti méltóságát, amikor egyszer és mindenkorra kinyilvánította annak abszolút felbonthatatlanságát. Az apostolok és az Egyház tanítóhivatalának sokévszázados hagyománya teljességében és egyértelműen megőrizte és továbbadta ezt az isteni igazságot. Az Egyház megőrizte a hűségét eziránt az isteni igazság iránt, még komoly átmeneti hátrányokat is vállalva. Csupán néhány példa ezek közül: a IX. században Szent I. Miklós pápa kiközösítette II. Lothár német királyt a házasságtörő kapcsolata miatt, és a pápa kész volt inkább meghalni, mintsem meghajolni a katonai erő előtt, amelyet a király Rómához vezényelt, hogy letartóztassák a pápát, és rákényszerítsék, hogy visszavonja a kiközösítést. A XII. század végén III. Ince pápa egész Franciaországot a szentségek kiszolgáltatásának tilalmával sújtotta, hogy rákényszerítse II. Fülöp királyt, hogy felhagyjon a házasságtörő kapcsolatával, és visszatérjen a törvényes feleségéhez. Gondoljunk arra, hogy a XVI. században a pápák inkább hagytak egy egész országot - Angliát - elszakadni, mintsemhogy elfogadják VIII. Henrik király válási gyakorlatát. Pápák, püspökök, és hívek inkább vállalták az üldöztetést és halált, minthogy a válást engedélyezzék, vagy hogy akár egyetlen elméleti vagy gyakorlati esetben is kivételt fogadjanak el. Az Egyház két évezredes története világos példákkal bír. Az Amoris Laetitia (AL) azon értelmezése, ami akár csak egyetlen esetben is megengedné az olyan, polgári úton elvált katolikusok szentáldozáshoz járulását, akiket változatlanul szentségi kötelék köt a házasságukban, és akik ennek ellenére új partnerrel élnek férjként és feleségként, a gyakorlatban ellentmondana a házasság felbonthatatlansága isteni igazságának. Még azoknak a püspököknek és bíborosoknak is, akik az AL-t ilyen módon értelmezik, miközben ünnepélyesen bizonygatják a házasság felbonthatatlanságának érvényességét, a szavai üresek maradnak, ami nem homályosíthatja el annak tényét, hogy az efféle értelmezés világos ellentmondásban van a Szentírás kristálytiszta isteni igazságával.
Egyes helyi egyházak másféle gondolkodás felé hajlanak - vannak olyan püspöki útmutatások, amelyek meglehetősen széleskörű hozzáférést biztosítanak az Oltáriszentséghez az új kapcsolatban élő elváltak számára.
- Ilyen útmutatásokkal és az AL ilyen gyakorlati értelmezéseivel ezek a püspökök a hűtlenség és keményszívűség színtisztán emberi hagyományait viszik be az Egyház életébe, mint például azokat az Ószövetségből, az írástudókéból és farizeusokéból, amiket Jézus Krisztus elítélt.
Hogyan merült fel egyáltalán ez a probléma az Egyház tanításának hirdetésében?
- A jelenlegi tanítás- és gyakorlatbeli zavar a házasság felbonthatatlansága, valamint a Tízparancsolat, és így általában az erkölcsi törvény egyetemes érvényessége kapcsán, egy sokkal mélyebb és elterjedtebb jelenségnek, az erkölcsi relativizmusnak a tünete, ami immár több mint ötven éve fertőzi az Egyház életét. Ez a jelenség a szubjektivizmus filozófiai elvének az elfogadását jelenti a racionális és erkölcsi igazságok terén. Ez a modern idők egy tipikus elve, amelyet túlzott emberközpontúsággal jellemezhetünk. Ez az emberközpontúság azt jelenti, hogy az ember saját magát helyezi Isten helyére, hogy az ember határozza meg, mi igaz és mi hamis, mi jó és mi rossz, és hogy az ember következésképpen elismerést vár. Istent, és különösen Krisztust, a megtestesült Istent ezért félretolják még a liturgikus ünneplésekben is, ahol Istent az Eucharisztiában gyakran a sarokba helyezik a tabernákulummal együtt, ahol az ember pap helyezi magát a központba, az emberek felé fordulva a teljes liturgia alatt, annak ellenére, hogy a liturgia mindenekelőtt Krisztus előtti hódolatról kellene, hogy szóljon, és nem pedig a pap arcának bámulásáról.
Ön közismert támogatója a hagyományos liturgiának és az Eucharisztia imádatának. Hogyan jutott erre a hozzáállásra?
- A legmélyebb tanulság, amit a szentmise hagyományos formájának ünnepléséből megtanultam, ez: én csupán szerény eszköze vagyok a természetfölötti és mindenekfelett szent cselekménynek, amely elsődleges celebránsa Krisztus, az Örök Főpap. Amikor a hagyományos szentmisét ünneplem, úgy érzem, hogy a celebrálás közben bizonyos értelemben elveszítem az egyéni szabadságomat, mivel a szavak és gesztusok a legapróbb részletig az előírásokat követik, én pedig nem tudok szabadulni tőlük. Legmélyen a szívemben úgy érzem, hogy én csupán szolgája és szolgálója vagyok annak, aki viszont szabad akarattal, hittel és szeretettel, nem az én akaratomat, hanem Isten akaratát teljesíti, a legapróbb részletekig. A szentmise hagyományos és több mint kétezer éves rítusa, amelyet a Trienti Zsinat sem változtatott meg, mivel az Ordo Missae a zsinat előtt és után szinte teljesen azonos, hirdeti és erőteljesen az örömhírét közli a kimondhatatlanul szent és mérhetetlen Isten Megtestesülésnek és Kinyilatkoztatásának, aki a liturgiában a "velünk lévő Istenként", az "Emmánuelként" olyan kicsiny és hozzánk közelivé válik, még a kötelező liturgikus cselekmények legkisebbikében is. A szentmise hagyományos rítusa magasan művészi, és egyben erőteljes hirdetője az evangéliumnak, és a megváltásunk művét jeleníti meg. Amikor klerikusok és püspökök megakadályozzák vagy korlátozzák a hagyományos szentmise ünneplését, nem engedelmeskednek annak, amit a Szentlélek az Egyházzal közöl, és a lelkipásztorsággal rendkívül ellenkező módon járnak el. Úgy viselkednek, mint a liturgia kincsestárának birtokosai, ami azonban nem hozzájuk tartozik, mivel annak ők csak kezelői. A hagyományos szentmise ünneplésének megtagadásával, akadályozásával, vagy hátrányos megkülönböztetésével úgy viselkednek, mint egy hűtlen és önkényeskedő intéző, aki - a házigazda útmutatásaival ellentétesen - zárva tartja az éléskamrát, vagy mint a gonosz mostoha, aki a gyermekeknek sovány kosztot ad. Talán az ilyen klerikusok az igazságnak attól a hatalmas erejétől félnek, ami a hagyományos szentmise ünneplésén keresztül átragyog. A hagyományos misét egy oroszlánhoz hasonlíthatjuk: engedjük szabadon, és majd megvédi magát.
És mi volt az ön személyes útja a hagyományos liturgiához?
- Az én utam a hagyományos liturgiához természetes módon vezetett, a katolikus hitnek azon oktatásától kezdődően, amit az édesanyám és a nagyanyáim adtak az Egyház üldöztetése alatt, amikor a Szovjetunióban éltem. Engem egy szent pap is tanított, Janis Pawlowski atya, egy lett kapucinus pap, aki bebörtönzést szenvedett az üldözés alatt, és aki később a plébánosom lett az észtországi Tartuban. Abban az időben gyerekként és fiatalként azt tanították nekem, hogy minden dolog, ami az Oltáriszentséggel kapcsolatban áll, kiemelkedően szent és fenséges kell, hogy legyen. Pawlowski atya a szentmisét mindig a tabernákulum felé fordulva celebrálta. Amikor a családom 1973-ban Nyugat-Németországba emigrált, mélységes megdöbbenést és átható szomorúságot éltünk át, amikor a szentmise celebrálásának új formáját láttuk, ami az emberek felé történt, mint egy zárt körben. A celebrálás e formája az istentiszteletnek arra a formájára emlékeztetett, amin egyszer egy baptista közösségben segédkeztem a Szovjetunióban. Egy további sokk számunkra a kézbe áldozás gyakorlata volt. A szüleim, a testvéreim számára, és számomra egy ilyen gyakorlat valóban elborzasztó volt, az édesanyám még sírt is, amikor ilyet látott. Köszönöm Istennek azt a nagy kegyelmét, hogy egész életemben vágyódhattam a lelkemben a szentmise ünneplésének szent és fenséges módjára. Úgy nevezném ezt, hogy "sensus liturgicus fidei": liturgikus hitérzék. Fiatalemberként az ausztriai Canons Regular közösséghez csatlakoztam, ahol a szentmisét, az új forma szerint, de latinul és a tabernákulumban lévő Úr felé celebrálták, az Oltáriszentséget pedig térdelő híveknek, nyelvre adták. Amikor XVI. Benedek pápa 2007-ben rehabilitálta a szentmise hagyományos liturgiáját, számomra mély örömet jelentett, mivel én magam is a szentmise ünneplésének olyan formáján celebrálhattam vagy asszisztálhattam, amilyet a gyermekkoromban, az egyházüldözés alatt élhettem át, ugyanazt a formát, amit a szüleim és nagyszüleim éltek át. XVI. Benedek szavaival élve: "Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul teljesen tiltottá vagy nem ítélhető károsnak. Mindegyikünknek jót tesz megőrizni azt a gazdagságot, mely az Egyház hitében és imádságában alakult ki" (XVI. Benedek pápa levele a püspökökhöz a Summorum Pontificum közzététele alkalmából). Mi több, a hagyományos liturgia rehabilitálásának XVI. Benedek pápa szerint pozitív és gazdagító hatása kellene, hogy legyen a szentmise új rítusára. Az egyik leginkább szükséges gazdagodás az új rítusban is az Úr felé celebrálás kellene, hogy legyen, ahogy azt XVI. Benedek pápa, és újabban Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa ajánlják.
Néhány évvel ezelőtt egy új "Syllabus errorum" kiadására hívott fel. Mik azok a leggyakoribb "hibák", amelyek leginkább veszélyeztetik a hitünket manapság?
- A lista a következő lehetne: 1) A zsinat előtti és zsinat utáni Egyház elmélete, annak szakítás vagy törés értelmében, a "zsinat utáni" Egyház melletti kiállással, a valódi Egyházat pedig "zsinati egyházként" elképzelve, egy új egyház képét, "a II. Vatikáni Zsinat Egyházát" megalkotva vele. 2) Annak elmélete, hogy más keresztény felekezetek és más vallások is valóságosan az Isten akarata szerinti megváltás útjai. 3) Annak elmélete, hogy a nőknek hozzáférést kell kapniuk a felszentelt szolgálatokhoz, legalább a diakonátushoz, amely olyan törekvés, amit nagyban támogat a női akolitusok és lektorok széleskörű elterjedtsége, amely gyakorlatot egyáltalán nem említették a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. 4) Kételyek a Miasszonyunk örök szüzességében, különösen Jézus szűzi foganásában, és a Miasszonyunk szüzességében a szülés alatt (virginitas in partu). 5) Annak elmélete, hogy a szentmise mindenekelőtt egy testvéri összejövetel, és hogy a szentmise áldozati jellege metaforikus vagy dicsőitő áldozat csupán (ezt a tévedést lépésről lépésre nagyban megerősítette a szentmise tipikus összejövetel-típusú celebrálása, ti. a "versus populum" celebrálás általánossá vált gyakorlata, amit a legkevésbé sem említettek a II. Vatikáni Zsinat atyái). 6) A transzubsztanciációba, mi több, a valódi jelenlétbe vetett hit hiánya (amelyet nagymértékben a kézbe áldozás modern gyakorlata okoz, amelyet a zsinati atyák soha el sem tudtak volna képzelni, és amelyet maga VI. Pál pápa is veszélyesnek ítélt). 7) Téves vélemények a püspöki kollegialitásról, amelyek a püspökök kollégiumának általános és legfőbb tekintélyt tulajdonítanak az egyetemes Egyház kormányzásában, az Egyház teste számára egyfajta "kétfejűséget" teremtve, amely az Egyház isteni alapításának ellentmond. 8) A püspöki kollegialitás elvének téves gyakorlása a nemzeti és nemzetközi szinten működő püspöki konferenciákon keresztül, gyengítve ezáltal az egyházmegyés püspökök isteni alapítású egyéni tanítói és kormányzói tekintélyét. 9) Kételyek a pokol örökkévalóságában. 10) Kételyek az emberi személyek pokolbeli örök kárhozatának valódi lehetőségében, ami azt jelenti, hogy a pokol üres. 11) Kételyek a purgatóriumbeli vezeklés szükségességében az ideigtartó büntetések miatt. 12) A keresztény élet és igazság naturalisztikus nézete, amiben az aktivizmus és a társadalmi elköteleződés válnak meghatározóvá az imádsággal és istendicsőítéssel szemben, és ami egyfajta újpelagianizmust jelent. 13) A fogamzásgátlás súlyos erkölcstelenségének el nem ismerése. 14) Egy érvényes házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos gyakorlati tévedések (amik jellemzők az elváltak Oltáriszentséghez engedését támogatók között). 15) A homoszexualitás és a homoerotizmus objektív rendellenességével, valamint az azonos neműek házassági kapcsolatának objektív erkölcstelenségével kapcsolatos tévedések, amelyekkel végső soron szodómiát támogatnak. 16) A szolgálati és általános papság alapvető különbözőségével kapcsolatos zavar. 17) Kételyek a papi cölibátus megfelelősége és az apostoli hagyomány miatti sokévszázados értéke kapcsán.
Van - a meglehetősen különlegesnek számító - astanai érsekségben végzett pásztori szolgálatának hatása az egyetemes Egyház ügyeivel kapcsolatos álláspontjára?
- A katolikus egyház természetszerűleg egyetemes, és még a legkisebb és leginkább periférián lévő közösségekben is az Egyház teljessége van jelen, ha azokat egységben megtartják a katolikus hittel, a liturgiával, és Péter római székével, a pápával, Krisztus földi helytartójával. Ezért annak érdekében, hogy Isten országának épülését segítsük az Egyház életében, nem szükséges kimagasló pozíciókat elfoglalnunk. Mi több, a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint valamennyi püspöknek, annál fogva, hogy a püspökök testületének tagja, törődnie kell az egész Egyház közös lelki javával is, a saját hozzájárulását hozzátéve az imádságain, áldozatain, szavain és tettein keresztül. Az Egyház valóban egy élő szervezet, Krisztus Misztikus Teste, ahol minden tag fel kell, hogy ajánlja a hozzájárulását Krisztus, az Egyház valódi fejének lelkületében, követve az apostolok példáját, akiknek a püspökök utódai. A katolikus közösség Kazahsztánban létszámát tekintve nagyon kicsi, a teljes népességnek talán csak fél százaléka. Azonban Kazahsztánban az a megtiszteltetésünk, ami egyúttal kötelez is, hogy rengeteg mártír és hitvalló örökösei vagyunk. Ezt az örökséget az Egyház legnagyobb gazdagságának tartom, amit meg kell őriznünk. Ezért nem a pénzügyi jólét, és nem is a hivatali struktúra és számos lelkipásztori bizottság az, ami igazán építeni fogja az Egyházat, hanem az erős, tiszta, és rettenthetetlen hit, amit az előző, üldözött egyház hagyott ránk. Nagyon boldoggá tesz, hogy a püspöki szolgálatomat egy szegény és kicsiny egyházban végezhetem, a legtávolabbi periférián. A legjelentősebb emberi és lelki értékek egyike, ami még mindig jelen van a közösségeinkben és a kazah társadalomban, a mély tisztelet a szent és fenséges dolgok iránt, és különösen az édesanya és az idős emberek iránt.
